Református Kollégium, Marosvásárhely, 1879

— 27 talán vesztett élességéből; mindazonáltal nem hiszem, hogy lenne közöttünk valaki, ki másképen gondolkoznék elköltözött jelesünkről most, mint félévvel ezelőtt, midőn oly igaz fájdalommal kísérők sírjáig „ . .. a kicsiny ajtóig, mellyel a világi élet becsukódik.“ Azóta sírját kicsinosí­totta a kegyeletes szeretet; a halált nem tűrő természet hi- mcs virágszőnyeggel terítette hé azt. De, mint elöljáró­ságunk kifejezte magát idvezültünk bús özvegyéhez inté­zett vigasztaló iratában: „azok a nemes átomok, melyek­nek titokteljes működése létesítette szelleme örökzöld lombjait, szétzüllőttek, s ha nem semmisültek is meg, visszatértek ama gondos anya ölelő karjai közé, kinek kebeléről elszakadtak volt. Csodásán vonzó lényének el­lenállhatatlan hatását, ragyogó kedélyének igaz humo­rát, fenkölt szellemének elevülhetetlen nyilvánulását nél­külözzük.“ Ez a mi fájdalmunk, ez a mi gyászunk! Es e rövid megemlékezésem nem akarja az ő dicsőségét hir­detni. Tettei beszélnek. Emlék-oszlop sem akar ez lenni. Emelt ő azt magának, „acre perennius.“ különben is ha irodalmi, valamint a tanítás, nevelés körül szerzett érdemeit akarnám tamácsolni, azon gyermeknek lennék szakasztott mása, ki az „erdők díszét“ az óriási csert átölelni tárja ki rövidke karjait. T. hallgatóim, tanár­társaim ép úgy ismerték, mint én, elmondani pedig szeb­ben tudnak, hogy ki volt ő. Ép azért megemlékezósemcsak szerény nefelejts-csokor lesz, melyet az igazgató tesz a fele jthetlen pályatárs, a szeretett, a sokszor nélkülözött és nélkülözendő barát zöldelő sirhalmára. Vagy arczkép lesz ez, melyet itt maradó tanítványainak kegyeletes fi­gyelmébe, a távozóknak hálás emlékébe ajánlok. Mentovich Ferencz született 1819-ben, Belsőszol- nokmegye Debrek nevű helységében. Atyja Háromszék­ről kiszármazott jómódú gazdatiszt volt. Elemi tanulmá­nyait Deézsen kezdette. Innen szünidőkre hazajárván, a kis kékszemü élénk fiú, három testvére között, csak ak­kor érezte néha az élet súlyát, midőn egy-más gyereki csínjáért, édes atyja disznó őrizni kergette, utána ki­áltva: „úgy se vagy egyébre való.“ Megengedem, hogy nem volt, de tudom, mindnyájan tudjuk, hogy lett. E köz­ben, a német szóért a naszódi katona-iskolát is mcgkel-

Next

/
Thumbnails
Contents