Katolikus Gimnázium, Marosvásárhely, 1904

77 —

E szakasz alakjainak lélektana oly igaz, oly reális, de egyúttal oly mély is, hogy érdeklődést csak akkor kelthetnek, ha beléjök nézünk a szivük fenekéig. De ez esetben bőven találunk bennük drámaiságot, összetett, tán nehezebben elemezhető indokolást, megokolatlansügot sehol. Ahányszor fontot- galjuk c személyeket, a lélektani rugóknak mindig újabb, összetettebb és finomabb árnyéklatait leljük föl bennük.

IV.

Szerves kapcsolata az előbbi szakasznak. Egy végtelen hiú asszony, aki még a férfiszerepre is hiúságból vállalkozott, kosarat kap, mikor szerelmes lovagjának kezét fölajánlja. A tény ez: van a világon egyvalaki, aki Széchy Mária és a becsület között habozás nélkül ez utóbbit választja, mondjuk, menyasszonyának, olyan főbenjáró körülmények között, mint itt. Világos, hogy Mária mikor azt az ajánlatot tette Wesselényinek, biztosra számított. A kosár azonban fölfordítja fenekestül összes számításait, fölkavarja minden érzelmeinek két főcsomóját: a hiúságot és szerelmet s akkora idegenergiát halmoz fel a gyűjtőbe, hogy nem fér meg, ki kell törnie belőle ; felszökik, ábrázatja lángol, hull sürti zápor könnye, mindez szerelmes hiúságból. De ez a kitörés nem elég lecsapolása annak az energiának : hosszan, nagy szenvedéllyel fakad ki Kádas előtt s panaszolja el, hogy Wesselényi a Halál menyasszonyságát az ő kezénél többre tartotta. A kifakadás nem ilyen száraz kifakadás, aminőt a próza reprodukálhat: telve gúnnyal, váddal, gyanúsítással, lenézéssel, megvetéssel s mindezek mögött visszautasított, lángoló szerelemmel. Ez épen jellemzője minden érzelemnek, amely féktelen s ez a kitörés az, ami a fölhalmozódott energiát elviselhetővé apasztja. Megsértett hiúság pedig kielégítést követel s újra boszút forral: meg kell ösmertetni a lovaggal új menyasszonyát, a Halált minden gyötrelmeivel, vérpadra kell állítani. Ezt a parancsot adja Kádasnak. Ne gondolja azonban senki, hogy itt valami nagyon komoly, ellenséges szándékról van szó : Mária a lovagot mindenáron arra akarja kényszeríteni, hogy akár szóval, akár jellel értésére adja ott a vérpadon, hogy nincs nagy kedve választott menyasszonyával esküvőre menni. Amily logikátlan a hiúság, ép oly logikátlan, de nagyon is érthető a hiúság elégtétele. Mert — úgy gondolkodik Mária — mikor a vezér majd retteg, fél a haláltól a vérpadon, mikor sápadozik, szóval mikor bár jelekkel elárulja, mennyire nincs Ínyére az új esküvő, akkor micsoda gyönyörűséggel veti majd oda a hideg „kegyelmet“! Csak ez kell neki, de ez a minimum, amire számit. Hogy egyéb eshetőséget, tán a lovagnak az utolsó pillanatban való megtántorodását sem tartja kizártnak, onnan világos, hogy felöltözködik, ledobja magáról a páncélt, a vértet. Miért? Mert okoskodni és okosodni kezd :

„Rúttá tesz a páncél. . . nehéz is: levetem,

Benne oly férfias, zordon a termetem,

Oly visszataszító . . . hideg, mint a halál :

Ily nötül a férfi iszonyodik talán.“