Katolikus Gimnázium, Marosvásárhely, 1904
75 — „Nemzetiség, törvény, a hit szabadsága“ > „gyengéd becsület.“ S Mária még nem is csak egyenlőnek látja, hanem Így : „Nemzetiség, törvény, a hit szabadsága“< „gyengéd becsület“!! Világos, hogy látása épen nem objektív: hatalmas szerelem dolgozik benne. Azért most már csupa következetlenség. Eztán Kádassal csatáznak. Kádas a matematikus, aki az egyenletnek hibáit véli Mária szemére, Mária pedig mindenáron azt bizonygatja, hogy a tételt helyesen oldotta meg . . . Kádas ugyanis betoppan s jelenti: „Wesselényi itt van“. Mária megdöbben. (Hát mégis? Hisz nem azért játszottam a tűzzel, hogy gyújtsak is!)... „Bár ne volna jelen“ gondolja, mert szólni nem mer. Kádas előtt olyan, mint a rossz gyerek: fél, hogy belélatnak s minden képtelenséget fölhoz a maga mentségére. Örömet színlel, de hangja rezeg: a fiziológiai folyamatok közöl, amelyek véghemennek benne, az erősebbik az erősebbik. Kádas még nem lát: mert Wesselényi kelepcébe kerülésének elmondása belőle is kiöli az objektivitást: lelkesedik. Ez a lelkesedés már iszonyú bántó Máriára : hisz minden szava azt sérti, annak a kárán örvend, akinek lénye már egész szívéi birtokába vette. Természetes, hogy „őszinte haraggal“ csattan föl: „Ha! mily durva bánás egy nemes lovaggal Utána zsiványkép lest hányni bokoriad Hát megöl ráütni s rabbá termi orvul.“ Kádas csak percipiál, de nem appercipiálhat: „álmólkodva nézeti asz- szonyára.“ S kérdő: „Nem így rendelted-e magad?“ „Igen,“ de te vagy az oka, hogy hibámat megsértett büszkeségem felindulásában elkövettem! (Szegény Kádas !) Aztán ki hitte, hogy eljő ! (Hisz én csak játszottam vele ! Szereltem volna, ha eljő, de csak azért, hogy láthassam. 11a a mostanit sejtem, bizony nem tettem volna!) — Persze Kádas a sorközi rejtelmeket nem tudja, s nehezen is formálja meg az Ítéletét, mert hisz Wesselényivel szemben ő is nagyon szubjektív. De aminek ki kell szállnia Máriából, mindaz ki is száll, persze, csak fokozatosan. Azt már mondotta Kádasnak, hogy csúfság, amit tettünk, most már azt is, hogy kegyetlenség, amit tettünk : mert ö szerelemre jött, mi p dig bilincsekbe vertük. Akivel szemben konstatáljuk, hogy vele csúful, kegyetlenül bántunk, annak a személye ugyancsak érdekel bennünket. így is van. A vallomás következő fokozata : „Égő szenvedélye, bár nyugodtan ncsem, Nem érdemli-é meg hideg tisztelésem ?“ Mit szólna erre a világ? . . . Kinos csönd, amelyben Kádas appercipiálja azt, amit eddig csak percipiált: tisztán látja, hogy úrasszonya szerelme már láva, amelyre tenyerét rá nem teheti, hogy visszafojtsa. Legalább jó célra akarja fölhasználni ... 11a te — úgymond — a világ előtt igazolni akarod magadat, asszonyom, ígérd a kezedet a fogoly vezérnek ! — Mária e szókon megütközik: miért? egy gondolat villant az öntudata küszöbe alá: hát ennyire elárulta volna magát Kádas előtt? Nem szabad! Ezt a meggyőződést ki kell verni Kádasból és -- gorombáskodik, mert — sajna ! — más argumentuma nincs.1 1 Ama régi példaszó szerint: „Ha nem győzsz okkal, vágj közbe botokkal.* 6’
