Katolikus Gimnázium, Marosvásárhely, 1904
29 — szót „nem a közönséges magyar beszéd szerént tanálsz“ a versekben, nyájas olvasó, „mert azoknak szoros rendi nem vehet úgy bé minden szót; azokból hol elvévén, hol hozzá adván, hol egybenszorítván, és egy helyről másikban költöztetvén a bőtöket“, használtam „synkopét1-', mint a deákok, „synkresist“, mint a deákok, „apokopét“, „metathesist“, „verba novátákat“, „nem mindenütt közönséges szókat“; „aztán a fabidás mesékből béhozom Cupidót, Vén üst, Mársot, hogy a poézisben is leljed gyönyörűségedet“ . . . Mind, mind csupa külsőség: Gyöngyösi úgy ismerte a maga költészetét, mint manapság méltatják, egyet leszámítva, amit tán nem tudott magáról, hogy epikusnál sokkal jobb lírikus vált volna belőle. A költés való értékét, egyéni jellemek, cselekedeteik szavaik révén kidomborodó határozott festését hiába keresünk nála. „Dalolnak Gyöngyösi személyei szóval és írásban: így ö maga, mihelyt fölmelegül. Természetes aztán, hogy e lírai lendülésben kevesebb a tárgyilag jellemző, mint az általános emberi. A szerelmes beszéd olyanná válik, melyet minden szerelmes elmondhat: ez épen a lírai jellem“.1 * Maga Gyöngyösi is tudhatta magáról, vagy legalább is érezhette, hogy költeményéből jellemet senki kihüvelyezhetni nem fog. Mintha adósunk volna még valamivel, mikor mondókáját a murányi kalandról már hosszú-hosszú versekben elmondotta: fogja magát és a végére csapott 28 versszakban szavakkal mondja el, hogy milyen is Wesselényi, milyen is Mária. Kiemeli nevezetesen ezen utóbbinak ezen jellembéli tulajdonságait: „kedves beszédű“, 1 Arany J. Koszorú, 1863. 22, 23, sz. Gyöngyösi arcképe. I
