Katolikus Gimnázium, Marosvásárhely, 1870

4

Jelentőinek; én pedig ezt istenségnek nevezem és azt vélem, hogy igy nevezvén igazabbat és istenesebbet j mondok azoknál, kik a madaraknak isteni hatalmat tulajdonítanak. Hogy pedig nem hazudom az isten el- • len, bizonyltja az is, hogy jóllehet az isten akaratát , már sok barátomnak kijelentettem, még sem látszám soha hazudni. Midőn a bírák ezeket hallák, zajongá- nak, mivel némelyek nem hitték a mondottakat, mások pedig gyűlölők, hogy az istenek részéről is nagyobb javakban részesül náloknál. — Sokrates újra szóla: hadd halljatok egyebet is, hogy a kik közületek épen azt akarják — inkább ne higyjék megtiszteltetésemet az istenek részéről! Mert egykor sokak jelenlétében Khairephon Delphiben felőlem jóslatot kérvén, úgy felelt Apolló, hogy senki sincs nálamnál sem szabadabb, sem igazságosabb, sem józanabb. A mint ismét ezeket haliák a bírák, természetesen még inkább zajongának; Sokrates pedig újból monda: de nagyobbat mondott az isten Lykurgról, a lakedaimoni törvényhozóról, mint rólam. Mert azt mondják, hogy a mint a templomba belépett, igy szóla hozzá: „Gondolkodom, ha istennek, vagy embernek mondjalak-e. “ Engem ugyan istenhez nem hasonlita; de az embereknél sokkal feljebbvalónak becsült. Mindazáltaí ne higyjetek ezekben vakon az istennek, hanem egyről-egyre vizsgáljátok meg, miket az isten monda. Mert, kit ismertek, ki kevésbbé szolgál a test vágyainak nálamnál? kit függetlenebb embert, ki senkitől semmi ajándékot, sem díjt nem fogadok el? Igazságosabbnak méltán, kit fogtok tartani annál, mint ki önmagát az adott körülményekhez alkalmazza, s semmi egyéb után nem sovárog? Bölcsnek pedig ki nem mondaná méltán azon férfit, ki, mióta a mondottakat megérteni kezdém, soha el nem mulasztám a mi jót csak képes valék kutatni és tanulni? Hogy pedig nem sikertelenül fáradoztam, nem látszik-e nektek az is bizonyítani, miszerint az erényre törekvő polgárok közül sokan ős sok idegen mindenek előtt elhatározák magukat velem társalogni ? Kiről mindnyájan tudják, hogy én kevésbé bírok vagyonnal, valamit viszonozni s mégis nemkevésbbé óhajtanak engem valamivel megajándékozni, ennek okául mit fogunk mondani? mit arra, hogy tőlem senki jótéteményt nem követel, s mégis sokan beismerik, hogy nékem hálával tartoznak? mit arra, hogy mások szo- rongattatásokban szánalmat keltenek magok iránt, mig én nem élek inkább szűkölködve, mint midőn a város legboldogabb? mit arra, hogy mig mások drágán vásárolnak maguknak a köztéren élveket, én költség nélkül lelkemből amazokéinál sokkal kellemesebbeket szerzek ? Ha pedig azokra nézve, miket magamról mondottam, senki sem tudná felőlem kisütni, hogy hazudtam; miért ne dicsértetném méltán mind az istenek, mind az emberek által?

Nemde te is azt állítod Melet, hogy ilyeneket tanítva rontom el az ifjakat? Bárha tudjuk, mik legyenek áz ifjak romlásai! Mondd, kit ismersz, ki általam, vallásosból, istentelenné, szerényből önhitté, takarékosból pazarlóvá, józanból iszákossá, munkaszeretőből tunyává, vagy más vétkes gyönyör rabjává lett? És esküszöm — mondá Melet — ismerem azokat, kiket rábeszéltél, hogy neked inkább engedelmeskedjenek, mint szülőiknek. Megvallom — mond Sokrates — a nevelés tekintetében; mert tudják, hogy az az ón gondom volt. Az egészséget illetőleg inkább engedelmeskednek az emberek az orvosoknak, ‘mint szülőiknek, és a népgyüléseken minden athéni mindenesetre inkább hallgat a leghelyesebben beszélőkre, mint rokonaira. Mert nem választotok-e ti is mind atyáitok, mind fivéreitek, sőt, istenemre, magatok helyett is olyat vezérül, kit legértelmesebbnek tartotok a hadászatban? De igen, Sokrates — mond Melet — mert igy helyes és igy szokás. Tehát nem látszik előtted az is különösnek — mondá Sokrates — hogy egyéb ügyekben némely legjelesebbek nemcsak hasonlók másokhoz, de kitűnők is; ón pedig, ki az emberek legnagyobb java, a nevelés tekintetében legjobbnak tartatom némelyoktől, e miatt általad halálra üldöztetem?

Mondatott ezekre több is, természetesen mind általa, mind ügye mellett álló barátai által; de én nem arra törekvőm, hogy a per minden részletét, a mi mondatott, elbeszéljem; hanem elégnek vélém megmutatni, miszerint Sokrates legfőbbnek tartá: nem látszani sem az istenek iránt istentelennek, sem az emberek iránt igaztalannak. Hogy ne végeztessék ki, úgy tartá: nem kell rimánkodnia; de úgy vélte, hogy rá nézve itt is az idő meghalni. Hogy pedig igy gondolkozott, az világosabbá lett akkor, midőn a törvényszék is ellene szavazott. Mert, először felhivatván a lealkuvásra: sem maga nem alkuvék, sem barátainak nem engedő, sőt azt mondá, hogy alkunni csak annak kell, ki beismeri, hogy igaztalanul cselekedett. Később őt elszöktetendő barátaival sem értett egyet; hanem nevetett rajtok, s kérdező : ugyan tudnak-e Attikán kívül oly helyet, hová a halál nem juthat el. A mint a per lejárt; igy szólt: oh férfiak! azoknak, kik a tanukat rávették, hogy ellenem hamis tanúbizonyságot tegyenek, és ezeknek, kik amazoknak engedelmeskedtek, szükség,. hogy maguk előtt bevallják nagy isten- telenségöket s gonoszságukat. Nekem pedig miért illenék kevesebbet tartanom magamra, mint mielőtt el- itéltetém, midőn nem győzetém meg arról, ha tettem-e valamit azok közül, mikről ezek vádolának? Mert ón Zeus és Hera s más hasonló istenek helyett sem valamely idegen istennek nem áldoztam, sem nem esküdtem, sem más isteneket imádni nem talált senki. Az ifjakat pedig mikép rontanám el kitartás- és takarékosságra szoktatván? A mely tettekre pedig büntetésül halál van szabva , mint a szentségtörések, - házrablások, lélekvásár, a város elárulása, maguk elleneim sem mondják, hogy ezek közül valamit cselekedtem volna, — annyira, hogy nekem csodálatosnak látszik Ítéletetek, midőn semmi halálra méltó tettem