Marisia - Maros Megyei Múzeum Évkönyve 1. (2019)
Botár István: A Csíki-medence középkori környezeti viszonyairól
A Csíki-medence középkori környezeti viszonyairól 109 jól rekonstruálják, ezek alapján a 16-17. század előtt, sőt néha még ekkor is többfelé számolhatunk lombhullató erdőkkel, ligetekkel. Ha tehát a 17. századi fafajra, erdőre, irtásra utaló dűlőnevek már szántókra, kaszálókra vonatkoznak, akkor az irtásokat már jóval korábban, feltehetően a 15-16. században elkezdték-elvégezték. A számtalan csere összetételű helynév alapján Csíkban az erdők jelentős része tölgyes volt a 17. századig.125 A jelenkorig a tölgyesek egyik járulékos hasznosítása a makkoltatás. A 17. századi gyergyói végzésekben kifejezetten említik az ottani Nagy Rét nevű faluközi mezőn található Égett Tölgyfa erdő kapcsán a makkoltatást.126 Disznótartás céljaira az árterek is jól hasznosíthatóak voltak. Ezek ismeretében helyi, csíki írott adat híján is bizonyosak lehetünk a középkori sertéskondák létében. Az erdők eltűnésével a makkoltatást a szomszédos területek erdeiben igyekeztek megoldani.127 Az irtások eredményeként a medence Oltmenti alsó részein a 16-17. századra már biztosan kialakult egy nagy összefüggő nyílt rész, melyen több falu határa osztozott, és amelyet több ízben Nagy-mezőnek neveztek, noha rajta még több erdőfolt is létezett.128 Felcsíkon a Rákostól Taplocáig terjedő nyílt terület szintén ezt a nevet viselte, de alcsíki társához hasonlóan itt is számolhatunk erdős részekkel.129 A szinte azonos földrajzi viszonyokkal rendelkező Gyergyói-medencében nagyon hasonló folyamatok játszódtak le. Ott már 1662-ben, illetve 1674- ben is több falu közösen igyekezett szabályozni a falvak között található Égett Tölgyfa (!) nevezetű erdő, illetve a Nagy Rét használatát.130 A falvak közötti erdők sorsát a mezőgazdasági területek terjeszkedése pecsételte meg, amit csak fokozott a felső utasítás kötelezettsége. Imreh István említi, hogy 1771-ben, illetve 1776-ban Carato ezredes elrendelte a falvakhoz közel eső erdők irtását és szántófölddé alakítását. Noha a falutörvények egyértelműen jelzik, hogy a helyi közösségek ragaszkodtak erdeikhez, óvták azokat, akadtak olyan helyi hivatalosságok is, akik ezzel szemben foglaltak állást. 1801- ben írták, hogy abban kellen utat és módot találni, miként az szükség felett való és gazdasági előmentének akadályára szolgáló erdők pusztíttathatnának. Szerintük nem hogy akadályozni, hanem ösztönözni kellene az erdők pusztítóit, hogy a szénafüvek és legelők helyei növekedjenek.131 Ez olyannyira sikerrel járt, hogy a 18. század végi katonai térkép tanúsága szerint a falvak közötti, medencealji erdők teljesen eltűntek. Az alcsíki részek 18. századi állapotát, illetve az erdő takarónak azt követő változásait az újabb térképek alapján próbálták modellezni.132 A csereerdők kiirtásának egyenes következménye lett, hogy a 18. században makkoltatni már csak más vidékek erdeiben lehetett.133 Az erdő azonban még a 19. század elején is fontos megélhetési forrása volt az ittenieknek, a korabeli urbáriumok, parasztvallomások alapján a térség lakói leginkább a fafeldolgozásból és az állattartásból éltek. Ekkor még jó kiegészítő élelmezési lehetőség volt a halászat és a vadászat is.134 Az éghajlat általános lehűlésével aló. századot követően egyre inkább megváltoztak a feltételek. Az 1820-as parasztvallomások alapján kiderül, hogy nem csak Erdélyben, hanem az egész Székelyföldön belül is itt voltak a legalacsonyabb termésátlagok, egy elvetett szem után jó esetben három-négyet takarítottak be. Noha a gyümölcsök, zöldségek nem vagy alig teremtek meg, a gabonaneműek között mindenütt feltűnik a búza is. A két nyomásban művelt 125 Fentiek, illetve az alább még közölt adatok fényében az itteni egykori tölgyesek létét megkérdőjelező és mindenkori fenyődominanciát feltételező vélemények (pl. Nyárádi 1929, 562-564.) meghaladottnak tekinthetők. 126 Garda 1999,81. 127 Benkő 1778, 204-205. 128 Szabó T. 2006, 7-9. 129 Szabó T. 2006, 9. 130 Garda 1999, 81. 131 Imreh 1983,180. 132 Jánosi 2004. 133 Benkő 1778 (1999) 134 Takács 2002,6.
