Tóth Sámuel (szerk.): A Magyarországi Ev. Ref. Egyház egyetemes névtára az 1886. évre (Budapest, 1887)
y. ERDÉLYI EGYHÁZKERÜLET. I. A reformatio elterjedése Erdélyben. Erdélyben is, mint Magyarország más részeiben, először Luther tanai terjedtek el. Az évet pontosan meghatározni nem lehet; de az bizonyos, hogy Nagy-Szeben lakói 1521-ben már ismerték Luther nézeteit. Szeben példáját Brassó is követte. 1524. aug. 15-én mindkét város dékánjaihoz és papjaihoz rendeletet küldött Szálkái László esztergomi érsek, meghagyván nekik, hogy tartóztassák híveiket Luther tanainak elfogadásától, s hogy Luther könyveit összeszedvén égessék meg. Egy pár nappal előbb pedig, Ráskai Gáspár és Gerendi Miklós személyében, követeket küldött Pempfflinger szász grófhoz és a szebeni tanácshoz, az eretnekség üldözésére. Ezek aztán elégették Luther mindazon iratait, melyeket kézre keríthettek, maguk elé idézték s elítélték a reformatióhoz hajló papokat. Működésük nemcsak N.-Szebenre, hanem a szászok földének nagyobb részére is kiterjeded. A szebeniek azonban hatalmas pártfogót nyertek Pempfflinger Márk, a szászok gróíja személyében, ki a szebeni tanácscsal egyetértve, a követek működését ellensúlyozni tudta. — Pempfflinger mellett Hecht (Csukás) János, szebeni tanácsos, volt a reformatio híve és gyámola, a mennyiben menedéket nyújtott az üldözötteknek és házában egy szobát iskola-helyiségül engedett át a reformátusoknak. 1526-tól fogva már az uj erdélyi püspök Gosztony János sem tudta meggátolni a reformátió terjedését. Még kevésbé lehetett megakadályozni a mohácsi vész után. 1529-ben már Segesvár s Besztercze is lutheránussá lön. Brassóban szintén gyökeret vert az uj hit ez időtájban, de nagyobb erőre csak később vergődött, midőn 1538-ban megkezdte működését Honter János. „A küzdelem Rómával s az ellenállás azzal szemben vérontás nélkül lett a szászok közt a nép ügyévé. Ez kiválólag Pempfflinger érdeme vala,“ ki nagy tekintélyével meg tudta oltalmazni a lutheránusokat, a katholikusokat pedig féken tudta tartani. A reformáczió terjedésének a politikai viszonyok is kedveztek. Szapolyai nem üldözhette kénye-kedve szerint a reformáczió híveit, mert önmagának ártott volna. — Statileo gyulafehérvári püspök kegyetlenkedett ugyan, de Martinuzzit politikai tekintetek gátolák erőszakos föllépésében. Megidéztette ugyan Honiért az 1543-diki országgyűlés elé, de a brassói tanács nem engedte ide Hontert. Ily módon megmenekült a reformátor, de a szászok is kikerülték az üldözést, mert politikai szempontból Ferdinándhoz hajoltak, Martinuzzinak pedig nem állott érdekében, hogy őket üldözés által kényszerítse nyilt átállásra. — 1545-ig a szász földön csaknem teljesen befejeződött a reformátió, a magyar földön pedig szintén nagy előhaladást tett. Ezen év óta az országgyűlések elismerik a reformáczió jogosultságát, a mennyiben csak korlátokat szabnak terjesztése elé. (1545., 1548. és 1551-diki orsz. gyűlések) 1552-ben a vallásügyi törvények már a lelkiismeret szabadságát hirdetik. A felekezeteknek egymás iránt való köteles tiirelmességét törvénybe igtatják, mindenkinek megengedik, hogy oda temetkezzék a hova akar. A következő két-három évtizedet Dávid Ferencz és Heltai Gáspár neve és működése tölti be. Dávid Ferencz 1552. tájától rendre tért át a katli. vallásról a lutheránusra, erről a kálvinistára s végül az unitáriusra. Mint reformátor, mindenik felekezetnek dísze, büszkesége, védelmezője, fenntartója volt. Szóval és írásban mindenütt előljárt. A lutheránusok, kálvinisták és unitáriusok superintendensökké választák ren dre, egyik felekezet a másik után. Prédikált magyarul és németül, irt magyarul és latinul. E korszak nagy számú hitvitáiban, zsinataiban fáradhatatlan és sokszor legyőzhetetlen küzdő vala, s teremtője egy uj felekezetnek, az unitáriusnak. E küzdelmekben barátja és hive volt Heltai Gáspár, vele együtt kolozsvári pap.
