Magyarok Útja, 1953 (6. évfolyam, 4-24. szám)
1953-07-30 / 13-14. szám
MAGYAROK ÚTJA Buenos Aires, 1953. július 30. URALKODOM, TEHÁT VAGYOK! — Diplomáciai munkatársunktól — Az egész világsajtóban nemleltük nyomát, csak egy jószemü magyar emigráns újságíró vette észre, hogy a Sztálin halálakor közölt képeken, amelyek a vörös diktátort koporsójában ábrázolták, a Kreml diktátora ökölbeszorított kézzel feküdt a ravatalon. Arca kisimult, a bebalzsamozott, nagybaj úszú tömeggyilkos úgy feküdt a koporsóban, mint egy öreg paraszt, csak két ökölbeszorított kezét nem tudták békésebbre preparálni. De ki gondolt volna a megmerevedett diktátori ököl fenyegetésére akkor, amikor azon a havas moszkvai napon Malenkov, Berija, Molotov, Vorosilov és a párt mongolképü, behavazott kucsmás vezérei teljes egyetértésben vállukra emelték Sztálin földi maradványát. Az sem jutott akkor eszébe senkinek, hogy egy másik ilyen temetésen, 1924-ben egy másik koporsó, Lenin koporsója alatt Sztálin toporgott ilyen egyetemes részvéttel, Bucharin, Kamenyev, Zinovjev és Rykov társaságában. Az új halottvivöknek biztosan eszükbejutott, hogy az 1924-es gyászvezérekből csak Sztálin maradt életben, ő végeztette ki a riválisokat, Kalinin kivételével, aki az egyetlen veszélytelen ember volt Sztálin számára a régi gárdából. Sztálin fenyegető ökléből a moszkvai temetés óta a két ököl víziója kisért most a Ljubljanka börtön pincéiben, ahová a letaszított új istenségek kerültek. Nem egy világlapot hoz most kellemetlen helyzetbe a moszkvai palotaforradalom. Egyik igen nagy példányszámú, többnyelvű revista, a Vision éppen akkor erősítette meg Bérij át hatalmában, éppen akkor tette le kezébe a diktátori pálcát, amikor Berija, szinte a lapzártára várva elmerült a süllyesztőben. A legmerésezbb újságírói fantázia és kombináló bátorság is kiszolgáltatottnak érzi magát az oroszországi eseményekkel szemben. Foster Dulles szerint Berija már nincs is az élők sorában, s ezt el is hihetjük, mert az amerikai értesülések egyre jobbak az utóbbi időben. Beriját már magával ragadta a nagy gyilkosok végzetes láncolata, ez a Dante-i méretű, hátborzongató ballada, amelynek első véres fejezete a Cseka alvilági alapítóját, Derdzsinszkijt rántotta a mélybe. Majd őt az utód Menzyneszki végeztette ki, emezt pedig a GPU-s Jagoda. Jagodát Jezsov, Jezsovot Berija. Berijá nyilván az utód Kruglov. Nine: a világtörténelemben még eg] ilyen vérívó hivatal, még eg] ilyen borzalmas húsdaráló, a mely a végén azt is megemészti aki a foggantyúját forgatja. A nyugati sajtó a legkülönbö zőbb tanulságokat szűri le í Kremlben elkezdődött palotafor radalomról. A legvérmesebbel még mindig a békét szimatoljál holott ha el is fogadjuk, hog) a tábornoki triumvirátus mara dandóbb politikai formát jeleni Moszkvában, a tapasztalat akkoi is azt mutatja, hogy a megbékélés nem győzelmes előnyomulásban lévő katonai vezetők megfontolásából szokott megszületni. Berija kiesése egyes nyugati körökben valamilyen erőltetett kultuszt termelt ki, mintha egyáltalán érdemes volna egyetlen gondolatot is vesztegetni, hogy Berija voltaképpen a nyugattal való kibékülés titkos híve volt. E feltevések után nyilván kapvakapnak Berija népbírái, de a nyugati világ előtt sehogysem tud megszépülni ez a vérengző bűnöző, a k i milliók számára szervezte meg beteg agyával a pusztulást és a terrort. Szemme látható a szovjetbarátok, félkom munisták, marxisták szorongása, szerintük egy mérsékelt, békére hajlamos szovjet vezér veszett el a szadistaképü NKWD-főftökben, akinek elasztikusabb politikai adottságait, úgy látszik, számontartották nyugaton. Ma már tiszfán látni, hogy a Kremlben tartó szovjet palotaforradalomban szerepet játszik az antiszemitizmus is, -— mondotta egyik párisi kommentátor — és bizonyosra vehető, hogy minnél közelebb kerül a szovjet a nagy döntéshez, annál inkább föl kell számolnia a Nyugat felé esetleg még kapcsolatot lelhető imaginárius hatalmakat, amelyek közül, az egyházak, a kapitalisták, a szociáldemokraták, szabadkőművesek likvidálása után már csak a világzsidóságnak egy vékony rétege jöhet szóba, amíg Berija hatalmon volt. Ügy látszik ezért kellett Sztálinnak elpusztulni gyalázatos halállal. és ha meg akarjuk érteni a Kremlben folyó eseményeket, akkor nekünk kell megírnunk a georgiai gonosztevő nekrológját. A palotaforradalom Sztálin mindent megérdemelt, ami emberi ésszel elképzelhető. De senki se hitte volna, hogy magasztaló hívei rúgják bele a sírba. Lehet, hogy ezért szorította össze az öklét haldoklásában, mert már tudta, hogy a legborzalmasabb vég, a nevetségességig való megalázás vár rá. Mert alighogy letették koporsóját, a szovjet anyaggazdálkodás azonnal számbavette a vasfüggöny mögött emelt összes Sztálin-szobrok súlyát, megállapítva, hány métermazsa bronzot nyom még a legfőbb tanítómester. A nagy diktátoroknak legalább egy tőrdöfést tartogatott a végzet. Sztálin Brutusa csak Berija volt. A Beriják közül pedig még sosem született Brutus. Tehát még egy „tisztességes” gyilkosság se jutott annak, aki az emberölés specialistája volt. Még egy Valérián nevű partizán-útonálló sem akadt, aki lelőjje. Csak Berija volt, aki a halott testet lövöldözte össze. Ügy látszik mégis ez volt a maximális büntetés, amit a földön kap hatott. Kommunista végzet. Hiszen testvérei azonnal meggyaiázták, mihelyt szemét lehúnyta. Minderről nem tudhattak a vörös birodalom provinciáin, és Sztálin képei alatt még világszerte égtek a gyertyák, amikor Berija ideológusai már izekre szedték Sztálin emlékét. A távolabbi vörös helytartók nem tudták, hogy amikor folytatják a a Sztálin-imádatot, voltaképpen halálos ítéletüket fogalmazzák. Mért nem fogatta le az NKWD Malenkovot, akiről tudniok kellett, hogy fonja a hurkot Berijának. Ezt csak később fogjuk megtudni. Berija késhetett egy ütemet, de hogy’ Malenkov sem került ki győztesen a párviadalból/ az is bizonyosnak látszik. Vele van ugyan Molotov, aki mindig tudta, hogy hova kell állni, a tábornoki triumvirátus azonban bizonyára megalkuvást jelent s a következő játszmában vagy Malenkovnak, vagy a három tábornoknak kell pusztulnia. A gladiátor-politika esélyei Mi legszívesebben látnánk, ha' valamennyien fölfalnák egymást egyelőre azonban meg kell elégednünk azzal, hogy a szovjet életnek ezt az óriási, vasfegyelemhez szoktatott politikai zenekarát egyszerre három karmester vezényli. Mindhárom ismeri ugyan a kottát, de egyformán botfülüek. A bolsevista melódia — Berija lefogatása után most már világos — a mangalica külsejű Malenkov fülében szól a legigazibb hangokon, egyelőre azonban tűrnie kell a katonákat, akik a legfélelmetesebb ellenfelet, az NKWD párthadséreget fokozatosan lefegyverzik, mialatt ő, ha ideje lesz rá, feltámasztja a halála után meggyilkolt Sztálint, hogy annak dicsfényében megkaparinthassa a hatalmat, a szovjet vezető örök életszabálya szerint, mely a szó legszorosabb értelmében így értelmezi a cogito, ergo sum ot, uralkodom, tehát vagyok!" Az emigrációk számára új reménységet hoztak a moszkvai változások. Nagy baj volna azonban, ha ezek az események új illúziókba kergetnének bennünket. A mi reménységünk inkább támaszkodhat Eisenhower politikájára, Nyugat határozott magatartására, amely Anglia kivételével szinte egyöntetűen továbbfolytatja a „pszichológiai wahrfare”-et, a szellemi hadviselést, a belső bajaiban vergődő kommunistáktól követelve a világgá harangozott békeigéretek látható jeleit, történetesen Ausztria kiürítését, amely számunkra már nem jelent keleti Locarnót, vasfüggöny mögötti népek végeladását. Tulajdonképpen a legelszántabb nyugati békebarátok sem hihetnek béke-lehetőségekben, ahhoz azonban még sok Berijának kellene lebuknia, hogy a vörös hadsereg kivonuljon Ausztriából. A nyugati világ fokozatosan döntő fölényhez jutott. Ki tudja-e aknázni ezt a fölényt? A legjobban működő diktatúra is csak támadásra jó, visszavonulásra nem. Ez a megsebzett moszkvai diktatúra pedig ma támadásra sem alkalmas, és csak valamilyen fellobbanó tábornoki hév lendíthetné háborúba, figyelőre újabb, átmeneti engedmények következnek. Ne felejtsük el ugyanis, hogy Berija le(Folyt, a köv. old.) (folyt, az előző oldalról.) magyarokra súlyos veszélyt jelentő középkelet-európai federációval. — Jóadag politikai amatőrség kellene azonban ahhoz, hogy ne lássuk: egy ilyen megoldás annak a Láthatatlan Frontnak az érdekeit szolgálná, mely, — ha leplezett formában is, át akarja menteni a jövőre a status quo-t, amihez görcsösen ragaszkodik. — Ugyanakkor azonban tudnunk kell azt is, hogy ez a front eszméi és elleneszméi népszersítésére sokkal jobb nemzetközi összeköttetésekkel, hatalmasabb anyagi erőforrásokkal rendelkezik, mint a másik tábor, mely mindezideig nem volt képes megteremteni azt a szilárd ellenfrontot, mely politikai síkon e egy koordinált propaganda minden előnyével a siker kilátásaival vehetné fel a harcot az ellenféllel. A központi helyzetben lévő magyar emigrációra várna az a feladat, hogy az eddiginél sókkal nagyobb energiával szorgalmazza egy ilyen ellenfront és egy hatásos ellenfegyver összekovácsolását s végre hoz-, zákezdjen egy egész világra kiterjedő tájékoztatási hálózat kiépítéséhez. — Egyedülálló alkalmunk van arra, hogy a magyar emigrációs diplomácia számára nélkülözhetetlen tájékoztatási hálózatot maradandó formában megalkossuk. Történelmünk legnagyobb emigrációja több mint százezer magyart szórt szét a földkerekség csaknem valamennyi államába: intelligenciánk színe java, közöttük diplomáciai karunk, hadseregünk, újságírásunk, művészetünk, tudományos életünk, sportunk kitűnő tehetségei élnek idekünn, mindmegannyi nagyszerű követeként a magyar nemzetnek s évek óta arra várnak, hogy belekapcsolódhassanak egy a magyarság jóhíréért folytatandó tervszerű küzdelembe. — Nem az ő hibájuk hogy eddig magukra voltak hagyatva és így csak egyénileg, vagy legfeljebb kisebb csoportokban folytatták hősies, de elszigetelt küzdelmet, igyekezvén megtenni azt, amit lelkiismeretük diktált e téren. Mégoly hősies munka sem nélkülözheti azonban ez esetbén a tervszerűséget és nagyszabású összefogást. Hogy erre mindmáig nem került sor, az azoknak a magyar propaganda vezetésével ötletszerűen megbízott felelősök bűne, akikről, mint a legutóbbi szomorú események is mutatják, — egyre jobban kiderül, hogy tulajdonképpen felelőtlenek s nem alkalmasak arra, hogy az emigráció egyik legfontosabb posztját, ahol mindent meg lehet nyerni, de mindent el is lehet veszíteni, a siker kilátásaival betölthessék. A hivatalos „felelősök” egyre nyilvánvánvalóbb felelőtlenségét látva, most már kötelességünknek tartjuk figyelmeztetni a magyar emigrációt arra a roppant történelmi kockázatra, melyet a magyar emigráció propaganda terén tapasztalható tervszerütlenség és tétlenség rejtenek magukban. — Elkövetkezett az idő, midőn az e téren való cselekvés felelőssége már nem a felelőtlenekre, hanem a magyar emigráció alkotásra és lelkes együttműködésre képes és kész egyedeire és csoportjaira hárul és akiknek immáron — pártkülönbségre való tekintet nélkül — parancsoló kötelességükké vált, hogy pótolják azt, amit mások elmulasztottak. — Őrhelyünkről megkongatjuk a veszélyt jelző vészharangot: A Láithatatlan Front készülődik. Nekünk készen kell állnunk, midőn nyíltan színre lép és rohamra indul... Berija, a véreskezű béke-barát
