Magyarok Útja, 1953 (6. évfolyam, 4-24. szám)

1953-04-16 / 7. szám

MAGYAROK ÚTJA Buenos Aires, 1953. április 16. 7. oldal. GAUCHO-ELET A CORRIENTES! PUSZTÁKON Képek a végtelennek tűnő argentin síkságok festői criollo-világából Mire a nap felemelkedett az Iberá lápja mögül már messzire jártunk az Estajicíától. A három óriás eukaliptuszfa, tanyánk is­mertetőjele lassan elveszett a tá­voli lankák mögött. Még hosszú út 'állt előttünk és nagy munka. Xagy „rodeo” lesz ma, négyezer állatot kell felhajtanunk. Amíg a szem ellát lankák, kis ligetek, nádas tavak — lagúnák és rit­­kás pálmaerdők. Ez a (jellegzetes corrientesi táj. Emberi település­nek, földművelésnek nyoma sincs Sehol egy telefónpózna, sehol egy távoli templom tornya, a­­mely nálunk otthon mindig lát­ható valamerröl. Nem mintha úgy talán össze lehetne téveszte­ni a kettőt. Más a fiáj, más a la­kója, mások a csillagok éjjel, sőt még á hold is keresztbe áll az égen. A hőség máris tikkasztó. Itt e na,p az embernek nem barátja, senki sem sütteti magát jószán­tából. Trópusi sisak, de legalább is kalap nélkül félnapig sem bír­ná ki senki. Embereimmel né­mán, egyenletes tempóban üge­tünk előre. Itt-ott csontok fehér­lenek, egy-egy szarv, néhány borda, odébb egy-egy frissen el­hullott állatról rebbentjük fel a, íakmározó dögmadarakat. Végig­nézek az embereimen, mellettem üget a munkavezető, hatalmas szál ember, nagy kacskaringós bajusszal, nagyszélü fekete ka­lapjával elüt a többiek színorgi­­. újától. A többiek ugyanis itteni szokás szerint vízhatlanították a trópusi sisakot, befestve piros, zöld, sáyga, kiék olajfestékkel, lehetőleg a legrikitóbb árnyala­tokban. Mindenkinél forgópisz­toly és hátul hatalmas kés van az övébe dugva. Ez utóbbi az úgynevezett nyúzókés, mely el­maradhatatlan és nélkülözhetet­len a foglalkozásukhoz. A pisz­toly azonban erősen egyéni hasz­nálatra való, bár manapság már<Sj> inkább olyasmit jelent, mint a nagyhatalmaknál a flottatünte­tés. Ez a szigorú rendőri intézke­déseknek köszönhető. Mulatsá­gokba és általában a városba ti­los fegyverrel menni. A campón munkaközben nem igen veszeked­nek, azonban a mulatság, italo­zás vagy még inkább tánc alkal­mával, — épp úgy, mint Somogy­bán — hamar összerűgják a pat­kót egy-egy tüzesszemü szenyo­­rita miatt. Közben megkezdődött n rodeo, a terelés. Az emberek szétszéled­nek. Ez az ő elemük, számukra ez nem munka, ez a szórakozás, a mozi, a színház — minden. E- zek a gauchók — a híres argen­tin lovaspásztorok, s ahogy itt vágtatnak lasszójukat állandó­an fejük felett forgatva éles „Uh Uh” rikoltásaikkal terelve a csordát. A csorda egyre nagyobb és nagyobb lesz. Jobbra-balra cikkáznak rikoltozva egy-egy el­maradt állt után, a tömeg pedig rohan előre óriási porfelhőben. Lagúnán, árkon-bokron keresz­tül vágtatunk a karám — a-co­rral felé. Dél közeledik már, mi­re az állatok nagyrésze összete­relődik, megérkezik a másik cso­port is a főnökömmel. Derékig víz és sár, por és pi­szok takar, de nem sokat zavar a dolog, lebontom a nyergem, le­dobom a három juhbőrt, ami na­gyon praktikus a criollo nyergen j nemcsak kényelmes rajta ül- 1 ve lovagolni, — ámbár az ember 1 eleinte úgy érzi mintha hordón j ülne a keskeny angol nyereg u- j tán — hanem egyúttal ágynak j is szolgál. Közben tüzet raknak \ az emberek, elkészül a „máté”, jj már szipákolják is körbe-körbe j adva a máté-tököt. Főnököm is ¡1 élvezettel szívja, ő angol, de már rég itt van és eltanulta a szokást. Én még nem élek vele. Az aszá- ' dó is sül már a nyárson, az em­berek késüket fenik, nevetgél­nek, jókedvűek. Nekem a nagy meleg csökkenti étvágyam a fé­lig nyers hús iránt és immel-ám­­mal hágcsálgatok egy darabkát, de ők, akár a tigris, tépik a húst olyasformán, hogy beleharapnak v, kezükben tartott nagy húsda­rabba és ekkor késükkel alulról felfele lenyisszantják a szájuk­ban tartott darabot. Mindig cso­dáltam, hogy nem szelnek le az orrukból is egy szeletet. Mire az ebédnek vége, a hőség pokoli 4 0-4 2 Celzius. Lehevere­­dünk a pálmafák árnyékába, a­­míg a nap lejjebb nem megy.. Ilyenkor ezen a, részén a világ­nak minden élet megáll. Maña­na! majd holnap folytatjuk, is­mét összeterelünk néhány ezer marhát és megfürdetjük őket. Ne tessék csodálkozni, valóban fürdetésről van szó, méghozzá kádfürdőről, ' panipa közepén... Ez úgy történik, hogy a megépí­tett betonmedencébe vizet en­gedünk s abba öntünk egy-két liter nagyon erős mérget, a,mely az állatokon élősködő férgeket megöli. Mikor kész ez a pusztai „fenyőfürdő” egy-egy karámot sorban megnyitva az egyes csor­dákat a gauchók libasorban át­hajtják a medencén, amely any­­nyira. mély, hogy az állat egészen •elmerüli- benne. ffobbról-foalról még két peon is segít, akik az állat szarvát megragadva a fejét is belenyomják a fürdőbe. Esteledik, mire visszalovago­lunk az iroda elé. Ott vár a chas­que, — a lovas futár, a,ki a pos­tát hozza. Tiszteletteljesen, le­guggolva vár, — ősi szokás sze­rint. Nyakába akasztjuk a pósta­­zsákot a levelekkel s már ugrik is föl és nagy sarkantyú csilinge­lős közt rohan a lovához s egy­két perc múlva már csak a, lódo­bogás hallatszik, ötven kilómé­ternyire van a legközelebbi pós­­ta s ezt az utat — húsz pesoért -— hetenként háromszor, távirat esetén többször is megjárja. Mire a hőség elül, koromsötét lesz, csak a vérszopó moszkitó teszi kibirhatatlanná kint a szar bad levegőt. Ezernyi bogár nyü­zsög a szúnyoghálókon, zümmög­ve. Egyébként csend van, a pusz­ta végtelen csöndje. Az ember a <s kicsiségét érzi ebben a terjengős : nyugalomban. Hiszen csak a mi kompániánk birtokán, a kaputól a legközelebbi kapuig 35 kilomé­ter az út. Itthon vagyunk tehát..-. Az ember ilyenkor elfelejti, hogy i mennyi veszély leselkedik rá a ; nap folyamán, amíg a veszedel­­: mes pókok és mérges kígyók bi­­■ rodalmában végzi munkáját. Az itteni nép egyébként is stoikus, megszokta a veszélyt s nyugod­tan fogadja a halált is. Ahogy a peonok szállása, felől a melanko­likus, ütemes tangó mondja: ........ha pasado, ha pasado, lo> que tuvo que pasar...” Holló György Baracs Imre ....................... ............I’áger Antal Baracs Matyi ................ ............S/.ilassy László Baracsné Szúnyog Juli . ............Eszenvi Olga özv. Szunvogné ............... ............Vaszarv Piri Szúnyog Rozi ............... ............Komái* Júlia Pákozdi Mihály ............... ............Tóth Ferenc Eszter özvegyasszonv . . ............Seres írón Göre Gábor ......................... ..........Hajmássy Miklós Gör° Gáborné .................... .............Gava.jda Stefánia Durbincá Pál ............... ............('selle iatjos Kácsa cigány ....................... .............Yárv Zoltán Bige cigány .............> . . ............Kovács László Ceglédi kovács ............... ............Kincses Ferenc Kisbíró ................................. ............ifj. Kcsserű István Egv fiú .............................. ............Gava.jda Péter Bérletek .már befizethetők minden munkanapon délután 5-7 óra közt a Kárpát könyvkiadónál, Lavalle 361. (az udvarban), telefonon dőjegyezhetök: 32-8894. Napije­gyek api*. 20-tól Kárpát könyvkiadóban és Mokrálynál. A Délamerikai Magyar Színjátszó Társaság az 1953-as színházi évadra kilenc előadásból álló bérleti előadás­sorozatot hirdet. Az előadásokat, havonta egyszer, szom­bat este fél kilenc órakor tartjuk a Casal de Cataluña színháztermében. Cselle Lajos Mikszáth Antal: Alkalmi családom (.Magyarországon imnét ünnepeltetik magukat a vörös megszállók. Április a szovjet iránti hála és sze­retet hónapja. A budapesti lapokban csodálatos mesék jelennek meg a szovjet hősökről és a „felszabadítás” idillikus eseményeiről. . . Elhatároztuk, hogy ebbe az ünnepségbe a magunk módján mi is belekapcsolódunk. Nem mondjuk el a „felszabadítás” borzalmait, csak né­hány képet adunk a „felszabadított” Magyarország, je­lentéktelennek látszó, hétköznapi életéből. Ez az apró­ság többet mond a „felszabadítókról”, mint a leghát­­borzongatóbb, véres történet. Az alábbi írásunk a ki­váló újságírónak 1945-ben írt naplójából származik.) ★ ★★ Hatvan kilométeres utat kell megtennem, még­pedig vonaton. Igaz, gyalog is mehetnék, szép má­jus van, csak az a baj, hogy 1945-öt, írunk. Gyalog sokkal kényelmesebb volna, gyorsabb is, de elegem yah a kényszermunkából, nem szeretném, ha elfog­nának és néhány hétig étlen-szomjan dolgozl at‘ná­­nak. Márpedig útközben van egy veszélyes szakasz, -ahol katonai üdülőket építenek az oroszok s elfog­­dossák a gyalogjárókat. A vonaton legfeljebb ki­rabolnak, de a cipőm és a ruhám elég ócska, nem valószínű, hogy elszedik, órám régen nincs, pén­zem se sok. Ezt a keveset rászánom. Reggel habkor költetem magam, mert a vonat korán indul, már délután hatkor. Délelőtt tízre tehát okvetlenül kint kell lennem a pályaudvaron, ha még jegyet akarok kapni. Ehhez viszont hét­kor el kell indulnom hazulról, mert lehet közben egy kis igazoltatás, esetleg elvisznek „kicsi robot­ra” s kell idő, amíg meg tudok szökni. Hétkor tehát elindulok s kikerülve gondosan a nagyobb orosz csoportokat, már reggel nyolcra eljutok a pályaudvarra. A pénztár előtt elég hosz­­szú sor áll, beállók én is. Jó helyem van. talán a kétszázadik lehetek, ha tovább is így megy min­den, délután kettőre lesz jegyem s talán helyet is kapok, olyan helyet, ahol mind a két lábamon tu­dok álüli. Mert, aki később érkezik, az már csak fél lábon állhat. Még egy nehéz feladat hátra van: a vadászat. Előbb azonban biztosítanom keli a helyemet itt a sorban. Szomszédomat megkínálom cigarettával s közlöm vele, hogy van nálam bőven dohány. A mögöttem álló néninek udvarolok egy kicsit, azu­tán megkérem kettejüket, tartsák fenn a helyemet, amíg visszajövök. Kilépek a sorból és meglapulok, mint a prédá­ra váró párduc, a pályaudvar bejáratánál. Végre jön valaki, akiről feltételezem, hogy ő lesz az, aki­re várok. Fiatal nő, karján gyermekkel, szép se­lyem ruhában. — Bocsánat, nagyságos asszony.....-—Elvtársnő vagyok, mordul rám és tovább lép. Jön a következő. — A. felé megy, menyecske? — Leány vagyok én még, a gyerek kölcsön van. Nem arra megyek különben sem. Végre akad egy gyermekes asszony, aki szin­tén A. felé utazik. Tartsunk együtt. Az asszony nem is kérdezi miért. Tudja ő nagyon jól. Ügyes, fiatal munkásasszony, mint később elmondja, ő is kölcsön kért,e egy szegény úri család gyermekét, hogy hoz nekik is valami elemózsiát faluról, a nagy­bácsijától. Ez a gyereknek is jó lesz. — Gyere csak, gyere, — mondom az asszonynak jó hangosan s odaterelem a sorhoz, ahol sikerült fenntartaniok derék szomszédaimnak a helyet. Be­állók ismét, de az asszony rángatja a kabátom uj­ját. Újra megkérem, hogy tartsák fenn a helyemet s elmegyek azzal, hogy úgy látszik, valami baja van a kicsinek. — Hallja, maga úgy látszik, egészen zöldfülű, — támad nekem az asszony. Csak lapulok, mert igaza van, most próbálkozom életemben először ilyenfajta- mesterkedéssel. — Nem is tudjuk egy­más nevét, a gyerek nevét, se kérdezi, csak úgy odaállít. Nem gondolja, hogy lehetnek ott is rossz­indulatú emberek?-—-De his/.en úgyis tudják... — Tudják vagy nem tudják, az mindegy, — pattog az asszony. — Azért a látszatra vigyázni kell. Elvégre, vannak még igazi családok is. En­gem Lujzának hívnak, a gyerek Laci. Magát hogy hívják ? —¡Jóska, — füllentem hamar. . — Jól van. tudom, nem az igazi nevit mondja, de nem is fontos. Ha igazoltatás lesz, úgysem ha­­zudhatjuk, hogy férj és feleség vagyunk, akkor majd külön állunk. De el ne felejtse, hogy Jóska a neve. Illetve a neved, mert most már tegeződiink. Délben tizenkettőkor kinyitják a pénztárt és kettőre már a kezemben van két egész meg egy fél jegy. Lujzának és nekem egész kell, Lacinak csak fél. Izzadva cipelem Lujza batyuját. Jó súlyos és nagyon nagy. tele van cserélni való ágyneművel. — Az utolsó váltás fehérneműm, — mondja bána­tosan Lujza. Minden nagyon jól megy, mind a két lábamnak akad hely, még hozzá égy sarokban, a­­hol csak két oldalról nyomhatnak. Lujzának na­gyon kényelmes hely jut, egy kövezetből felszakí­tott kockakő, amelyet egy jól nevelt fiatalember enged át a gyerekre való tekintettel. Ek' persze ismét cigarettámba kerül. Magam csak sodrok, de neki utolsó Szimfóniáim egyikét adom oda. Lassan eltelik a vonat indulásáig hátralevő négy óra, azután az ötödik is, mert a vonat hat he­lyett csak fél nyolckor indul. Egv mindent tudó öreg asszony közli ezt a kocsi mintegy száz főnyi utasával s hozzá teszi azt is, hogy orosz intézkedés. Délamerikai Magyar Színjátszó Társaság a Casal de Cataluna-ban. Chaeabuco 663. szám alatt 1953 április 25-én este fél nyolc órakor ünnepi évadnyitó előadást tart és bemutatja: Gárdonyi Géza A BOR című három felvonásos falusi történetét. Szer o i) 1 o k!

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents