Magyarok Útja, 1953 (6. évfolyam, 4-24. szám)
1953-12-31 / 24. szám
magvakok útja Buenos Aires, 1953. december 31. 8. oldal Hazánk felszabadulására vonatkozó remények és veszélyek Irta: TELEKI BÉLA az UNIÓ vezetője Nagy Ferenc ragaszkodik a keleti felszabadításhoz (A newyorki Baltic Freedom Houseban tartott előadás margójára) A luganói meghívásra adott orosz* elutasítás után Nyugaton az a vélemény alakult ki, hogy ezzel végétért a világpolitikának az a fejezete, amely márciusban kezdődött Sztálin halálával. Ezt a korszakot az jellemezte, hogy a szovjet politikailag jelentéktelen gesztusokat tett és ezeket Nyugaton sokan úgy fogadták, mint meggyőző jelét annak, hogy a Szovjetunióval tartós kompromisszumot lehet kötni. A szemérmesebbek hozzátették, hogy azért lelkesednek egy ilyen rendezés gondolatáért, mert ennek során a csatlósállamok felszabadításának ügyét is elő lehetne mozdítani, az őszintébbek azonban sejteni engedték, hogy a status quo alapján is szívesen megegyeznének az oroszokkal. A vasfüggöny mögötti országok menekültjei megrettenve figyelték ezt a színjátékot, mert az volt az érzésük; hogy ebben a békülékenységi légkörben végül is teljesen elsikkad a kommunizmustól leigázott országok ügye. Most, hogy a színjáték Moszkva magatartása miatt — legalább is egy időre —, végétért, érdemes visszapillantást vetni arra, hogy mik voltak a főbb álomásai ennek a márciustól novemberig tartó világpolitikai incidensnek. Amikor Nyugaton tavasszal felharsant a kórus, hogy a szovjettel meg lehet és meg kell egyezni, elsőnek Eisenhower szólalt meg, hogy a fogalmakat és a Nyugat előtt álló feladatokat tisztázza. Április 16-i beszédében leszögezte, hogy melyek azok a feltételek, amelyek alapján Amerika hallandó tárgyalásba bocsátkozni a szovjetkormánnyal. E szerint a Szovjetuniónak mindenekelőtt a koreai, a német és az osztrák kérdésben kell kézzelfogható módon bebizonyítania békeakaratát. Az amerikai kormány vezetője valóságos menetrendet állapított meg a szovjettel való minden esetleges eszmecseie számára és megszabta a feltételeit annak, hogy milyen körülmények között hajlandó egyáltalában leülni a tárgyaló asztalhoz. Ha e feltételek leszögezésével egyidejűén Amerika azt is bejelentette volna, hogy készültségét fejleszteni akarja, akkor Amerika szövetségesei, ha vonakodva is, de valószínűleg követték volna az amerikai külpolitika vonalát. Vagy legalább is nem mertek volna vele nyíltan szembeszállni. \z új amerikai kormány azonban nemcsak hogy nem növelte, hanem éppen ellenkezőleg: csökkentette hadügyi kiadásait. Ilyen előzmény után történt, hogy három héttel Eisenhower feltételeinek a meghirdetése után Churchill bejelentette, hogy hajlandó minden feltétel nélkül tárgyalni Malenkovval. Ez volt az a pont, amikor sokan attól tartottak, hogy Malenkov követni fogia Sztálinnak 1952 októberében hangoztatott tételét és mindent el fog követni az atlanti hatalmik közti diplomáciai és külkereskedelmi nézeteltérések kimélyítésére. Ha a szovjetkormájiy elfogadta volna a Nyugat felől kinyújtott kezet és hajlandó lett volna a német és az osztrák kérdésben akár csak tessék-lássék engedményeket tenni, valószínűleg meg tudta volna növelni azt, amit tapintatosan taktikai vitának szoktak nevezni Washington és London kö zött. S akkor könnyen bekövetkezhetett volna egy olyan világpolitikai helyzet, amelyben nemcsak a vasfüggöny v.öeötti országok, hanem az Euróoa-haőseieg ügyét és altalaban a német fegyverkezés lehetőségét is ha'ntfnak kellene tekinteni. Ez szerencsére, nem következett be. A Moszkvával való olcsó kiegyezés veszélye egvelőre elhárult -és talan ismét megnyílik az út egy olyan egységes nvugati külpolitika kialakítása felé. amely nem a közép- és keleteurópai nemzetek végleges feláldozásával akarja stabilizálni a világpolitikai erőviszonyokat. Ahogyan ez a nagy horderejű kérdés a Nyugatot két táborra osztja és nem csak az országok közt, de azo! kon belül is jelentkezik, úgy oszlik I meg a felfogás az emigrációkban, tehát a magyarban is. Cakhogy itt égé- I szén más a helyzet. Az emigránsok ! mind közvetlenül ismerik a kommu- I nizmus lényegét és jelentőségét és tudatában vannak annak, hogy azt a nyugati felfogással, különösen pedig a kere.-ztény és demokratikus szellemmel és rendszerrel összeegyeztetni nem lehet. Tudják, hogy a két rendszer egymás mellett sem állhat meg a nélkül, hogy a kommunizmus a Nyugatot alá ne aknázza és lassan teljesen a hatalmába ne kerítse. Mégis van egy szűk réteg az emigránsok közt. akik reményüket egy kiegyezés létrejöttébe helyezik és ettől a megszólott közép- és keleteurópai országokban egy titoista rendszer megvalósulását remélik. —ami egyébként, mint tudjuk, ugyancsak vitathatatlanul kommunista rendszer. — E vágyuk azzal magyarázható, hogy ezek az emigránsok nagyrészt az orosz megszállókkal, vagy a megvalósuló kommunista rendszerrel kollaboráltak, azt segítették akaratlanul, vagy szándékosan uralomra és tisztában vannak 1 azzal, hogy egy felszabadulás esetén,! nvugati rendszerben, nekik otthon többé nincs mit keresniük. Egy titoizmusban, valószínűleg tévesen ugyan de önvédelmüket látják és a felelősségtől való félelem az. mely olyan megoldás mellé állítja őket, mely a nemzetet nem menti meg, de nekik j hasznos lehet. Magatartásuk rendki- I vül kártékony, mert nemcsak azon nyugatiaknak adnak érveket, akik tudatosan dolgoznak a másik oldalra, de még a tájékozatlan jóhiszemüeket is megzavarják. (Folytatás az előző oldalról) Nincs új a nap alatt! — kiálthatna fel a nyomott hangulatban élő lélek. De a józan értelemnek éppen ezeknél a gyászos emlékeknél kell felriadnia és megállapítani, miben is különbözik lényegében Kossuth és Rákóczi tragikumra ítélt emigrációja a mienkétől: 1. Most nem egyetlen nemzet egyik bukott politikai harcának képviselői szóródtak ki a nagyvilágba, hanem népek egész sorának legkülönbözőbb hitű, pártállású és politikai nézetű fiai. Egész rétegek, törzsek, foglalkozási ágak. Csak magában Európában egy több mint százmilliós néocsalád fiai szöktek és szöknek nyugat felé. Ez az emigráció tehát nem egv nemzet magánügye, hanem hovatovább egész emberfajtáké, egész földrészeké, egész vallásfelekezeteké. Sőt megfelelő felismerés után az egész nyugati keresztény fehér kultúra közös ügye lesz. 2. A Bach és Schmerling-korszak börtöneivel, vesztőhelyeivel is csak halvány előképe annak, ami ma a vasfüggöny mögötti népekre, főleg a magyarságra nehezedik. Otthon ma nem járhatnak szabadon sem Deákok, sem Kemény Zsigmondok, Gyulai Pálok vagy Csengenek. Nincs hát se kisértés, sem választás többé, ami bizonytalanná, sóvárrá tehetné a lelket. Ha Ujházy ma künn élne az USA-ban nem zavarhatnák az ősi kúriából otthonról érkező üzenetek, hogy a napsütötte mezőkön kezdődik az agarászat. Most igazán örülnie kellene, hogy farmhoz jutott Texasban... 3. Mert és ez tulajdonképpen az előző pont ismétlése, ahol százezreknek, millióknak ugyanaz a sorsuk ott könnyebb az élet teljes megváltozását és a megpróbáltatásokat elviselni. Mikor odahaza a rokonokat Katorga fenyegeti és mindenki rabszolga, mikor az ősi kúria kolhosz-traktorállomás lett és lakásod romjain régen más ütött tanyát, igazán semminek tűnhet fel a te napi küzdelmed. Mikor lengyel tábornok, horvát miniszter, volt észt diplomata, balti báró ugyanazt csinálja, amit te, akkor igazán legyőzheted magadban a gyötrő lealáztatási és kisebbrendűségi kényszerképzeteidet. 1953 szilveszterén az vértezze fel lelked a csüggedés ellen, hogy a te gondod-bajod csak egv parányi-paránya a világkatasztrófának, és mindenki, népek, államférfiak, tudósok, akik komolyan keresik a kiutat, számodra keresnek kiutat. Igen Tisztelt Szerkesztő úr! Rendszeres olvasója vagyok a Nemzeti Bizottmány kö- I nyomatosának, a Tudósítónak, de soha nem hozott még enynyire zavarba ez a kis közlöny, mint a december elején megjelent 127-es illetve 128-as száma. A 127-es Varga Bélának, a Bizottmány elnökének az Egyesült Nemzetek főtitkárához, Dag Hamerskjolshoz intézett beadványát ismerteti az Oroszországban visszatartott magyar hadifoglyok ügyében. A memorandum mindjárt a bevezetésben azt a helyes megállapítást teszi, hogy Magyarország „a Szovjetunió katonai, megszállása alatt áll”. Ehhez valóban nincs hozzátennivaló. Minden normális érdektelen ember s a magyarság egyeteme — eery egész csekély bolsevista töredéket kivéve — ezt a nézetet vallja. Annál nagyobb meglepetésssel olvassuk rögtön a következő számban Nagy Ferenc volt miniszterelnöknek a newyorki Baltic Freedom Houseban tartott elöadássát. Az előadás a keleteurópai parasztság és munkásság jövő együttműködéséről szplt és a könvomatos által szóról-szóra közölt harmadik fejezetben azt a lakónikus megállapítást teszi: A felsszabadulás keletről jött. Fel kell tennünk, hogy Nagy Ferenc maga csinálta az ismertetést, vagy legalább is átnézte azt. Nyilvánvaló tehát, hogy fontosnak tartotta ezt a nézetét újra a nyilvánosság tudomására hozni. Különben nem hagyta volna benne az alig ötvensoros ismertetésben, az előadás lényegéhez nem is tartozó, kurta, határozott mondatot: „A felsszabadulás keleterői jött.” Mit szólnak Nagy Ferenc e megállapításához a Bizottmánynak azok a tagjai, akik nem az oroszok alatt csinálták karrierjüket? De a többiek, még az 1945-47-esek is. Kinek higyjenek most ? Varga Bélának, vagy Nagy Ferencnek? A Baltic Houseban felszabadultunk, az Egyesült Nemzetek elöt-t nem. Nem értjük, mért ragaszkodik ma Nagy Ferenc idekünn a szabad világban is olyan makacsul ahhoz a tételhez, melyet a gellérthegyi kommunista győzelmi emlék, a hírhedt „davaj-bátvány“ felavatásakor meghirdetett? Nagy Ferenc az összeomlás előtt a magyar parlament egyik legmérsékeltebb, legalkalmazkodóbb tagja volt. Mi ütött bele, hogv mióta Rákosiék engedélyével miniszterelnöki bársonyszékhez jutott, kötelességének érzi. hogy a szélsőség, a népfront ideái mellett ennyire kitartson? A Baltic House-i előadása is abból indul ki pievint ellentmondást nem tűrő egyszerűséggel, hogy a vasfüggöny mögötti országokban a. parasztságon és munkássásron kívül az egyéb rétegek, minden más népség halálra van ítélve. A bolsevista óhaj csakugyan ez. De Nagy Ferenc úgv építi fel következtetéseit. mintha ez aZ óhaj már teljesült vo'na. TJgy beszél egész| fejezeten át. mintha odahaza a parasztságon és munkásságon kívül az ellenállás szempontjából más senki nem létezne már. Honvédeink Fehéroroszországban, a több mint kétévtizedes kommunista rémuralom után is egész hatalmas, mindent átvészelő, antibolsevista intelligenciát tHá'Dk. amelv. ha Ilitlerék őrült keleti politikája el nem kedvetleníti a lakosság minden rétegét, zászlóvivője lett volna az orosz belső átalakulásnak. A bolsevizmusnak ma már — minden rémtette, erőszakossága és fejlett technikája ellenére — nincs meg az általa megszállt nyugati rabállamok társadalmaiban az a forradalmi átalakító ereje, ami bent, orosz, földön meevolt az első időkben. A társadalmi osztályok itt nem hajlandók egymást kiirtani. Szentül hisszük, hogy a magyar értelmiség otthonmaradt tagjai, lealázva, lappangva, ügveskedve, alkalmazkodva, többségükben most már valahogy túlélik ezeket a szörnyű éveket, még akkor is, ha Nagy Ferenc gondolatmenete egyszerűen törli is őket az élők sorából és a jövendő újjáépítésből. Egyfajta elitnek azonban Nagy Ferenc is kegyelmet ad. A „progresszív intelligenciára” ö is sszámít, akárcsak TJ11- bricht. Nagy (?) Imre. vagy a többf politx-uk. A, nyugati világnak az a része, mely nem akar megalkudni a bolsevizmussal, mindenütt kiábrándult a marxista pártokból. Nagy Ferenc viszont még mindig balfelé halad. Ő most akar népfrontot a szocdemekkel. Miért? Milyen makacsság ez? Ki érti ezt? Szerkesztő Ur, erre tessék egyszer feleletet keresni. Tisztelettel: Cleveland, dec. 16. Dr. Nagy Árpád
