Magyarok Útja, 1953 (6. évfolyam, 4-24. szám)
1953-12-25 / 23. szám
6. oldal MAGYAROK HTJA Fiókii/.le ELROMLOTT A KEVERŐGÉP... Mottó: ..Garamszegen volt egy malom Bánatot őröltek azon. . . “ Nem írom meg, hol történt. A báró nevét se árulom el, pedig gyermekkorom óta ismerem Felvidékről. Már elmúlt öt esztendeje, mikor ugyanabba a kikötővárosba érkeztek, ahol én akkor tanyáztam. A lágerekből való szabadulás és a nagy kivándorlási tervek mámora után, mint az történni szokott, egyszerre végtelen csüggedés vett rajtuk erőt. Rádöbbentek, mennyire nem kellenek az ismeretlen, idegen világnak. A báró szorongó érzésekkel vágott neki a nagyvárosnak tizennégyéves fiacskájával, bármilyen munkát találni. A penziójukban lakó Anders-tisztek helyezték el aztán, akikkel igen jól el tudtak beszélgetni esténként franciául. Egy építkezéshez tették be, káplárjuk, egy hivatásos kőműves volt ott a pallér. Az szerezte be a tiszt urakat is sorban. Persze mint a társadalmi rangok gúlájának megfordulása idején szokás, minél magasabb rangjuk volt, annál mélyebbre kerültek egykori káplárjuk alá. Az egyik hadnagyot még felvették az irodára rajzolónak, a kapitányok, őrnagyok, meg az ezredes már csak napszámoslistára kerültek. Öreg tábornokuk meg éjjeli őr lett, deszkabódéban hált és acetilén lámpával járta az épülő emeleteket. A báró a betonkeverőgép mellé került. Sosem fogom elfelejteni, ahogy azon a délután indult haza fiacskájával, mikor a keverőgép elromlott. A fiú mindig eljött apjáért, ha saját munkahelyén már végzett. A járdaszélen kocogtak. Mintha nekik már az utcából is csak ennyi járna. Mintha kötelező volna illedelmesen félreállni ennek a hangosan áradó, jóllakott, tarka, színesarcú sokaságnak. A báró izgatottan gesztikulált. Szurokkal megégetett, szennyeskötésű jobbkezével idegesen magyarázta hogy nem ő rontotta el a keverőgépet, de a kubai néger, ha jól értette, mégis neki fognak felmondani. A fiúcska, már rosszul fejlett lágerivadék, csak hallgatta, nagykomolyan hallgatta. Apjától örökölt kámgárn télikabát volt rajta, amit itt ebben az évszakban már nem hord senki. Mikor átvette a szót, ha az embernek sírni nem jönne ilyenkor, át kellett volna ölelni, úgy csengett bíztatása: — Ne félj, apukám. Én most külön munkát is kérek a játékgyárban. Esti feliró leszek a raktárban. .. .Már mondtam nekik, hogy apunak meg anyunak milyen szükségük van pénzre... Kifizetjük a penziót, a csomagokat is kiváltjuk a vámból. Mint egy kis pap, mint egy boldogságot sosem látott kis tudós feltaláló, a gyermekhősök önérzetével magyaráz. Az öreg kámgárn kabáton elállnak a hajtókák, mint nagy fülek. A báró csak ingatja-ingatja lecsiiggesztett, finom, fehér ábrázatát. Rögeszmésen néz maga elé. Sűrű, meleg szemöldökét úgy összeráncolja, hogy ez a két teljesen összezárult ránc maga fennhangon beszél: „Nekem ugyan magyarázhattok, nincs itt semmi remény, semmi, de semmi remény!" Engem se vesznek észre, pedig rájuk is köszöntem. Hát még az autót, amely percek óta rájuk vadászik már! Csillogó galambszürke Chevrolet. Félreállok, úgy nézem a túloldalról a játékot. A kocsi meg-megáll, aztán lépésben kiséri őket egész a járdaszegélynél. Előre megy, megint bevárja őket. Csak a következő saroknál harsog ki belőle a jóízű, felvidékies, palócosan áá-zó öreg hang: — Mééltóságos uram!... Jánoska báró!... Hát csákugyan magácskának tetszik lenni?! Kis fekete úr ugrik ki eléjük. Kopaszodó ezüstös dzsentri-haj, kis potroh, vastag óralánc, vadonatúj fehérbetétes cipők. Eldobja hervadt ajakéról a szivarcsutkát. úgy hajlong. Majd hogy kezet nem csókol. — Mágácska az, drága méltóságos úr? Rögeszmés kővémeredt bámulás után egvszercsak a báró is kitör: — Jóska, te vagy az?-— Én drága méltóságos úr... Szánjanak csak be. Ez az én kis kocsim, a csevrolet, 47-es csevrolet. Ez meg a kis báró? Gyenyerű kis fiúcska! No csak szálljanak be, eljönnek az én kis otthonomba. Mindjárt itt vagyunk... Innen már csak lelki szemeimmel tudtam követni őket. De jól ismertem a kikötőtől délre, a folyóparti kertvárosban álló, polgári fényűzéssel épült új villát. Lapos a teteje, az alacsony kapubejáraton új, nagy réztábla, csak annyi van rajta jókora betűkkel: COLOMPAR. A kis parkosított előkertben az egyetlen köralakú ágyás közepén jókora cementsas darvadozik. Cementkosár a csőrében, villanylámpa a fején fáklyaalakú burával. A fedett terraszon piroshuzatú modern nádgarnitura. Kép is van a falon, egy ősrégi Tolnai Világlapjából Rigó Jancsi, a kifentbajúszú cigánykirály valódi uralkodóvérből származó nejével. Né, apuka, magyar kép! A fogadóban a parkette, mint a tükör. Citromszínű selyemhuzatok és hogy még lakatlanabb érzés legyen, celofán burok van itt minden díszesebb tárgyon, csillár, állólámpa, emeletes ezüst gyümölcskosár, minden celofánbura alól ködük elő.-— Jaj, de szép itt, apukám! — lelkesedik a kis báró. Apja részvéttel kezdi simogatni a kis lelkesedő buksit, ahogy a betegeket szokás. Barátságtalanul néz körül, az öregúr pedig büszkén mentegetőzik: — Higyje el, drága, jó méltóságos uram, az Isten hozta a mi kis szerény hajlékunkba, megdolgoztunk érte tizennyolc év alatt. . . Mikor a két fiammal kijöttem, verje meg az Isten a büdös cseheket, azt hittük, itt is meg lehet élni muzsikából. Csináltunk is egy kis bandát, de hogy itt a művészet nem kell, fűszerüzletet vettünk, majd egy nagy bárt az Avenidán. Esküszöm az anyám életére, drága méltóságos uram, volt idő, mikor gyárba kellett járni Piroskával, az én drága jó feleségemmel. Abba a húsgyárba, ahol most a fiam olyan igazgatóféle, neki egy konzervatóriuma is van a centrumban. .. Ma már, hogy a másik fiam, akitől már gyönyörű kis unokánk is van, átvette a bár vezetését, oszt a művészet itt senkinek se kell, hát sétálok meg ülök itt, mintegy főszolgabíró. A kisfiúban nem csillapul a rajongó tűnődés: Ugyap ki ez a különös kutyafejű bácsi, aki ilyen csúnyán ejti ki a Chevroletét, ilyen nagyon gazdagok és így tiszteli az édesapját? A báró csak hallgat egykedvűen, mint a nagybeteg, a nagy vérveszteség után. Piroskát, a feleségét, is behívja az öreg nagy, lelkes lármával. A kövér, borzas, feketeruhás, popuesos néni csak hajlong, alig mer az urakra nézni. Vadonatúj csipke liladamasztfényű abroszokkal meg virágos porcellánnal terít. Ez az öreg kegyelmes úr fia, a Jánoska báró Tornanádaskáról. Akiről annyit beszéltem — büszkélkedik neki a férfi újra meg újra. A báró csak akkor derül fel nagyon halvány, beteg mosollyal, mikor pillanatra egyedül maradnak és a konyhából is hallatszik az öreg egrecirozása: — Csörgőfánkot süss, Piroska. . . ilyen urakat te még nem is láttál. . . Bontsd fel a máláckonzervet is. Hadd lássák, Amerikában is van málác. Jáj Istenem, milyen málácok voltak a nádaskai kastélyban! Az öreg kegyelmes asszony egyszer maga ajándékozott meg egy szopóssal, olyan igen gyönyörűen húztam el a nótáját. Szendvicskenyeret adj a sonkához, ne csak olyan közönségeset. . . Vacsora alatt folyton Nádaskáról fecseg, a gyarmati nagyurakról, a városligeti Gundelről, ahol egyszer Tisza Pistának is húzott. A kis bárónak majd a könnye csordul ki a gyönyörűségtől, mikor a malacot, meg a sonkát eszi. Ahol ők most laknak a kikötőmenti penzióban, csak a földretett villanyfőzőn lehet főzni és a világitóudvarból feljár a patkány. A báró egyelőre elfogódottan tömi magába az ételeket, röviden felelget a házigazda lelkes kérdéseire. De mikor a vacsora végén az öreg fényes tokot hú zelő az almárium alól, arannyal hímzett bársonylepelből remek hegedűt kezd pakolgatni — Stradivárius, drága méltóságos uram, bizony, nem ilyennel húztuk a kedves édes húga keresztelőjén —, az ital már őt is bemelegítette.-— Tudja, melyik volt a kegyelmes édesapja nótája? Pengetni kezdi. Először csak két ujjal. Aztán a vonót is rábillenti, persze csak úgy, mint mikor a fecske fürdéskor szárnyával megsuhintja a tó vizét. Csak éppen hogy, mint valami foszlott vékony aranyszállal, egy kicsit meghímezze a hegedűvel szolgálaton kívüli, recsegő, öreg gordonka basszusát: Garamszegcn volt egy malom Bánatot őröltek azon. . . — Hej, aranyos méltóságos uram, maga tán nem is tudja, hogy éppen Magácskától kaptam életem első százas bankóját és éppen azon a keresztelőn. Pedig akkor másodprímás voltam már Gyármáton... A báró úr éppen akkorácska lehett, mint a kis báró most... igen, rittig, éppen akkora... A Herkulesfürdői emléket húztuk a kedves édesanyjának, míg a keresztelni való jánykát, a kis bárónőt az ölében tartotta. Aztán rákezdtünk a Bob herceg keringőjére, mert azt is nagyon szerette. Úgy belegyönyörködött a szép muzsikába, hogy ott a fényes nagyúri társaság közepén, kezében a pólyással, felállott és finom piskótalábain keringőzni kezdett gyönyörűségében. Maga, báró úr, akkor, úgy látom, mintha most is itt volna az egész előttem, odaszaladt a kegyelmes édesapjához és nem tudom miért, de egy százas bankót hozott nekem. Megnyálazta és ideragasztotta. . . ¡Illusztrálásul ő is kivesz degeszre tömött krokodiltárcájából egy uruguayi százpézost. Odaviszi és a kis báró homlokához próbálja. Ott is hagyja az asztalon. Nem teszi vissza. — Nincsenek is, báró úr, a világon már olyan urak, mint maguk voltak. Mesélem is mindig a fiaimnak. Soha semmit sem sajnáltak a cigánytól Hát ezt a nótát tetszik-e még (ismerni? A kisfiú most látja apját először igazán felderülni. Pár taktus az egész. A libáról szól, meg a drótostót fazekáról, de amit a gyerek évek óta nem hallott, egyszerre megszólal a báró különös magas énekhangja. — Szakasztott olyan a hangja, mint a drága kegyelmes úrnak. Az egész cigányság tudta, hogy olyan nagy úr nincs még egy a megyében. Könnyei folytak az öregnek, míg ezt magyarázza. A báró meg nóta közben egyszer csak felemeli bebugyolált szennyeskötésű markát és fenyegetni kezdi a világot. Dankó és Fráter nóták, hol Nádaskán járnak, hol Gyarmaton, meg Pesten, Budán. Minden másképp lett volna, drága méltóságos úr, ha a büdös csehek be nem jönnek! — Hát arra a nótára emlékszel-e, Jóska, hogy a toronyban hej, de sok a garádics — Jaj, az a Maraszka lovag nótája volt, egyszer a Ludadpusztán másfél napig kellett muzsikálni hol gyászindulónak, hol keringőnek, hol hopszpolkának, ahogy a lovag úr kivánta. Hát akkor húzd! A fiúcska rémülten látja, hogy apja már fel is állott. Mintha nem is ő volna. Szálegyenesre húzza ki magát.. Emelgetni kezdi a bokáit, forog. Az öreg meg egy egész banda helyett rikoltozik: Ereszd el a hajamat. . . e-reszd-el-a-ha-ja-mat! Öntik a bort, nóta nótára tolul, mint viharban a taraj. Egyszercsak az öreg lecsapja a hegedűt és felzokog: — Méltóságos uram, méltóságos uram, drága Jánoska báró, én olyan szerencsétlen vagyok. . . én olyan nagyon boldogtalan vagyok. . . Húsz éve élünk itt, mint látja, mindenem megvan, élek, mint egy igazi nagyde higyje el nekem, esküszöm a boldogságomra, én itt soha egy órára sem voltam boldog. Rongyos volt a fenekem, de az volt az igazi élet, mi-; kor csak úgy rámkiáltottak: Jóska a Devla verjen meg, jobban húzzad. Át akarja ölelni zokogás közben a bárót. Az még önkéntelenül elhúzza a vállát. De aztán együtt sírnak és rikoltoznak: — Soha nem leszünk már, Jóska, Nádaskán, soha, soha. — Dehogy nem, drága báró úr. Én majd Írok a Rákosinak, hogy mit tett az urakkal. Megírom annak a nyikhajnak, hogy egyszer a cigányságot is meg kell már hallgatni! — Te csak ne firkálj, de húzz! Megint húznak és énekelnek. — De gyönyörű ez, Jóska! Mégegyszer, onnan megint, hogy gólyamadár! Selymesebben héjj! De gyönyörű, Istenein. Mégegyszer, mégegyszer. Onnan, hogy gólyamadár! Nem lehet ezzel betelni! — Ne ríjjon már, méltóságos úr, minek rí!? — Te, Jóska, te Jóska, ezt nem lehet túlélni, ezt nem lehet túlélni... A többit már csak a cigány későbbi elbeszéléséből tudom, meg az ijedt fiúcska vallomásából. Mindketten tökéletesen eláztak. Az öreg még egy darabig mindenáron Rákosinak akart írni, aztán nagy összeveszés támadt köztük, mert a cigány mindenáron vissza akarta adni a kis bárónak a lzázast, amit a báró ezelőtt negyven évvel a keresztelőn a homlokára nyálazott. Már horkolva aludt a cigány, mikor a hajnali ködben tántorogva indult el a báró a fiával. Szótlanul mentek egy ideig.. Egyszercsak a kisfiú elárulja, még a zsebében van a százas, amit a cigány adott. A báró felrémül kitépi magát a fia karjaiból, futni kezd a folyó felé. A tanácstalan gyerek csak akkor tudja meg már, mi történt, amikor a tengerész-rendőrség hozza a motorossal kifogott apját, aki még akkor is deliriumban könyörög, hagyják meghalni őt. Mikor a mentőkocsi hazaviszi a penzióba $s kérik a szállítási dijat, a fiúcska előveszi a százast, abból fizet. Délutánra eljönnek az építkezéstől, hogyha a báró felgyógyult, visszaveszik. Ma sem tudja, ki járt közbe az érdekében. Márkás órát, ékszert csak szaküzletből! EUROPA ív. YéleZ Sársfield 427 Telefon: 740-343» Gral. .11 AN 1>. PEKOS (Ex Munro) CARAPACHAY Vándor és Peter B. It. I. k. Weckerl e Péter angol úri és női szabó Olivos Luis Monteverde 3859 (Av. Mai pú 3800-as magasság, az avenidától egy cuader.) PONTOS ÉS GYORS KISZOLGÁLÁS! Irta: Vessprémy György
