Magyarok Útja, 1953 (6. évfolyam, 4-24. szám)

1953-11-30 / 22. szám

MAGYAROK ÚTJA Buenos Aires, 1953. november 30 7. oldal Jogos-e álnév használata az emigrációs sajtóban? A Magyarok U\ja vitája a névtelenségről, a fedőnevek használatáról és az újságíró kiállásának szükségességéről Az emigránsok olvasótábora-' ban egy idő óta egyre sűrűbben hangzik fel a vád vagy a kíván­ság: legyen vége a különböző álnevek mögött való bujkálás­nak, álljon ki az író felnyitott sisakrostéllyal! Miután az álnév, fedőnév, a felvett írói nevek mióta újság van mindig voltak, olvasóink szinejavából kiválasztattunk né­hány nevet, hogy véleményt kérjünk tőlük. Meddig mehet el az író a fedőnév használatában? Mikor jogos az álnév és mikor nem? Lehet-e ugyanannak az í­­rónak több álnéven írni? Van-e eset amikor az író, főleg újság­író köteles kitenni nevét? Stb. Először kolóniánk egyik nesz­torának, Fáy István volt állam­titkárnak tettük fel a kérdést. — Az álnév használata kiküszöbö­li, hogy az író személyéről alkotott előítéleteink befolyásoljanak minket az írásmű megítélésében. Biztosítja, hogy először a cikk tartalmát néz­zük, csak ha az fölkeltette érdeklő­désünket akkor tűnődjünk az író ki­létéről. Az emigrációban amúgy is tartózkodnunk kell az önreklámtól és honfitársaink bármi módon való ki­hívásától. Az író személyének hát­térbevonulása ebből a szempontból is (Folyt, az előző oldalról) szökési kísérlet közben, valakit lelőt­tek. Mint később kiderült Sermionov volt a mescalina felfedezője. A tökéletesítési munka most már Sermionov nélkül folytatódott. A produktum jó volt, a legnehezbbjén túl jutottak. 1945-től szintétikus úton vegytisztán állítják elő, melyben nyo­ma sincs szennyező anyagoknak. Ez nem hagy a kezelt vádlotton semmi­féle külsőleg észlelhető tünetet. A vádlottak már nem látszanak többé fásultaknak; nyugodtak, higgadtak, néha mosolyognak. Valaki, akin nem fogott a mescale De a bensőjükben egészen más va­lami történik. Azon túl, hogy a szin­tétikus mescalina az agyvelőideggócait teszi érzéketlenné a hozzá közel álló idegekkel együtt, tökéletesen meg­szünteti az egyén akaraterejét és a maximumig fokozza a kiszolgáltatott­ságát. Az önkritika minden érzetét kikapcsolja. Ilyenformán a vádlott nemcsak visszhang módjára ismétli az agyvelejébe dobott szavakat, hanem önállóan is beszél külső hanghullá­mok szükségessége nélkül. Beszél, il­letve úgy tűnik, mintha saját akara­tából beszélne. A tárgyalásokon már nincs szükség a vádlott szájába adni a feleleteket. Elég egy-két kezdeti kérdés. Ennek ellenére nem kell mindjárt azt hinni, hogy a kémia tisztán elég­séges egy vallomás jegyzőkönyvezé­séhez. Pszihológiai „kémiára" is szük­ség van. Trenírozzák a vádlottakat. Elismé­­teltetik vele naponta húszszor, har­mincszor, százszor: „kém vagyok, á­­ruló vagyok, nyugati imperialista bé­renc vagyok és halált érdemiek." Kizárólag csak így magyarázható, hogy Mindszenty hercegprímás „vallo­mást" tett így és csak így érthető, hogy Rajk miért gyalázta önmagát négy órán keresztül és csak így ért­hető Grősz püspök „beismerése" az állam törvényes rendje ellen szerve­zett összeesküvésről' Egy, csak egy vádlott nem vallott eddig: a bolgár miniszterelnökhelyet­tes. Nyilván, mint ahogy a penicillin esetében is, vannak immunis szemé­lyek, akik a mescalinára érzéketlenek. P. A. helyes. Természetes, hogy az álnév,1 vagy fedőnév nem jelenthet a felelő­ségtől való bujkálást. Az író minden körülmények közt felelős azért amit leír. Az emigrációban ez a felelősség fokozott. Vaszary Piroska a nagy ma­gyar komika, kolóniánk kedven­ce a következőket mondja: —• Nem szeretem az álnevet. Nem érdekel, hogy mit gondol Ipszilon Elek és N. N. Tóbiás. Kivéve azt az esetet, amikor az álnév már meghó­dított és megteremtette a maga sze­mélyiségét. De egyik névből ki, má­sikba be! Mi ez? Bújócska. Legalább egy sifrét adnátok, hogy mindig tud­jam, ki — kit jelent... Kovách Aladár, az emigráció egyik legkiemelkedőbb szelleme, a Nemzeti Színház volt igazga­tója, több könyv és színdarab szerzője a következőket válaszol­ja Brüsszelből: — Az írói álnév olyan régi, mint maga az irodalom. A századforduló legbékésebb, legszélcsendesebb kor­szakában is voltak Sipuluszok, Vul­­peszek és Kákái Aranyosok. Van kor­szak, amikor az álnév csak játék. A- mikor az író csak azért vesz föl egy furcsa fintori álnevet, amiért gyerek­korunkban farsangkor komikus álar­cot öltöttünk. Hogy maga is nevesen rajta, vidám felelőtlen hangulatot kapjon az íráshoz. Más korszakokban viszont az álnév, vagy a névtelenség tragikus kötelességeket takar... E- gyet nem szabad az igazi írónak: hallgatni. Különösen mikor a fenn­maradásunkról, a nemzeti gondolat fenntartásáról van szó. Marschaücó Lajos, az ismert kitűnő harcos publicista, egész kurtán, szinte felindultan szól hozzá e kérdéshez, mint akit nem először ostromoltak meg ez ügyben. Münchenből érkezett levelében ezeket mondja: — Egyáltalán nem tudom helye­selni, hogy magamat is beleértve, mindig álneveken szerepeljünk! Lám egy-két északamerikai lapkiadó áttör­te a frontot: kiderült, nem omlik össze a világ. Sőt lapjuk hitele meg­nőtt azóta. Kik miatt hallgassunk? Néhány öntudatos, vagy tudatlan bolsevista ügynök miatt? Ne felejt­sük el, a bolsevizmus mártírjának, ül­dözöttnek lenni maholnap dicsőség lesz a nyugati földtekén. Nagyobb dicsőség, mint kigyógyult muszkave­zetőnek. Szebedinszky Jenő a Pittsbur­gh i Magyarság tulajdonosa és népszerű szerkesztője leveléből: — Nekem az a véleményem, hogy a fontos és nagyobbjelentőségű állás­­foglalásokat tessék csak nyugodtan, teljes eredeti névvel aláírni! Észak- Amerika a szabad közvélemény-ala­kítás hazája. El se tudjátok képzelni, mit változott itt a közvélemény az utolsó évek alatt főleg az európai kérdésekben. Az átlagamerikait már nem érdeklik az emigrációs-dzsungel belső vitái és vádaskodásai. Itt ma nyugodtan kiállhat mindenki, hogy a maga igazát elmondja. Potsdam és Yalta revíziója a lelkek nagyrészében megtörtént és nem biztos, hogy nem az ex-enemyk lesznek a legjobb ba­rátok ... A szerkesztés technikai kér­dése, főleg az emigrációs sajtó nagy szegénysége, persze nagyon megkí­vánják a hangzatos álnevek, rövidí­tések, szignók használatát. Teszem fel például, ha az én lapomban Sze­­bedinszky szerkesztő úrnak ugyan­azon számban egyszerre három cik­ket kell írni, kinevetne a T. Előfize­tő, ha folyton ugyanazt a nevet lát­ná a cikkek alatt! Szóval tessék csak <5 át. Eltekintve attól, hogy voltak az emigrációnak esztendei mikor az ön­tudatos antibolsevistát félreállították, sőt üldözték, becsületesebbb, okosabb dolog volt a régi személyes ellenté­tek keserűségeit már csak azzal is tompítani, hogy az élesebb tollú köz­író nem állott ki nevével a porond­ra... Ne felejtsük el azt sem, a név­vel való szereplés, emberek vagyunk sokszor elragadtat, hősködésbe viszi szegény írót. Egyébként 1953 végén vagyunk, maholnap 1954-et írunk, az amerikai-orosz szövetség gyakor­latilag már rég a multé, ideje hogy néha megmutassa az arcát, az aki mindig becsületesen harcolt a bolse­vizmus és társutasai ellen. Ma azt hi­szem már az utóbbin, a társutason van a lényeg. Végezetül lapunk szerkesztői is hozzászólnak a kérdéshez. Két mondatban: ránk bízni, hogy mikor írjuk oda a' valódi nevünket! Kérdést intéztünk Grosovits­­né Sövény Teréziához is, aki több mint három évtizede oly önzetlenül támogat minden ma­gyar jótékonysági akciót és szel­lemi megmozdulást Argentíná­ban: — Ha Argentina egyik legnagyobb regényírója Martínez Zubiría Hugó Wast néven adja ki regényeit, ha az argentin hazafiak által úgy tisztelt Almafuerte név Pedro B. Palacios multszázadi költőjüket takarja, akkor ezen a kérdésen egyáltalán nincs vi­tázni, vagy háborogni való. Az írói szabadság erre is kiterjed. Egészen más kérdés, ha személyeskedő, ala­­csonyrendűen támadó cikkek alatt nem találjuk az igazi szerző nevét. Ez már nem írói szerénység! — De ha már a művészi névvál­— Nekünk mindegy hogyan, csak írjanak. Főleg jól, becsületesen, bát­ran, érdekesen írjanak. Még csak annyit: bocsánat, de e cikk szerzője is álnévbe burkolózik. Ügyse ő beszélt. ARGONAUTA A Mindszenty Akadémia szép ünnepséget ijesztett be székfog­­duauniaK sorozatába november 21-én. Az irodaimi és művészeti szakosztály elnöke, Hohemoüe Károly Egon székfoglalóját tűz­te ki erre az összejöveteire. Miu­­'tan a székfoglaló tárgya a szí­nész és a közönség egymáshoz való kapcsolata volt, a Buenos A- 1 résben élő legküuönb magyar művészek is ezen az estén lartoc­­ták meg székfoglalóikat. Hohenlohe Károly Egon szék­­lpgilaaója bevezetőjében azt fej­tette ki, mennyire lényeges kellé­ke a színészi alkotásnak a hall­gató közönség.Milyen alkotó ré­­|sze van a közönségnek is a szí­nész művészi teljesítményében. A zenész, a festő, a szobrász, vagy az író közönség nélkül is kiélheti művészi képességeit, gyönyörköd hetik abban, amit alkot. A festők piuzsikusok műtermükben, vagy hangszerük mellett egyedül is fej lödhetnek. A színésznél ilyen fe.­­lődés elképzelhetetlen. Ezután érdekesen fejtette ki, hogy miben különbözik a színmű vészét a többi művészetektől. A színész, egyebek közt nem lát­hatja, hallhatja alkotását, mint a többi művész. A színész alko­tása — bár lefényképezhető — csak a pillanatnak a müve, a né zö és a művész lelkének pillanat­­!nyi összeforradásából keletkezik. A nagy bölcseleti mélységeket érintő előadás már kiindulási pontjában kimutatta, hogy meny­nyire fontos a közönség állandó részvétele, jelenléte, támogatása a nagy színészi géniusz fejlődé­sében. Ezzel kapcsolatban az elő­adás végén felhívta a buenosai­­;resi magyarságot, az itt élő nagv .magyar színészek, az emigrációs színjátszás fokozottabb, hatható­sabb támogatására. Kimutatta, milyen ¡nagy kötelességet teljesí­tünk az örök magyar szellem és az emigrációban még fontosabb hívatású művészek Uránt, ha az általunk megteremtett magyar színházban vállaljuk a ránk eső szerepet. Már Hohenlohe Károly Egon hódolt előadása elején az elhunyt nagy magyar író, Nyirő József emlékének. Ezt egészítette ki Vaszary Piroska székfoglaló elő­adása. Vaszary Piroska Nyirőnek egyik legszebb, fénykorából va­ló elbeszélését olvasta fel, miu­tán frappáns előadásban, mint az örök székely derű, és a mosoly filozófusát mutatta be Nyirő Jó­zsefet, Vaszary Piroska megható föl­olvasása után Cselle Lajos két Ady-köitemény előadásával fog­lalta el tagsági helyét. A bámula­tosan közvetlen produkciót nagv tetszéssel fogadták. Eszenyi Olga szintén mint sza­való művész mutatkozott be a­­kadémiai székfoglalóján. Tóth Árpád- és Juhász G-yula-verseket adott elő átszellemültem meleg lírával. Páger Antal, akinek mű­vészi sokoldalúsága a színpadon kivüí is kibontakozott emigráci­ónkban, ezúttal mint novellista jelentkezett. „A három giliszta" című elbeszélését olvasta fel, köl­tői életrajzi müvének egyik rész­letét, megkönnyeztetve és meg­nevettetve a hallgatóságot. Komár Júlia irodalomtörténeti ritkaság, egy ismeretlen, g-yönyö rü vers, Tamási Áron egyetlen költeményét, egy szerelmes éne­ket szavalt el. Forró, színfestő e.öadásmódja komoly hatást ért el. Az utolsó székfoglalót Szilas­­sy László tartotta, Petőfi-versek­­kel. A Fajú végén kurta kocsma előadásában egykor egész nem­zedékek nagy művészei verseng­tek. Szilassy e drámai előadásá­val méltónak bizonyult a nagy e­­tlödökhöz. Kopdts Imre a Mindszenty Aka­démia főtitkára zárósza.vában a magyar művészek emigrációs hi­vatását fejtegette, költői lendü­lettel. CHACABUCO 863 szám alatt, a Casal de Caíaluña-ban 1953 december 5.-én este 8 és fél órakor1 ÉVADZÁRÓ ELŐADÁSUL bemutatja: BARRY CANNERS FRUSKA című 3 felvonásos vígjátékát Harrington................................ Páger Antal Harringtonné........................... Vaszary Piroska Patricia....................................... Komár Júlia Grace............................................ Eszenyi Olga Tony Anderson . . . . . . . . Szilassy László Tadie Buchaman..................... Kincses Éva Bili Cadwell............................. Váry Zoltán O’Flaerty.................................... Cselle Ijajos Rendező: Szilassy László JEGYEK elővételben válthatók Mokrány esemegtűzleíé­­ben (Lavalle 360, T. ü. 31—2573), Kárpát könyvkereske­désben (Lavalle 361, T. E. 32—8894). Utóbbi helyen egész nap befizethetők a bérletek is. — Felkérjük azokat a bér­lőinket, akik a novemberi bérlettel hátralékban vannak, szíveskedjenek azt mielőbb rendezni. Weckerle Péter angol úri és női szabó Olivos Luis Monteverde 3859 (Av. Mai pú 3800-as magasság, az avenidától egy cuader.) PONTOS ÉS GYORS KISZOLGÁLÁS! toztatásokról beszélünk, szeretném ha azt a másíkfajta névcserét is amit a zeneszerzők szoktak itt elkövetni. Sajnos nem is álnevekkel, hanem egy­szerűen mások, tehetségesebbek mun­kájával. Akármilyen anyagi háttere van, ha az igazi szerző bele is egye­zik, szerintem ez a legnagyobb becs­telenség. Különösen, ha szegény ke­nyerét nehezen megkereső bevándo­rolt művéről van szó. Mert ilyenről is tudnék egyetmást elmondani. Oláh György ezeket mondja: — Miután magam is nagy fo­gyasztója vagyok a különböző fedő­neveknek, csak elfogultan szólhatok a körkérdéshez... Kezdjük azzal hogy az emigráció légköre túlizgatott Itt a vádak sokkal könnyebben kél nek szárnyra. Hűvösebb, személytele nebb az néha, ha az olvasó előbb azl bírálja felül, mi van a cikkben, azu tán tűnődik, ki írhatta? Odahaza meg engedhettük magunknak azt a luxusi hogy pártokra oszolva árnyalati né zeteltéréseket személvi térre vicvünl Az emigráns színjátszás és a közönség kapcsolata — Művészeink székfoglalója a Mindszenty Akadémián —

Next

/
Thumbnails
Contents