Magyarok Útja, 1953 (6. évfolyam, 4-24. szám)
1953-09-30 / 18. szám
2 Buenos Aires, 1953. szeptember 30 MAGYAROK ÚTJA fűlni akarása volt a magyarosítási folyamat egyik főrugója, mert a magyarság megérezte azt, hogy a nacionalizmusok ébredésével országában feszítő erők keletkezhetnek, melyek ha kirobbannak, alkalmasak lehetnek arra, hogy maguk alá temessék az ezeréves Birodalmat még akkor is, ha ezáltal nemcsak a magyarságot, hanem önmagukat is szerencsétlenségre ítélik? A központi mag erősítése, elsősorban a németség, az állameszméhez leghübb réteg bevonásával, mindennél fontosabb követelménynek látszott annak a „magyarosításának nevezett preventív akciónak a során, mellyel a magyarság az országot a benne élő népekkel, még azok akarata ellenére is, későbbi tragédiáktól megmenteni igyekezett. Ha ez a kísérlet idejében sikerül, akkor ma minden bizonnyal erős középhatalom állna még a Kárpátok-Duna-Adria térségben s az ott élő népek megtakaríthatták volna maguknak azt, ami azóta mindnyájunkra bekövetkezett. A kísérlet azonban, mint tudjuk, nem sikerült. Nem sikerült, még pedig több okból; elsősorban talán azért, mert a magyarság túl humánus volt ahhoz, hogy a „cél szentesíti az eszközt" alapján akaratát tűzzel-vassal, irtással, ki- és betelepítésekkel vigye keresztül s e helyett lényegében véve az egyénre ártalmatlan és fájdalom nélküli, sőt előnyökkel járó módszerekkel igyekezett célját, az ország szellemi és politikai centralizálását megközelíteni. „Die Ungarn sind die durchkochtesten Nationalisten, die es gibt. Und wie schnell sie das Deutschtum absorbieren! Alle i ührende Dentschen nehmen sie in ungarische Stellungen herein . . . Alles Gute komt in den ungarischen Staatsdienst. Macht man so eine Auslese durch Jahrhunderte, dann bleibt nur ein Rest Dreck übrig." Ezekkel a szavakkal a túlzó nacionalizmus legkompetensebb német képviselője, Adolf Hitler akarta a magyar módszereket jellemezni és elítélni. (Picker: Hitler’s Tischgespräche im Führerhauptquartier 1941-42) A jellemzés, lehet, sikerült neki s bizonyára sokan lesznek olyanok, akik egyetértenek vele a magyarság ódivatú beolvasztási módszereinek elítélésében. A régi Magyarország kebeléből elszakadt utódállamok mindenesetre már sokkal „haladottabb" és effektívebb módszerekkel operáltak és operálnak a magyarsággal s németséggel szemben: röpke néhány év alatt sikerült nekik új abszorbeáló eszközök: tömegsírok és deportáló marhavagonok, avagy enyhébb esetben „reszlovákizálás" igénybevételével milliókat eltüntetniük, kiüzniök, vagy „beolvasztanak”, hogy százezrekből néhány év után már nem is élő „Dreck", de por és hamu maradjon jeltelen meszesgödrök alján. De félre a gúnnyal; sokkal irtózatosabb jelenségek ezek, hogy gúnyt lehetne űzni belőlük, ha még keserűt is. A tény az, hogy a magyarság kudarcot vallott s győztek azok az erők, melyek saját kisded nacionalizmusuk érdekében könnyedén odadobtak egy ezredéves múltat annak minden közös dicsőségével és szenvedésével együtt; elhamvasztották saját nacionalizmusuk máglyáján azt az építményt, mely századokon át szolgált nekik közös otthonukul. Azóta rájöttünk mindnyájan arra, hogy szomorú, pyrrhusi győzelem volt ez, mert népeink azóta sem voltak képesek sajátmaguk számára biztonságot és boldog létet biztosító új otthonokat teremteni. Ma a magyarral együtt, a többi nép is elmondhatja, hogy „szertenéz, s nem leié honját a hazában", melynek firmamentumán, azóta, hogy onnan színeire bomolva eltűnt a „Sonderidee Ungarn" szivárványa, egymást kergetik vészthozó viharfellegek többszörös kataklizmát zúdítva már eddig is az egymást csonkítgató maradék államocskákra. Önkéntelenül is feltolul a kérdés: vájjon az érintett nemzetek megtisztultak-e már a kataklizmák viharában annyira, hogy okulva a múltból, hajlandók lennének immár egymással újból összefogni s megtervezni egy olyan új, közös várnak kiépítését, mely to“?■ vábbi századokra biztos menedéket nyújthatna a Kárpát-Dunamedence nemzeteinek zálogaként egy boldogabb jövendőnek? Igen, nemzetekről szólunk, miután az elmúlt évszázad óta történt fejlemények előtt a magyarság nem hunyhatja be a szemét s el kell ismernie, hogy egykori népekből nemzetek léptek elő immár olyan öntudattal, mely elutasítja magától a ,Sonderidee Ungarn' megfogalmazását; nemzetek, melyek nem hajlandók többé a magyar politikai nemzet fogalma alá sorolni magukat. Azt jelentené ez, hogy e nemzetek ébredésével a „Pax Hungarica" csillaga véglegesen leáldozóban volna s az a béke, ami e fogalom alatt értendő volt, nem valósítható meg többé a Duna-Tisza táján? Igenis, meg nem is. Nyersen szólva, egyszerű dialektika kérdése az egész. Ha az egykori magyar szupremácia feltámasztását s annak jegyében foganó békét értenők ezalatt, akkor azt kell mondani, hogy annak reális alapjait betemette már a történelem. De ha a „Pax Hungarica” alatt egy magyar szupremáciálól mentes békés együttélést ériünk Pannónia ege alatt, akkor a „Pax Hungarica” jogalma élőbb fogalom és sürgetőbb szükségesség mint valaha, az egyetlen mentsvár az ott élő nemzetek számára. E fogalomnak, a magyar dominációtól való mentességét dokumentáló, mi új nevet adnánk: „Pax Danubiana" vagy „Pax Pannonica", melynek jelében a régi, összeomlott közös h á z helyett, új közös v ár a t lehetne kiépíteni, melynek falain belül minden nemzet megépíthetné saját otthonát tetszése szerint, osztozva a „Pannónia sacra" földjének áldott javain. Ha pedig külső veszély fenyegetne, akkor e vár, gigantikus, természetalkotta falaira közös erővel vonulhatna fel e térség minden nemzete. Látomás ez csupán, vagy utópia? Talán igen, talán nem. Egyének éppenúgy, mint nemzetek építhetnek utópiákat, álmodhatnak egy szebb jövendőről. S voltak utópiák, melyekről később kiderült, hogy túlkorán megsejtett igazságokat tartalmaztak; voltak és vannak nemzetek, melyek korábban szőtt álmokat képesek voltak később valósággá kovácsolni. Vájjon megvan, meglesz-.e a hajlandóság és képesség a Dunamedence népeiben, hogy a szárnyaló képzelet légváraiból, majd ha az ideje eljön, megalkossák közös mentsvárukat? Ami a magyarságot illeti, a honfoglalás óta egész politikai hagyatéka és ösztöne az adott lehetőségekhez és szükségszerűségekhez való alkalmazkodásra van beállítva. Erre bizonyítékul idézhetjük a jelen magyar emigrációt is, amely belső megosztottsága mellett is, ritkán látott egyértelműséget mutat a Duna-Kárpátmedence népei együttélésének jövendő megoldását illetőleg. Magyar szakértők egész sora dolgozik valaminő dunai államközösség terveinek kialakításán, hogy csak pl. Bartha Károlyt említsük, aki évekkel ezelőtt elsőként vetette fel a nemzetek federációjának gondolatát; — vagy pedig Baráth Tibor dr.-t, aki egy Dunai-Commonwealth megalakításának eszméjével lépett fel a közelmúltban. Persze a magyarok körében is vannak intranzigens irányzatok, melyek látszólag nem hajlandók kompromisszumos megoldásra, mert nem akarnak lemondani ezeresztendős jogokról. De vájjon nem hasonló-e, sőt sokkal nagyobb intranzigencia az, amellyel a magyarság egyes szomszédai ragaszkodnak alig néhány évtizedes, trianoni jogaikhoz, az „egy talpalatnyi földet sem vissza" alapján állva? Kétségtelen, hogy a „mindent vissza" és „semmit sem vissza" extremitások között kell valami középutat találni egykoron; a lehangoló azonban az, hogy míg a magyar oldalon a különféle kompromisszumos megoldások egész skálájával találkozunk, addig vajmi kevés jelét látjuk hasonló tüneteknek a többi érdekelt nemzet emigrációi részéről. A soviniszta intranzigencia volt az, amely a dunai népeknek békés együttélését az elmúlt évtizedekben megakadályozta és ma is, az emigrációban, a magyarság s szomszédnépei közötti kiegyezésnek útjában áll, mindenesetre azzal a különbséggel, hogy míg a magyar nacionalizmus ma már letünöben van és csak elszórtan jelentkezik, a magyarság fiatalabb szomszéd nemzeteinél pontosan fordított a helyzet. Ezeknél a nacionalizmus lángja, táplálva az önálló államiság gondolatától, csak most kezd ¡ellobogni igazán. Ez a frisskeletti, az utódállamok politikai nevelésének nyomait viselő, általában magyarellenes, önmagát ki nem élt nacionalizmus nemzeti öncélúsága kedvéért megfeledkezni látszik arról, hogy törpeállamok kikiállcisa, vagy kisádlamok további fenntartása a Dunát áj népeinek szorosabb összefogása nélkül tiszavirágéletü experimentum volna csupán. Hogy viszont ez az összefogás megvalósítható legyen, annak a magyarság baráti közreműködése elengedhetetlen előfeltétele. Az erre való készség, ezt nem győzzük elégszer hangsúlyozni, a magyarságban megvan. Azt azonban aligha hisszük, hogy a szomszédaink részéről tapasztalható olyan tendencia, mely néhány évtized hibái miatt a magyar nemzetet egy ezredévre szeretné elmarasztalni, elősegíthetné a kívánatos cél elérését. Ellenkezőleg: fennáll az a veszély, hogy permanenssé válva, elriasztja, elidegeníti az őszinte megértés vágyával telt, feljövőben lévő fiatalabb magyar nemzedéket is, melynek kezébe Magyarország jövendő irányítása kerülni fog. Nem akarjuk hinni, hogy lennének felelős vezetők szomszédaink részéről, akik egy ilyen fejleményt kívánatosnak tartanának. A Dunavölgyében központi helyzetet elfoglaló, már számarányánál fogva is legnagyobb kapacitású nemzetnek tartós negligálása, vagy kihívása hosszú távon semmi jót sem hozhatna olyan népekre, melyeknek vezetői felelősségteljes nemzetpolitika helyett szűklátókörű, opportunista taktikázással kísérleteznének. A szenvedélyek szítása helyett azok lecsillapítására s a túltengő, partikuláris nacionalista energiáknak hasznosabb célokra való átformálására lenne szükségünk. Nézetünk szerint ez a terrénum az, ahol a kiűzött németség, mint mérséklő tényező, már kinn az emigrációban jelentős szerepet játszhatna. E szerepére nemcsak azért lenne alkalmas, mert saját bőrén volt alkalma megérezni, talán leginkább a dunai népek között, mire vezet az intolerancia és a Dunavölgy egységének megbontása, hanem azért is, mert tradícióinál fogva a magyarság mellett a népinémetség érezte és érzi át ma is a legjobban egy globális dunatáji politika szükségét. Végül pedig, mert a németséget a Duna-Kárpátmedence csaknem valamenynyi nemzetéhez aránylag szívélyes viszony fűzi, mely megkönnyítené számára a megbékélést szolgáló közvetítő szerepét. Hogy ez a megbékélés és egység létrejöhessen, ahhoz bizonyos rendező szempontok lefektetése már itt az emigrációban szükséges. Ilyen rendező elvek magyar részről egyre inkább kialakulni látszanak azok előtt, akik behatóan figyelik az e problémákon dolgozó magyar szakértők erőfeszítéseit. A nélkül, hogy kompetenseknek tekintenők magunkat a magyar emigráció nevében hivatalosan egyes elveket erre vonatkozóan lefektetni, tájékozottságunk talán mégis megengedi azt, hogy néhány szempontot itt is felsoroljunk, melyek valószínűleg részét fogják képezni egy modern koncepciónak, mely a magyar oldalon, különösen a fiatalabb generáció munkájának következtében, kialakulóban van s mely talán hozzájárulhat a fennálló ellentétek áthidalásához: 1.) Egy dunavölgyi Államközösség létrehozása biztosíthatja leghatékonyabban az ottani népek és nemzetek tartós boldogulását s védheti meg szabadságukat kívülről jövő beavatkozásokkal szemben. A Dunavölgy egységét megvalósítandó, minden ottani nemzetnek és államnak kölcsönös és méltányos koncessziókat kell tennie, lemondva szuverénitásuk egy részéről, melyet különadva amúgysem élvezhetné(Befejezés a 4. oldalon)
