Magyarok Útja, 1953 (6. évfolyam, 4-24. szám)
1953-09-30 / 18. szám
Nem sokaság, hanem Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat. (berzsenyi danied Año VI. No. 18.—VI. évf. 18. szám. Buenos Aires, 1953. szeptember 30 MAGYAROK IJTJA REDACCION Y A DM l'NSTRACION : RECONQUISTA 558, BUENOS AIRES La Senda de los Húngaros registro de la propiedad INTELECTUAL No 392370 EPILÓGUS EGY PROLÓGUSHOZ Irta: Kassai István Kassai István neve nem ismeretlen a Magyarok Útja olvasói előtt. Emigráció fiatal ipublicistája, és az egyik legkitűnőbb neuifzetiségi szakírója most otyan témát dolgozott fel, amely Imég fokozottabb figyelmet kelt gondolatai iránt, —• nefncsak a magyar, de a többi dunavölgyi emigrációk részéről is. Teljes egészében közöljük e fontos kiérlelt tanulmányt, amely a, dunavölgyi elrendezés egyik első, —- itt-ott talán vitatható — de konkrétumokat tartalmazó javas data. Hozzászólálpioknak készséggel helyt adunk. (Szerk.) Ma már nyugodtan be lehet vallani azt, hogy amit egy esztendővel ezelőtt a „Südost-Stimmen" hasábjain ,,A népinémet kérdés — illúziók nélkül" címmel írtunk, csak egy része volt annak, amit mondani akartunk s mi jómagunk nem voltunk mentesek bizonyos illuziószámba menő várakozásoktól, midőn a cikket útjára engedtük. Várakozásoktól, melyek azóta kivételesen beteljesedtek. Értjük ezalatt azt a meglepően erős visszhangot, melyet szavaink vezető népinémet körökben és a sajtóban keltettek s amely visszhang ma lehetővé teszi, hogy zárszót mondjunk fenti cikkünkhöz: epilógust egy prológushoz, mely talán alkalmas lesz arra, hogy megindítson egy régóta esedékes konstruktívv fejleményt az emigráció politikai arénájában. A cikkünkre adott állásfoglalásokból megkísérelték az általunk felvetett kérdéseket minden oldalról megvilágítani. A hozzászólások részben helyeslők, részben elutasítók voltak; mindenesetre meg vagyunk győződve arról, hogy hozzászóló tollát egy közös, tiszteletreméltó állásfoglalásban közös szeretet vezette. Ami — kevés kivétellel —- valamennyi állásfoglalásban közös volt, az a tény, hogy a hozzászólók a problémákat a magyarság és németség viszonyán kérésziül tárgyalták s látszólag nem vették észre az eredeti cikkünk egy negatívumát: azt t.i., hogy a mintegy 3000 szavas ükben a szó: ,magyar', ,Magyarország', ,Vhgarndeulscbe' (eltekintve egy rövid mellékmondattól) egyáltalában nem szerepelt s következetesen a .dunavölgyi' németségről és .dunavölgyi' népekről történt említés. Tettük ezt azért, mert nézetünk szerint a népinémetség sorsában bekövetkezett változások s főleg az elszenvedett veszteségek következtében olyan etnografikus eltolódással kell számolni a Dunavölgyében, melynek következtében a népinémet probléma már csak globális szem pontból bír e területen különösebb jelentőséggel. Egy továbbra is etatisztikusan tagozódott, három vagy négy részre osztott dunavölgyi németség ugyanis, számszerű megfogyatkozása folytán még azt a kisebbségi szerepet sem tudná betölteni megfelelő súllyal, amit a két világháború között az egyes utódállamokban játszott. Ha ellenben a németségnek sikerülne egy dunai államközösségen belül még megmaradt erőit összefogni s a visszatérőknek az otthonmaradottakat új népi renaissance-ra ragadni, akkor nemcsak számszerűleg, de kvalitásban is a kisebbségi jelleget messze meghaladó erőtényezővé válhatna e területen. A hazatérni kívánó németségnek már itt az emigrációban el kell döntenie, hogy az elég erősnek érzi-e magát ez utóbbi szerepre, vagy pedig megelégszik azzal a kevésbbé heroikus, lényegileg kisebbségi sorssal, melyet többé-kevésbbé tetszetős csomagolásban, az etatísztikus megoldás jelentene számára. A nagyvonalúbb szerep vállalása esetén azonban ■f elkerülhetetlen, hogy a dunavölgyi németség — egységet dokumentáló—, egy gyűjtőnevet válasszon önmagának, egy megjelölést, mely nem tagadja meg németségét, ugyanakkor azonban érzékeltetné a népinémetségnek a Binnendeutschtum-tól politikai különállását s a dunai népekhez, dunai térséghez való tartozását. Tudtunkkal a „Donauschwabentum" elnevezés eddig a legmesszebbmenő lépés ezirányban. Kételkedünk abban, hogy a világtájak szerinti gyűjtőfogalom (mint Südostdeutschtum) megfelelő elnevezés lenne, már csak azért sem, mert nem juttatja kifejezésre azt a különbséget, mely a Binnendeutschtum és az előbbiek között fennáll s amelynek elmosódása, erőltetett összeolvadása a Gesamtdeutschtum jegyében a dunavölgyi németség végzetes politikai tévedése lenne arra az esetre, ha a kiűzött németség többsgében majd a hazatérést választaná. Tudomásul kell venni ugyanis azt a tényt, hogy a nyugati nagyhatalmak körében a Németországgal táplált jélelem erősen haló tényező volt és marad a jövőben is. míg ugyanakkor a dunavölgyi népinémetséget, akiket itt egyszerűen .Svabian'-okként ismernek, mindezideig a Nyugat, de a dunavölgyi népek is, a németség külön ágaként tekintettek, nem azonosítván őket a „gefürchteten" nagynémetséggel, még akkor sem, ha a Posldamban hozott határozatok ennek ellentmondani látszanak. Ha viszont a kiűzött németség majd maga erőltetné magatartásával e különbség megszüntecését s a Gesamtdeutschtum lobogó zászlói alatt vonulna haza, akkor vajmi kevés esélye lenne egy olyan státus elnyerésére, melyet egyébként mint „Svabian"-oknak, sváboknak könnyebben lehetne biztosítani annak a Nyugatnak a jóváhagyásával is, melynek minden bizonnyal beleszólása lesz a Dunamedence új elrendezésébe. Ezért írtuk le előző cikkünkben a következő sorokat: „Es ist deshalb für diejenigen, die sich pangennanischen oder gesamtdeutschen Illusionen hingeben, besser wenn sie nüchtern werden. Sollte dies nicht mehr gehen, so würden sie sich selbst, ihrem Volke und Deutschland dann den besten Dienst erweisen, wenn sie dort blieben, wo sie sind." Elismerjük, hogy kemény, kategorikus szavak ezek s el voltunk kéázülve arra, hogy támadások érnek e miatt bennünket. A Süddeutscher Rundfunk kommentátora szemünkre vetette, hogy következetlenek vagyunk, mert azok a kormányok, melyek a népinémetséget kiűzték hazájukból „kannten keinen Unterschied zwischen Binnendeutschen und Volksdeutschen ... So waren es doch die Austreiber selbst, die die Volksdeutschen zwangen im Gesamtdeutschtum aufzugehen. Es erscheint deshalb bedenklich, wenn man den Volksdeutschen daraus einen Vorwurf machen will. Diese Verwirrung der Begriffe muss endlich überwunden werden." A kommentátor ezen utolsó mondatával egyetértve, tiszta vizet a pohárba öntendő kijelentjük, hogy a kiűzetés ténye nem kényszeríthet bennünket ana, hogy a kiűzők igazságtalan ítéletével s Potsdam B en e s-ék és az oroszok suzállla indokolásával azonoo sítsuk magunkat. Minden bizonnyal a népinémetség hajlandó erre legkevésbbé; mindazok tehát a Gesamtdeutschtum alapján állnak, akarva, akaratlanul is a kiűzők politikai álláspontját erősítik. Ez az, amire ismételjük, mi nem vagyunk hajlandók s cikkünk fentidézett kitételének lényegét, a nélkül, hogy bármely kiűzött hazatérési jogát vitatnék, továbbra is valljuk. E szempont kihangsúlyozása ugyanis elengedhetetlen feltétele egy oly dunavölgyi koncepciónak, mely nézetünk szerint megnyithatná az ottani németség „nemzetiéválásának” útját. Ez utóbbi kitétel volt cikkünknek másik legtöbbet vitatott vagy támadott pontja, mely miatt nacionalizmussal, nemzeti-állami gondolkodásmóddal vádoltak bennünket nyilván abban a hiszemben, hogy ezalatt a magyar népben való feloldódást értettük; más oldalról viszont leszögezték, hogy a magyarországi németség amúgyis a magyar nemzet egyik részét képezi, miért is „Entrechtungsversuche der ungarischen Emigration einem über alle Zweifel erhabenen deutschen Volksteil, dem ungarländischen Deutschtum gegenüber und zwar in und ausserhalb Ungarns den höheren ungarischen Geschichtsidealen, gröblichst ins Gesicht schlagen. Durch solche Versuche unterminiert man aber auch die Zukunftsaufgaben der ungarischen Nation im Südosten Europas, einer Nation, deren gleichberechtigte Glieder, wohlgemerkt, sämtliche Nationalitäten — und das magyarische Volk ist nur die zahlenmässig stärkste Nationalität Ungarns —, also auch die deutsche, sind!" (H. Reitingcr in „Südostecho") EzZcl azután elérkeztünk a Kárpát-Dunamedence kruciiilis problémájához, a „Senderidee Ungarn" fogalmához —, mely Szent István szavaiból „az egynyelvű nemzet nem nemzet” fakadva 1000 esztendőn keresztül alkalmas völl arra, hogy jóban-rosszban öszszetartsa annak a területnek a népeit, mely a történelmi Nagy-Magyarország néven ment át a köztudatba. Ez a „Sondc-ridee" különbséget tett Ungarntum és Magyarentum között, a magyarságot az előbbinek csupán egy részekéig tekintve a többi népek, németség, szlovákság, ruthénség, románság stb. mellett, az állam hivatalos nyelvének pedig a latint használta. Az Ungarníum és a Magyarentum fogalma, mint tudjuk, csupán a 19. század első felében kezdett közeledni egymáshoz, midőn a magyarság az akkori koreszme hatása alatt az irodalmi renaissanceára ébredő magyar nyelv terjesztése révén igyekezett magához kötni testvérnépeit s kezdetét vette az az időszak, melyet azóta is „erőszakos magyarosítás’-ként vetnek a magyarság szemére, mint a magyar centralizmus, sőt imperializmus legveszedelmesebb manőverét, s a magyar nacionalizmus kiteljesedését. Nem szabad azonban elfelednünk, hogy minden éremnek két oldala van. A nacionalizmus koreszméje nemcsak a magyarság, hanem testvérnépei körében is nacionalista áramlatokat ébresztett, mely utóbbiak, a magyar nacionalizmus összetartó, centripetális erőivel szemben centrifugális irányban hatottak s akarva- akaratlanul is veszélyeztették a Duna-Kárpátmedence egységét tragikus sors árnyékát vetve előre az ott élő összes népek számára. Vájjon nem éppen e későbbi tragédia ösztönös megsejtése s annak kike(Folyt, a k(üv. old.)
