Magyarok Útja, 1953 (6. évfolyam, 4-24. szám)
1953-02-10 / 5. szám
MAGYAROK ÚTJA Buenos Aires, 1953. február 10. 3. clda! A napokban egy német tudós-*/ sál beszélgettünk, aki most tudományos brossurákat és propaganda füzetedet ír a bolsevizmus ellen. Mikor úgy odavetve, nagy vonásokban vázoltuk neki, hogy mi történt 194 5 óta Magyarországon, hirtelen jegyezni kezdte az adatokat, számokat, aztán mikor befejeztük,' a késő éjszakába nyúlt beszégetést szemrehányóan mondta: ,¿Maguk tulajdonképpen bűnösek és vétkeznek hazájukkal szemben. Miért nem hozzák nyilvánosságra ezeket az adatokat? Könyv, brossura, film, újság, folyóirat! A magyarok olyan szolgálatot tehetnének a bolsevizmus elleni világharc ügyének, mint senki más.” Zsebemben itt lapult néhány emigrációs magyar folyóirat, újság, nyílt levél és én hihetetlenül szégyeltem magamat. Mondjam ennek a derék német professzornak, hogy nekünk más gondunk van? Nekünk előbb ki kell „nyírni”, le kell mészárolni egymást! Hiszen ezek az emigrációs termékek a magyar fájdalom és nemzeti igazság helyett szüntelenül azt bizonyítgatják, hogy Horthy Miklós hamisítással szerezte a „nagybányai” elönevet, hogy Szálasi Ferenc örült volt, hogy a magyar arisztokrácia elnyomó, feudális osztályt jelentett, hogy a magyar munkásság német, vagy tót származású, hogy az MHBK és a csendőrség fasisztákból és gyilkosokból áll és hogy a Magyar Szent Korona épp oly hamisítvány, mint Horthy Miklós nemesi elöneve. Alig váltunk el a német professzortól, másnap' reggel meg-A DÖNTÉS ESZTENDEJÉBEN hozta a pósta valahonnan Argentínából a Hrvatska Smotra című folyóirat példányait. Egy olyan előkelő kiállítású, magas nívójú, a mellett jobboldali és magyar-barát lapot, amelyhez hasonlóról mi magyarok csak álmodunk itt az emigrációban. Benne gazdag dokumentációs anyag a horvát függetlenség kivívásáról, a Tito-partizánok rémtetteiröl, a horvát kultúra dicsőséges múltjáról. Talán a véletlenségek sorozataként ugyanaz nap került kezünkbe a román emigráció szintén , kréta-papíron, franciául készült hatalmas albuma Romániáról, benne Vajdahunyad várának fényképével, mint a román kultúra nagyszerű bizonyítékával. A csehekröl talán ne is be! széljünk, akik Amerikában százj ezres példányszámokban, négy I színnyomással, képben, írásban, könyvben, folyóiratban igyekeznek igazolni, hogy Benes népgyilkos rendőrállama volt a világ legkülönbb demokráciája. ★ A gazdag magyarok nem támogatják az emigrációt Ilyenkor a magyar embert mindig elfogja a szégyennek és a tehetetlenségnek dühítő érzése. Hiszen, ha végignéztünk az emigráción nyolc év alatt nem tudtunk produkálni jóformán semmit. Az MHBK Fehér és Fe. írta: MARSCHALKÖ LAJOS v,kete Könyvén kívül úgyszólván semmi sem jutott el a világ nyilvánossága elé. A Hadak Utján angol., francia-, német-, és spanyol mellékletei jelentik — végtelenül szerény köntösben -— az egyetlen magyar hangocskát, amellyel még szólni lehet ameri- I kai szenátorok, francia diploma- I ták, spanyol politikusok és angol ! államférfiak felé. Hol van azonban csak egy megközelítőleg is reprezentáns I magyar folyóirat, amely az emigj rációk nagy versenyében fel tudná venni a küzdelmet a szabad Magyarországért? Annál elkeserítőbb ez a hiányérzet, mert egyetlen vasfüggöny mögötti népnek sem él szabad földön annyi kiváló szellemi értéke, mint a magyarnak. Csak úgy felületesen legalább százötven szellemi ember, író, tudós, művész, egyetemi tanár névsorát sikerült összeállítanunk. Csupa olyanokét, akiknek neve világviszonylatban, de legalább is európai vonatko- I zásban kiemelkedő ériéket jelent. Politikusaink, államférfiaink el. i véreztek ugyan a nagyferenci népidemokf-ácia bitóin, azonban az ötvilágrészben szétszórtan él és megvan a szellemi .Magyarország. Hihetetlen és elképesztő, hogy ne legyen hely, ahol Milotay István el tudja mondani gazdag mondanivalóit a magyar sorskérdésekről, hihetetlen, hogy ABC levél az örökölt diktatúráról, a gyászmenetben ballagó halottakról és a kimerült Bizottmányról AKét-három év óta vallatom már itt a szomszédságomban az öreg professzort. Nem mondhatom, hogy don Vladimir valami nagyon táplálta volna bennem az emigrációs reménységet. Sőt, az utóbbi időkben határozottan ugratott, amikor három ujját orrom alá tartva mondta: mire señor! Ez a három ujj három évtizedet jelent, az öreg fehérorosz tudós harmincéves vergődését az emigrációban s leplezett kárörömmel az én három év. tizedemet is, amiből még egy se telt le egészen. Azon a napon —tessék kitalálni, melyiken-^, nem mondom, egy kicsit ragyogott az öreg emigráns arca és én felsorolhattam optimista érveimet. 1.) Sztálin halálával a szovjet arisztokráciában felkisért a múlt. Nem tudható, mi lesz holnap, vagy holnapután. Jobb az óvatosság, senki mellé sem lehet határozottan odaállni. Egy ilyen dogmatikus hierarchiában ez sosem erősíti a birodalmat. 2.) A diktátoroknak mindig eredmény kell. A diktátorok általában nem öröklik a hatalmat. Malenkov ezt tudja s nyilván ő is nagy látványos akciót akar. De a nyakkendötlen puritán vezérnek nincs szerencséje. Nagyobb külső akció nem lehetséges, mert a diplomáciai kezdeményezés e pillanatban amerikai kézben van s az amerikai rezsim Sztálin halála nélkül is elég gondot okoz a vezérkarnak. 3.) Nagy akciót csak egy háború jelenthetne, aminek egyik jele, hogy Zsdanovot, a preventív háború kiirtott hívét rehabilitálták. Ha nem lesz háború, az a körmönfontabb Beria és a hűvös Molotov felülkerekedését jelentené s 11alenkovnak össze kell ütköznie Vorosilovval. Mit jelent mindez? Újabb lazulást a felső vezetésben. 4.) De ugyanolyan lazulás várható az óriási kiterjedésű birodalomban, főleg a peremvidékeken, a megszállt országokban. Máris vannak jelek rá -—a la Róma— hogy egyes külső területek leszakadnak. Az elnyomott nép passzív ellenállását megerősíti az új remény. Megzavarodnak a csatlós-vezérek 'Moszkvába vezető szálai. S ez egy parancsuralomban mindig a bomlás lehetőségét jelenti. Optimista érveimre az öreg professzor csak csóválja a fejé.t Maguk javíthatatlan “friss” emigránsok mindig szeretik vágyaik szerint csoportosítani a dolgokat. Az Indokolás jó, de ne felejtsük el, hogy Malenkov már évek óta vezeti a Szovjetet. Mint ellenfél csak Vorosiov jöhet számba, aki mint vérbeli vörös arisztokrata utálja Mialenkovot, a proletárt és diktátor-suhancot. ők csak akkor nem tűznek össze, ha mindketten háborút akarnak. Egyébként Tel Aviv felé is jó most figyelni, ahoi Malenkov jöttét az utolsó félszázad legjelentősebb eseményének deklarálták. Nyoma volt * ennek a sajtóban is: a kegyesen elparentált Sztálin csak Malenkov győzelme után kapta meg igazi rangját: egyik napról a másikra véreskezű tö- I meggyilkos lett az összes nyugati hírügynökségek ‘ jelentéseiben. B Sztálin halálhírére még Roosevelt is visszakiáltott a sírból. Nem volt Sztálinban bizalmam, í —üzente hitvesén keresztül, amikor elindult a világ egyik legkülönösebb gyászmenete. Ebben a ! gyászmenetben ugyanis ott ballagtak a halottak ! is, lehajtott fejjel. Azok a kevésbbé szerencsés vörös vezetők, akik rossz számot vásároltak a moszk- I vai tombolán. Duelas éppen úgy remeghet most, I .mint Rákosi, vagy Gerő: ki tudja, az elmúlt évek során milyen feljegyzések kerültek Malenkov kar! totékjaira? Már az is rossz jel, hogy a vörös tár- I sadalom purifikátora csak 5 perc elérzékenyedési kegyelet-pauzát írt elő a szovjet dolgozóinak. Nem lehet azt mondani, hogy túlzásba viszi a Sztálinkultuszt a komorképü utód, akinek dísztelen alakjára most félve néznek a sujtásos, agyon-rendjelezett marsallok, a sunyi, szadista-tekintetű, piperköc Beriával együtt. Bezzeg megnőlt az öntudata a régi szolgának: ¡ Tito előbbre sürgette londoni útját mert hirtelen fontos mondanivalója támadt. Ennek ellenére váltott hajóval utazott, nyilván szédül, azért nem ül repülőre Hajóját angol hadihajók kisérik, nehogy ellopják a balkáni piartizánvezért a gyászoló oroszok. London izgatottan várja Tito titkát, meg is üzenték Washingtonnak, hogy —bár a cári papírokat kilovagolták a tőzsdén...— nem kell beugrani a bizonytalan sötétségbe. Hogy mit visz Tito az aggódó angoloknak, azt minden bizonnyal Washingtonból fogjuk megtudni. CAz utolsó ABC-pontot használjuk fel megint magyar célokra. Kényelmesebb is, ha most az egyszer nem én írom meg ezt a befejező pasz- I szust, hanem ideteszek egy részletet egy amerikai magyar leveléből: „... a Bizottmány csak megvan, a Végrehajtó Bizottság tagjai igen kielégítő ; egészségi állapotnak örvendenek. Csak az az egy bajuk, hogy lassan kifogynak a témából. Az ed- I digi tárgykört meglehetősen kimerítették, a németek szidalmazása már nem cikk, mióta Izrael is nagyobb veszélynek deklarálta a moszkvai veszélyt, mint a nácizmust. S végeredményben újra a németek mellett kell élnie Magyaroszágnak s így —ha ezt nem is helyesli Nagy Ferenc, vagy I Varga Béla,_ a mi felszabadítási küzdelmünk is kapcsolatban leiz a német felfegyverzéssel. Hacsak Eisenhower és Foster Dulles tekintettel nem lesz Peyer Károlyra, akinek ebben az ügyben egészen : más a véleménye. . .” Szepesi Sándor egy Dohnányi Ernő ne szólhasson a magyar zenéről, Gaál Ferenc a magyar festészetről, Kovrig Béla a magyar szociális problémákról és Fabinyi Tihamér a magyar közgazdaság kérdéseiről, Farkas Gyula a magyar irodalomról és Brandenstein Béla a magyar, keresztény filozófiáról. Ami azonban a legleveröbb, -az az exilben élő jómódú magyarok hihetetlen szűkmarkúsága, viszszahúzódása és érdektelensége. Amíg Max Ausschnitt __ aki származását tekintve nem is román, grandiózus pénzösszegekkel finanszírozza a román emigrációt, amíg Bata jóvoltábó a csehek ismét a propaganda élén járnak, addig mi tudunk legalább tíz magyarról, akik ma is milliomosok, akik ma is az élet napos oldalán sütkéreznek. Csupán arról nem tudunk, hogy ezek akár csak egy centet is áldoztak volna valamely egyetemes, politikamentes nagy nemzeti célra. Csak arról értesültünk olykor, hogy ezek várnak legjobban a pillanatra, amelyben „jogaikat” érvényesíthetik Magyarországgal és a magyar néppel szemben. * Nemzeti sült galamb Még súlyosabbnak tűnik fel a mai állapot akkor, ha látjuk, hogy milyen óriási erők dolgoznak ellenünk. Elég példa erre a Free Europe, amelynek „csehszlovák” szakosztályában a benesi imperializmus bajnolcai ma is „Nagy-Cseh-Szlovákiá”-ról álmodnak s amelynek magyar szakosztályában az önérdek-kergetök az opportunisták pisszenni sem mernek legalább a népi magyarság határairól. A lengyelek' kikén yszerítették, hogy az amerikai szenátus vizsgáló bizottsága elé vonszolják a katyni rémségeket és a világ nyilvánossága előtt bevádolják Sztálint a népgyilkosság szörnyű bűntettében. Nekünk azonban hallgatni kell a magyar Katynokról, a Tito-partizánok sokkal nagyobb magyargyilkosságairól, mert a világpolitika útvesztőiben megint csak az opportunista oldalon állunk. A horvátok a szellem nagyszerű fegyvereivel pusztítják Jugoszláviát, a szlovákok, szudéta-németek, ruthének közös frontban masiroznak a benesi imperializmus torzszülötte ellen. E közben mi hallgatunk és várjuk a turul helyett nemzeti szimbólummá vált másik madarat: a kövér sült galambot. Hiszen még nem lláttuk be. hogy a Bizottmányra nem számíthatunk, sőt nem is akarunk számítani, mert az ottani társutasokkal, a párizsi békéid szabotálóival, a magyar deportá- 1 ciók türöivel és helyeslőivel mit sem kezdhetünk. De Ira kezdhetnénk is, ők.sem tudnak' kezdeni semmit, mert nekik más célokra —egyéni boldogulásra—- kell a Free Europe-s pénz. ★ Szószék kell a magyar ügy számára Minden csüggesztő tapasztalat, minden kiábrándító előzmény után mégis szeretnénk hinni, hogy az úgyevezett magyar emigráció, ha már politikai egységet nem is tud teremteni, 1953-ban, amelyet az amerikai republikánus győzelem után, mégis csak n fordulat esztendejének képzeljük, megteremti legalább azt a szellemi fegyvert, amellyel nem egymás ellen, hanem egymásért harcolni tudunk. Az egész emigrációt a politikai síkról és a ma- i lom-alatti politizálás mocsaráról 1 át kell terelni végre a szellemi : harc és a kjatonai szervezkedés J vonalára. Az utóbbi feladatot I végzi a MHBK. De hol vannak a I szellemi emberek? Hol vannak ! főként az áldozni tudók, akik ! megteremtik a magyar emigrá! ció legjobbjai számára a szószéket, amellyel az egész nemzetért i harcolhatunk? A politikusok és politizálok kiábrándítóan megbuktak és leverőén impotensnek bizonyultak, j minden vonalon. Maradtak a I szellemi emberek és a katonák. ! Maradt a kard és toll szövetsége. I Az utolsó magyar védő és táma' dó vonal. És jaj az emigrációnak, j ezerszer jaj minden külföldi maj gyárnak, ha most, a döntés esz- I tendejében nem tudja megteremteni azt a fegyvert, amelyet be kell vetni a küzdelembe Magyar- I országért. Azért a Magyarországj ért, amely tűr, szenved, remél. de egyszer számon kér. Mindent, ¡mindenkitől! HM»m * ■spül
