Magyarok Útja, 1951 (4. évfolyam, 9-16. szám)

1951-05-15 / 9. szám

6. oldal Buenos Aires, 1951 május 15. MAGYAROK ÚTJA Pándy Lösz* JCályhatüz mellett (folytatás az 5. oldalról) A kereskedelmi és ipari kapcsola­tok kiépítésére kezdeményező lépése­ket kell tenni. VIII. A közoktatásügyi szakosztály. Saját keserves tapasztalataink árán jöttünk rá, hogy túlságosan egyoldalú humanisztikus rendszerű volt a mi is­kolai nevelésünk. A műszaki egyete­met, vagy iskolát végzettek aránylag rövid idő alatt, különösebb nyelvtu­dás nélkül is, gyorsan és jól el tudtak helyezkedni. Míg a többiek, dacára az egyetemi végzettségüknek, nehezen kaptak külföldön tisztviselői állást, a legtöbbnek meg kellett elégednie nap­­számosi munkával. A tanítási rendszerünk alapos re­formra szorul. Ezen a téren Német­országban biztató kísérleteket folytat­nék. A kísérletet, illetve reformot a diákság kérésére vezették be. A kísér­leti iskolának Werkstatt -(műhely) gimnázium a neve. Lényegében abból áll, hogy a diákok a délelőtti tanórá­kon a rendes humanisztikus anyagot veszik át, délután pedig a gimnázium mellett működő műhelyben minden diák, a tehetsége és kedve szerint va­lamelyik szakma alapismereteit és fo­gásait sajátítja el. A mühely-gimnázi­­um-mozgalom Bajorországban indult el és miután a diákság körében nagy népszerűségnek örvend, valószínű: hamarosan országos mozgalommá fej­lődik. Ilyen irányba kell majd a magyar iskolarendszert is fejleszteni. A Magyarok Világszövetsége gya­korlati munkájában különleges hang­súlyt ad Dominits László a gyermek­es ifjúság-nevelés gondjának, addig is, amíg hazatérhetünk. Fiatalságunk­nak nyelvtudásán és szakmai ismere­tein, magyarságtudományi tájékozódá­sán kívül korszerű gondolatokkal kell hazatérniük s mindezt csak úgy va-Los dos análisis nos dan resultados bastantes parecidos, y no deja de ser notable, en vista de las grandes leja­nías históricas y geográficas en que se hallan hoy día magiares y finlan­deses. En ambos aparecía, como fuer­za fundamental, la herencia espiritual de la época de las Grandes Migracio­nes, y hasta elementos más primor­diales, aun anteriores a dicho perío­do. Para el hombre moderno debe ser extraño el hecho de cómo sea po­sible, que temas y componentes de tan profunda antigüedad estén pre­sentes y actúen sobre poemas com­puesto el uno y reelaborado el otro en el siglo pasado, tanto en Finlan­dia, como entre nosotros los húnga­ros. Y hemos mencionado en el curso «de la presente lección, que todos los pueblos de nuestra zona se transfor­maron desde el punto de vista reli­gioso cultural, en naciones occiden­tales, pero conservando —todos, sin excepción— la más importante carac­terística que pueda tener un pueblo: sus lenguas originales. La lengua, la más primitiva “metafísica” que se da un pueblo, la lengua nuestra —y es igual que hablemos idiomas úgricos o eslavos— la lengua, conservó un matiz esencial de nuestra orientali­­dad. Estos idiomas son —con excep­ción tal vez del croata y del polaco— formaciones muy remotas, con un modo de expresarse bien arcaico. Los verbos no son simples significa­dos, sino que conservan todavía la reminiscencia de la acción originaria; los substantivos hacen surgir una vi­sión primordial, el arquetipo del sig­nificado; y en los adjetivos esconden­­se fragmentos mitológicos de enton­ces. En siglos pasados, investigado­res finlandeses trataron de establecer alinióades entre el finlandés y el lósithatjuk meg, ha a Magyarok Vi­lágszövetsége megoldja az iskoláztatás problémáját s fiataljainknak könyv­vel való ellátását. Ugyanilyen alapossággal fejti ki az Eckhardt Tiborhoz küldött levél az igazságügyi szakosztályra vonatkozó javaslatokat, majd a hazájába vissza­térni nem akaró magyarokról való kulturális és érdekvédelmi gondosko­dást. “Szükség szerint egyéb szakosztá­lyok is szervezhetők, — folytatódik a levél. A központ az elnök székhe­lye lenne. Minden szakosztály élén egy megfelelő szakismerettel rendel­kező vezető állna, aki munkatársait a világ minden részében szétszórt ma­gyarokból válogatná össze, akik a központi vezetőtől kapott utasítások alapján valósítanák meg a nekik ki­osztott feladatokat. Az így szerzett adatokat, tapasztalatokat, tanulmányo­kat a központ kiértékeli és feldolgoz­za.” “Nekünk, szabadon élő magyarok­nak semmiképp sem lehet eltűrni, — fejezi be levelét Dominits László —, hogy a kintlévő magyarságban egye­netlenkedés legyen úrrá, azon kell le­gyünk, hogy a külföldön élő magyar­ság között minden belső villongás el­némuljon. Sosem ártani, mindig segí­tenünk kell egymást! I egy link igazsá­gosak minden magyarral, önmagunk­kal szemben is, még akkor is ha fáj. Ha ezekkel az irányelvekkel indul meg Eckhardt Tibor vezetésével a Magyarok Világszövetségének szerve­zése, úgy érzem, a siker nem marad el, akkor pedig résztvehetünk hazánk felszabadításában és olyan országot építhetünk, amely Krisztus Evangéli­umának alapján áll s ahol majd a megértés, a szabadság, a szociális igaz­ság és az igazi demokrácia alkotja majd a törvényt.” griego; claro, éstas eran tentativas no-cientificas e ingenuas; pero en un sentido intrínseco poseían una cierta verdad. Al igual del griego, idioma el más mitológico del mundo, —en mi opinión—, tanto el finlandés y el húngaro como las lenguas leto­­eslavas contienen un modo de ver el mundo como imagen y mythos, y NO como esquema y concepto. Nin­guna de ellas es una lengua deriva­da, un producto de tiempos más o menos históricos, como lo son todos los idiomas latinos. En tiempos intemacionalistas co­mo los nuestros, o el siglo XVIII, o la alta Edad Media, esos idiomas de tan especial carácter parecen incon­venientes e incómodos. En cambio, durante las épocas de sano indivi­dualismo, como lo era por ejemplo el período del Renacimiento o el de las Reformas religiosas, y últimamen­te el del Romanticismo en Europa o en las Américas, —en épocas de tal naturaleza se cultivó la veneración por lo personal, el culto de la indi­vidualidad. La historia de nuestras lenguas sigue de cerca a la del indi­vidualismo en Eur opa. En la Edad Media hay una notable literatura húngara en 1 a t í n , en cambio, ape­nas se escribe nada en húngaro. En el Renacimiento re-nace, de veras, también mi idioma, de repente, con la vehemencia y tempestuosidad de una primavera centroeuropea. Luego, la época de la Reforma y de la Re­­catolización es un período-cumbre en la lengua y la literatura magiar. El internacionalismo del barroco hace florecer otra vez una literatura hún­gara en latín. Las últimas décadas del siglo XVIII —el preromanticis­mo— marcan el nuevo rumbo. La lengua reivindica sus derechos; en las obras de una docena de grandes (1945 tavaszán) A menekült. . . szállás téglából, vaslemezekből összetákolt tűzhelye mellett ülök. A kályhán rozsdás, hor­padt konzervdobozokban krumpli rotyog, déli ebédmaradék melegszik. A szél pajkos gyerekként beledudál az ablakon kivezetett kályhacsőbe és én talán a szemembe vágó füsttől, de inkább az egyedüllét óráiban kisértő, hazajáró gondolatoktól könybelábadt szemmel a tüzbe bámulok. A gőzö­lögve sustorgó gallyak, korhadt desz­­kadarabok parazsában egy régi kály­ha, egy elhagyott otthon és egy rég­múlt, soha vissza nem térő élet emlé­keit kutatom. Az az öreg barna cserépkályha, amelynek repedésein keresztül téli es­téken tágranyitott gyerekszemmel annyiszor bámultam a fahasábok tüzzé és meleggé változásának csodá­latos misztériumát, ott állott a régi otthon egyik szobájában. S az a to­vatűnt, atlantiszi mélységekbe sülyedt élet ott folydogált csendes hömpöly­­géssel a régi Belváros egyik öreg há­zában, az első világháború előtti bé­ke, az igazi béke esztendeiben. Ha erre a ma már csak álomnak tetsző korszakra gondolok, mindig azok a téli napok jutnak az eszem­be, amikor testvéreimmel együtt bá­rányhimlőben feküdtem. Ozsonna tájban a szomszédos iskolaudvarról áthallatszott a korcsolyázók zsivajgá­­sa, s mi a hosszú fekvés unalma ellen lázadozva türelmetlenül vártuk a lámpagyujtás idejét. Amikor végre valahára kigyulladt a körégős petró­leumlámpa és a porcellánburára fes­tett nadrágos és napernyős kinai höl­gyek esti körsétájukra indultak, meg­kezdődött a várva várt felolvasás. Negyven esztendő, egy vérbe és szenvedésbe fulladt emberöltő távo­lából most is látom édesanyámat, amint könyvvel a kezében ott ül az asztalnál, és felolvas nekünk vala­melyik Jókai-regényből. A lámpa megduplázódva a csavaros oszlopokon álló tükörben bevilágítja a szobát, a régi bútorokat, a könyvespolcot, a szekrények tetején sorakozó befőttes üvegeket, almákat. Kellemes meleg van, de mi a takaró alá bújva együtt poetas y escritores, se convierte en instrumento fino y sensible, capaz de expresar los más sutiles, los más mo­dernos contenidos, pero conservando su carácter original: la riqueza mito­lógica, la predisposición oriental de hablar en imágenes y no en esque­mas. El definitivo logro de los ro­manticismos nacionales en nuestra zona, viene a ser en último análisis, una occidentalización del Oriente. Los finlandeses, buscando los secre­tos de su origen, han encontrado en su propio pueblo abundantes frag­mentos de un arcaico mundo de mi­­togías y fábulas. De estas canciones, — runo se llaman en finlandés— compuso Loennrot, poétái y folkloris­ta, hace poco más de cien años, la epopeya finlándica: el Kálevala, que quiere decir: pais del Kalev, eso es: Finlandia. Casi al mismo tiempo, los estonianos encontraban los fragmen­tos de su epopeya nacional, y de este modo, surgió el actual epos esto­niano: el Kalevipoeg, es decir: el Hijo de Kalev. En Hungría, la occidentalización del Oriente siguió caminos más suti­les. La antigua tradición —los cuen­tos mitológicos sobre Átila y sobre el período épico de la conquista de la patria actual se conservó principal­mente en las crónicas medievales, y, sólo en su parte menos importante, entre el mismo pueblo. De este mo­do, Miguel de Vörösmarty, el más notable poeta del romanticismo hún­garo, se vió obligado a inventar casi didergünk a behavazott orosz pusz­tán farkascsorda elől menekülő re­­gényhőssel. Késő este, amikor némi sörszag kíséretében apám is hazatért a közeli Mátyás-pincéből, félbeszakadt a re­gény és kialudt a lámpa. A kinai asszonyságok álomba dermedtek s a szobát csak a kályhában szunnyadozó parázs világította be. Az utca lár­mája is elcsendesült, csak néha csatto­gott el az ablak egy-egy késői utast vagy lump társaságot szállító konflis lovának patkója. Félkönyékre tá­­mászkodva bámultam a pislákoló tü­zet s gondolatban újra és újra végig álmodtam a felolvasott regényeket. Ott jártam Tímár Mihállyal az Arany Emberrel a Senkisziget rózsalugasai alatt, s borzadva néztem a kályha előtti szőnyeg vértócsára emlékeztető cirádáit, amikor együtt ültem a krip­tában az Áronffy-testvérekkel az ön­gyilkos apa koporsójánál. *** Azután eljött és elmúlt az első világháború s a gyermekévek álmai és regényei után a férfikor küzdel­mes valósága következett. A régi cserépkályhát elvitte a gazdasági vál­ság, s az uj sűrűn váltakozó kályhák­nak sokszor feketén, üresen tátongott az ajtaja, mert nem volt. állás, nem volt pénz és tüzrevaló. Ilyenkor kel­lő tisztelelettel, messziről előre kö­szöntem a szomszédos szenes ember­nek. Hosszasan megvitattam vele a béke-revizió kilátásait, s nagy érdek­lődést színlelve hallgattam unalomig ismert katonatörténeteit. Végül is a pince kormos falára, ahol kaballiszti­­kus jelek felett már ott díszelgett a nevem, újabb számokat krétázott fel a szenes. Estére azután vigan patto­gott a tűz az apró vaskályhában, a kis szobában, ahol akkor már kettes­ben ültünk egymás kezét fogva a fe­leségemmel. Fiatalok voltunk, reménykedtünk, s vártuk az idők jobbrafordulását. *** Múltak az évek, s egy csikorgó ke­mény télen két kályha mellett mele­gedtem. Két hatalmas vaskályha fű­tötte be a kórházvonat Pullman ko­csiját, ahova egy Don melletti kisvá-de nuevo la mitología más o menos perdida de los antiguos magiares. Y mediante el bellísimo metro griego de sus epopeyas, surgió a nue­va vida, re-nació verdaderamente, la tradición oriental, encontrando para sí misma —bien característicamente — dicha forma occidental-dásica. Sólo la más moderna investigación empieza a verificar el hecho de que la invención poética del romántico Vörösmarty hizo surgir del subcons­ciente del alma colectiva magiar, fragmentos e imágenes de mitologías semi olvidadas, cuyas sorprendentes analogías se encuentran en las tradi­ciones ugro-fínicas, tradiciones, que Vörösmarty nunca llegó a conocer. De este modo, se iba formando, casi involuntariamente, en las cultu­ras de Europa oriental, no sólo la muralla contra el Este, sino tam­bién el puente entre Este y Oeste. El problema de reencontrar la patria primitiva, la mitología pri­mitiva, los restos de los semilegenda­rios magiares orientales ■—reencontrar y occidentalizar el Oriente, nuestro Oriente, este problema inquieta al espíritu húngaro, durante los últimos ciento cincuenta años. Notables in­vestigadores, como Körösi Csorna y Reguly fueron al Este, buscando los vestigios de los más antiguos ante­pasados, y el último, Reguly, consi­guió coleccionar la magnífica mito­logía de los pequeños pueblos vogul y ostiak, lingüísticamente los parien­tes más cercanos de los húngaros. En su colección hay una narración acer­ros állomásán beraktak bennünket, ki­vérzett, csonttádermedt sebesülteket. Zihálva, eőlködve indult el velünk a vonat, s mintha a befagyott kerekek csikorgása, a mi mérhetetlen szenve­désünket, fájdalmunkat üvöltötte vol­na bele a hóviharba. Hat nap, hat éjjel száguldottunk a pusztulás és ha­lál birodalmán keresztül, mig végre a Lavocsne-i alaguton át megérkez­tünk a volóci fenyvesek közé az ak­kor még nyugalmas jólétben élő, s a háború fergetegéből egyelőre meg­kímélt Magyarországra. V Két évvel később azután ott ültünk a lakásban, ahol egyáltalán nem volt kályha. A központi fűtés fehérre má­zolt csövei, lábhoz tett fegyverrel ál­ló katonákhoz hasonlóan sorakoztak az ablakok alatt. A szobában meleg volt, de mi mégis bundában, télika­bátban ültünk, utrakészen, halomra rakott podgyászunk mellett. Mielőtt elindultunk, tekintetünkkel végigsi­mogattuk mindazt, de valójában mégis hozzánk tartozó, velünk együtt élő tárgyakat, a negyed század verej­­tékes munkájával megszerzett kispol­gári jólét minden tartozékát. Vajon visszatérünk e? — kérdeztük egymásra tekintve, — és ha igen, mi­kor és hogyan térünk vissza? Ágyudörgés remegtette meg az ab­laktáblákat, s mi némán, szótlanul, a podgyásznál sokkal súlysabb gondok terhe alatt meggörnyedve elindultunk. V S most itt ülök a menekültek kály­hája előtt és a tűzhely rostélya alá hulldogáló, hamuba fulladó parázs­ban ott látom minden munkámat, ter­vemet, célomat, reményemet, egész életemet. Mindaz, ami bennem élt, s amiben éltem, immár megsemmisült, hamuvá vált. Látom a régi Buda­pestet, a gyermekkori Belvárost, azóta csákány alá került házaival, s látom és köszöntöm a régen sirban nyugvó rokonokat, barátokat. És látom, hogy sokat kell dolgoznunk, verejtékez­nünk és szenvednünk, hogy ha öre­gen és betegen, munkában meggör­­nyedt vállakkal, de újra ott ülhessünk a régi otthon meleget sugárzó tűz­helye mellett. ca de la milagrosa epifanía del Dios Miramundo. Este Dios vivía de niño como sirviente en la casa del Horn­­mente, y un día, después de matarle bre-Ruso, que le maltrataba cruel­­casi, le arrojó al estercolero. El niño quedó allí solo, llorando, pero, de repente, se levantó y se fué. Y en este momento sucedió su epifanía: del pobre huérfano surgió el Dios. Cuando miró sus pies, Ies vió calza­dos ya con esquíes: miró su cuerpo, y se vió armado; miró su mano, y la vió empuñando ya el sable. An­tes moría casi de hambre, ahora le venían encima siete ciervos que ma­tó con una sola flecha. Ya fuerte e invencible, volvió a la casa de su cruel patrón, el Hombre-Ruso, y se vengó de él, clavando su lengua y ojo en un asador .... El mismo tema, que apareció en el mito vogul en una forma bárbara y antieuropea, encuéntrase en los hexá­metros de Vörösmarty, en una con­figuración ya occidentalizada. El dios-niño de este poeta llega al desier­to, en donde está a punto de morir de hambre. En el momento de ma­yor tensión aparecen tres cuervos, y dejan caer un trozo de carne entre los pies del héroe moribundo. Forta­lecido de nuevo, el joven se levanta y empieza a buscar otra vez el per­dido camino en el desierto. Y en la arena, se halla una clava, y luego un magnífico sable. Ya no es un huér­fano, ni un joven perdido en el pá­ramo: Vörösmarty le llama: “prínci­­(Continúa en la / ág. 8) EUROPA ORIENTAL: MURALLA Y PUENTE por Miguel de Ferdinandy

Next

/
Thumbnails
Contents