Magyarok Útja, 1951 (4. évfolyam, 9-16. szám)
1951-05-15 / 9. szám
4. oldal Buenos Aires, 1951 május 15. MAGYAROK ÚTJA Ajusinszky Béla: OLVASÁS KÖZBEN... "A debreceni feltámadás" egy papi imában ABC levelünk egy newyorki magyarellenes partizán-támadásról és egy nagybetegröl, aki vígan agonizál A Mióta a buenosairesi Prensaban nem élvezhetjük elmefuttatásait, csak elkésve értesülünk Lippmann mester fölényes állásfoglalásairól. De a Jugoszlávia megrohanásáról szóló fejtegetéseire igy, késetten is válaszolnunk kell. Newyork külpolitikai mindentudója most Titót veszi védelmébe a — magyar néppel szemben, észre se véve, hogy Rákosi és bandája nem azonos a magyar néppel. Nem emlékszünk rá, hogy a nagy newyorki sajtóbölcs ugyanígy védelmébe vette volna Mindszentj’ biborost bebörtönézése idején Rákosi kommunistáival szemben. Pedig egy kis azzal kapcsolatos boncolgatás rávezethette volna öt arra, hogy milyen különbség van Magyarország és mai uralkodói között. Mindszenty biboros Magyarországa keményebben és határozattabban foglalt állást a bolsevizmussal szemben, mint Tito partizán-birodalma, csak az ilyet Xewyorkban még egyelőre nem divat észrevenni. Egyébként, ha arra gondolunk, hogy Lippmann mester volt az, aki a nyugati világsajtóban elsőnek intette meg Mac Arthurt, megnyugszunk a magyar néphez intézett intelméért, egész jó társaságban vagyunk. B Akárhogy böngésszük a Marshall tábornok USA-hadügyminiszternek a Szenátus külpolitikai és nemzetvédelmi bizottsága előtt elhangzott vallomásáról szóló jelentéseket, az a nagy, döntő nézetkülönbséget, mely egy akkora tapasztalatokkal rendelkező hadvezér mint Mac Arthur felmentését a kedeti háború kellősközepén indokolttá tette volna, sehol se találjuk. Marshall úgy véli, az orosz kész távolkeleten a támadásra, Mac Arthur szerint ehhez ma nincsenek elegendő erői, Marshall azt tartja a vörös Kína az erős kéztől jobban belebonyolódik a háborúba, Mac Arthur szerint nem. Csupa jövőblep bebizonyosodó feltételezés. Azt Marshall is tudja, legfeljebb nem mondja ki, hogy az igazi nagy döntést, semmiféle washingtoni rendelkezés nem befolyásolja. Moszkva nem szentimentális, őt nem izgatja, hogy provokálják-e, vagy sem. Ha a háború megindítása nem érdeke, ő nem lesz nagyon sértődékeny. A lényeg mégis csak az, hogy Mac Arthur eltávolításával az erős kéz tűnik el. Az erős kéz eltűnte, ezt persze nem mondja ki Marshall, sokszor éppen ellenkezőleg, felbátorít... Személyes természetű sértéseknek kell itt lenni, vallják az amerikai közélet ismerői. Mac Arthur valahol nagy őszinteséggel nyilatkozhatott Truman, Acheson és Marshall képességeiről, az állandó tanácsadóikat is megnevezte közelebbről. Ez az, amit a nagy demokráciák felkent vezérei se bírnak el. C Parisban a külügyminiszterek helyettesei ma is továbbtanácskoznak. Esküszöm, ez igaz. Véletlenül olvastam tegnap egy eldugott közleményben. Nem emlékszem már mikor kezdték el. Csak azt tudom, egyszer a messzi múlt ködében összeültek, hogy megállapítsák a napirendjét egy elkövetkező négyhatalmi külügyminiszteri konferenciának. Aztán arra emlékszem, hogy Gromyko tizenötször elleninditványt tett Jessup urnák. Meg arra, hogy vagy tízszer megírták; a tanácskozás komoly veszélyben van, agonizál. Most véletlenül értesülök, hogy a beteg nem halt meg. Sőt a napirenden tanácskozik. Nem a saját napirendjén. Mert rendnek, ugyebár, lenni kell. Hogy Jessup közben hányszor szólalt fel és Gromyko hányszor replikázott kihívóan, arról nincs adatunk már. Indítványozom, most már állandósítsák ezt a konferenciát és adjanak ki egy végérvényes orvosi bulletint: „Nem egyeztünk meg, agonizálunk. Holnap megint összejövünk. Napirend nincs, de annyira összeszoktunk már, hogy nem is tudnánk szétmenni. Jessup és Gromyko.“ Kutass-Radics László MOST OLVASOM másodszor “A debreceni feltámadás'1 című könyvet. Még Nagy Ferenc miniszterelnöksége alatt 1947-ben adták ki odahaza Debrecenben, mint az oroszok által megalakított első magyar “nemzetgyűlés” és kormány emlékkönyvét. Mikor először olvastam, e kormány miniszterelnöke, Dálnoki Miklós Béla vezérezredes még élt, Zsedényi Béla nemzetgyűlési elnök se halt meg még a börtönében. Azóta az egykori debreceni kormánytagok nagyobbik fele fogságban ül, megszökött, eltűntek, vagy halottnak számit. Az egykori “nemzetgyűlés” jó egyharmada is börtönlakó, üldözött vagy tán nincs már az élők sorában. A könyv Révész püspök imájával kezdődik. A romokból füstölgő város közepén, a kollégium oratóriumában mondotta el ezt a rögtönzött imát a gyülekező nemzetgyűlési tagoknak. Künn a város kültelkein orosz bakák rabolnak és nőket becstelenítenek, ezrével hajtják az elfogott honvédeket az Alföld téli országútjain. Mindenfe lé lánggal égnek a magyar tanyák, Budapest népe szorongva-reménykedve készül a védelemre és Révész püspök az olcsó tragédiák pátoszával “megalázott hálával" köszöni, meg a népek és nemzetek egyedülvaló hatalmú, mindenható Urának, hogy a „romok közül kiemelkedni kezdő“ magyar nép felé nyúlt és az ő kezükbe tette le sorsát. . . A kapuk alatt géppisztolyos szovjetnémberek tartóztatják fel azt, aki saját lakásába akar visszatérni. Ha kicsit elbámészkodsz az utcán, odajön hozzád az orosz és puskatussal kerget hetekig tartó hadimunkára. Javában vallat már az NKWD-nek átkeresztelt GPU. Az oratóriumban összeült honatyák nagyrészét is sáros orosz kato. nai autókon, szuronyos bolseviki fedezettel fogdosták össze a sötétbeborult tiszántúli községekben, vágómarha-módra hozták ide. Legtöbbjének egyetlen gondja, hol szerezzen az orosz őrmesterektől kifagyott lelkének valami öreg börbekecset az elrablott helyet és hogyan falhasson még egy oly gyönyörűségeset, mint tegnap, amikor az orosz városparancsnok vendégei voltak. Félpakli pipadohányról van itt szó orosz altisztek kegyeibe való bejutásról, egy-egy sült kacsa, egy marék cukor, kis petróleum hazamentéséről. Halálrarémültebb, kifagyottabb, elnyomorodottabb lelkeket még sosem tereltek össze az országmentés nevében. Ezeknek a szegény fajankóknak jórésze még magához se tért a csodálkozástól, hogyan kerül ő ide? Hiszen mikor az érte jövő orosz autót a szuronyosokkal meglátta, elbújt a kamrába és keresztetvetve várta a végét. S e nyomorultak előtt zengi el Révész püspök ószövetségi kenettel: „. . . hitvalló bizonyossággal könyörgünk Tehozád. Te most merő kegyelemből elűzüd a lelkek elő! a rabszolgaság rémeit. Te most legnagyobb összetörettetésünkben ragyogtatod előttünk —talán még soha olyan biztos r eménnyel négyszázéve, mint most— szabadságunk képét.“ AZ OROSZ városparancsnok legutolsó ordonánc-őrmesterc százszor nagyobb úr, mint ez az egész úgynevezett nemzetgyűlés a maga kétszázharminc tagjával és tizenhárom miniszterével. Egy örmény tolmácsnak nagyobb befolyása van az események menetére, mint az itt szónoklók legnagyobbrészének és ez a szédült, hitvány retorika itt a “rabszolgák rémének elűzéséről,, szaval. A szabadság kepének föltámadását és egy négyszázéves függetlenségi harc diadalmas befejezését emlegeti. Az országgyűlési paródia minden tanácskozását átzengi ez az ócska, hazug függetlenségi frazeológia. Mikor az előkészitő bizottság a Postapalotában ülésezik, Vásáry polgármester azzal köszönti az egybegyűlteket: ennek az épületnek helyén állott egykor a híres debreceni Komáromi-ház egyemeletes sárga épülete, ott gyűltek őszsze 1711 tavaszán Rákóczi meghatalmazottjai éí a császár labancai, hogy a szégyenteljes szatmári békét előkészítsék. Most ugyanott születik újjá a magyar szabadság, ahol egyszer már sírbatették! A nemzetgyűlés elnöke Zsedényi Béla megválasztása után elsőnek azt javasolja az összeült nemzetgyűlésnek, hogy miután Kossuth Lajos Debrecenbe menekült parlamentje is ugyanitt, kollégium oratóriumában ülésezett kilencvenhat évvel ezelőtt, 1849 január 9-től február 21-ig, mondja ki a nemzetgyűlés, hogy a magyar függetlenség lánglelkű vezérének helyét senki se foglalhatja el. Ugyanakkor Kossuth Lajos egykori ülőhelyére nagy égővörös rózsákat és fehér krizanténumot helyeznek. A nemzetgyűlés tagjai kíváncsian kezdik vizsgálni ki is volt tulajdonképpen az ő negyvenkilences elődjük? Hiszen az oratórium ülőhelyeit a kollégium kegyelete hét évvel azelőtt, még az átkos nácivilágban, réztáblákkal jelölte meg: „Ez Istennek szentelt szószékről szórta a nemzetmentés igéit Kossuth Laios. . „Ez a szék a korelnök helye volt. Pálóczy László 1.9 -II. 8., Almássy Pál II.9. -V.21. „Kazinczy Gábor,“, „Szacsvay Imre", Mészáros Lázár“, „Irányi Dániel“ stb. „A DEBRECENI FELTÁMADÁS“ háromszáznyolcvannégy oldala csak úgy zeng e nagy elődökhöz való törleszkedéstől. Közben lehetetlen, hogy ne jelenjen meg képzeletünkben a másik, az igazi debreceni országgyűlés képe, mely valóban a nemzet függetlenségéért harcolt és vívmányait éppen az orosz katonacsizma taposta szét. Ök is zimankós télen érkeztek Debrecenbe, Szolnokig vasút hozta őket, gólyanyakú nyitott mozdonnyal, a legelső magyar vasutak egyike. Szolnoknál szálltak át szekerekre. A tanyák-faluk éppen olyan dermedtek voltak ezen a télen, mint kilencvenhat év múlva. A levert hadak nyomán járó rettegés akkor is kioltott itt minden fényt. A vastag, szótlan, gyanakvó debreceni civis őket is bizalmatlanul fogadta be hajlékába. A Szentkoronát, az állampénztárt, mindent magukkal hoztak szekereiken, még törvénykönyv is jött velük halomszámra. Ök is retorikát hoztak a feketében járó, komoly, álmos, bizalmatlan városba. De milyen más retorika volt az! Az ádáz pártharcok mögött, melyek a Madarász féle terrorista szélsőség pirostollas „flamingói“ és a békepárt komoly táblabirái közt elkezdődtek. hegyeket mozgató hit, hősi elszántság lángolt! Maga a szelíd, álmatagu! szőke Jókai is vad bajnokká vált pár hétre ebben a lázas légkörben. A vöröstollasok halálos fenyegetéseire írta leleplező cikkeit. A háborúvég hallucinációinak és szétesésének nem egy tünete jelentkezett akkor is. De ugyanakkor mennyi erkölcsi magasság, a nemzet küldetésének, nagy világeszmék szolgálatának micsoda hősi színvallása! Ök is lélekig kifagyva, elgyűrten érkeztek meg a kollégiumi oratóriumba. De mennyivel több kockázatvállalás volt minden elhatározásukban. A farkasok dala volt az ő retorikájuk abban a hóförgeteges alföldi télben, nem az odavetett csontok körül szűkülő kutyáké. Egy század múlva is felmelegit és világosságot sugárzik az, amit Kossuth Lajos akkor, prémes köpenyéből kibontakozva, köhögve, lázpirosán az oratórium emelvényéről elszónokolt . Kossuth „jurátus-virtcsaft“-jának a legnagyobb ellenfele, a színes megyei retorika legnagyobb megvetője, Görgey Artur emlékiratában a „Mein Leben und Wirken“-ben gúny közben sem tudja elnyomni csodálkozását, mikor elmondja, hogyan érkezett le a a Bányavárosokon keresztül, a téli visszavonulása után tavasszal seregével az Alföldre. A nagy katona, aki saját zsenijén kívül alig hitt valamiben, úgy képzelte, Kossuth Debrecenbe szorult kormánya egy csomó szólamon és országgyűlési határozaton túl alig lesz képes valamire. Lélekben végleg összeomlott társaságot várt és kiderült, hogy Kossuthék a maradék-szigeten minden szélmalomban lőport őrölteinek, minden kis műhelyben ágyút fabrikálnak, minden kaszát besoroztak már, minden falu legénységét kivezényelték és több a honvéd, több az ágyú, mint mikor az őszi összeomláskor merész hadmenete előtt elhagyta őket. Más dolog, hogy Görgey, a matematikai és stratégiai zseni, mire értékelte ezt a lelkesedésében újra felgyulladt, de képzetlen tömeget. A történelem megállapítja, hogy Kossuthnak és társainak debreceni szervezőmunkája nélkül mégse következett volna be a tavaszi hadjárat dicsősége. Szolnok, Vác, Isaszeg, Nagysalló, Pest viszavétele, azaz magyar szabadságharcosok verhetetlenségének világhíre ami a császárt aztán az orosz cárhoz való fordulásra kényszerítette. Mert a tavaszi hadjárat dicsősége nélkül sosem lett volna a magyar szabadságharc a szabadságszerető népek közös ügyévé. Ennek az aránytalan küzdelemnek igazi fényét és Amerikáig ható dicsőségét ez a váratlan második előretörés adta meg, mikor a világ az ügyet már elveszettnek hitte. Ez a fordulat pedig sosem következett volna be a debreceni országgyűlés lázas kitartása nélkül. AZ A SZOMORÚ gyülekezet, mely kilencvenhat évre rá Debrecenben ugyanazon padsorokban Kossuth nevét és a függetlenség eszméit bitorolta, nem bizonyít mást csak, hogy a történelemben az eszmények és jelszavak néha képtelenül el tudnak torzulni és az utánzás leghitványabb karikatúrái rendszerint akkor támadnak, ha az ostobaságba és képzetlenségbe bűntudat is keveredik. Juhász-Nagy Sándor, Vásáry, Révész és az a maréknyi debreceni ősellenség, akik sé Tiszának, se Bethlennek, se Gömbösnek, se Telekinek nem kellettek, legfeljebb a szerencsétlen beteg, együgyű Károlyi Mihálynak, addig forgott, nyugtalankodott megkeseredett levében, addig hirdette, hogy Debrecen a világ közepe és Kossuth az övé, míg végre megjöttek Malinovszky barbár hordái néhány buzgalmában megtévedt magyar tábornokkal és beülhettek a bársonyszékbe. A zárt ajtók mögött már akkor is a Moszkvából érkezett sovány Gerő parancsolt. Az ő láthatatlan patika-mérlege határozta meg, mennyit szabad beadagolni ebből a negyvennyolcas hazafiságból, hány nemzetiszín zászlót kell kitűzni a vörös mellé az Alföldön, míg Buda j elesik és a honvédséget szét bomlasztják. j Képzeljük el, hogy festett volna a j Szabadságharc történelme, ha Paskie-1 vic kozákjait Damjanics, Perczel, vagy Bem kisérték volna be az ország szivébe. . . És Kossuth, vagy mondjuk csak Szemere Bertalan, az öreg Bezerédy, vagy Irányi Dániel fogadták volna őket üdvözlő beszédekkel. Vagy hogy még jobban értsük a dolgot: a hadjáratok nélkülözéseiben agyonéhezett Petőfi a Skariátin orosz tábornok dúsan terített asztalánál iakomázott volna végül Segesváron és hálából néhány világszabadságról Írott költeményét szavalta volna cserébe. Mert ,,A debreceni föltámadásban“ és Révész püspök imájában pontosan ilyen feltámadásról szavaltak. CITY magyar cukrászda TUCUMAN 553, T. E. 31-5758
