Magyarok Útja, 1951 (4. évfolyam, 9-16. szám)
1951-05-15 / 9. szám
MAGYAROK ÚTJA Buenos Aires, 1951 május 15. 3. oldal Hazai Hírnök jelenti: Drágaság, parasztüldözés, háborús jelek odahaza Ma már igen nehéz a vasfüggöny mögötti országok napi életéről hűséges és folyamatos értesülést szerezni. A h upa des ti vörös rádióadások és lapok ma már olyan közlésektől is tartózkodnak, amelyekből a valóságos helyzetre következtem lehetne. A Magyarok Utjának sikerült egyik nyugati rádióállomás segitségével olyan kapcsolatot létesítenie, amely által az otthoni keserves hétköznapok időnkénti pontos és megbízható krónikájának birtokába juthat. Ne várjon senki hangos leleplezéseket az írásoktól, amelyek ha különleges szenzációkat nem is, de az elnyomatás légkörét hűen közvetítik. Ezzel a légkörrel azonban tanácsos, ha mindnyájan összeköttetésben maradunk. Írója nem hivatásos tollforgató, csupán egy jószemü megfigyelő, aki mindent lát, módja is van hozzá, hogy mindent lásson, mert mindenütt jelen van, ott is, ahol senki sem hinné. Állandóan az országot járó, izzó lelkit fiatalember, aki a nemzeti ellenállásnak ezt a formáját választotta s űzi már évek óta, sokszor a bolsevista gépezet legfontosabb őrhelyein. Józan mondatai egyben megnyugvást hozhatnak azoknak is, akik itt, az emigrációban már végleg lemondtak az otthoni ifjúság leikéről. Külön szerencse, hogy főképp azoknak az életéről kaphatunk híradást, akitől az emigráció legjobban elszakadt, a barázdák népének sorsáról. De adjuk át a szót — ahogy magéit nevezi — Hazai Hírnöknek: Megint befutott egy „béke“-komédia nálunk. Mert mi volna az egész, mint komédia, mégpedig tragikomédia számunkra. Állandóan a békét harsogják és a napnál világosabb a háborúra való totális készülődés. Minden jel a háború előkészületét mutatja. Úgy a megerőltető beszolgáltatás, mint a kenyérjegy bevezetése, egyes közszükségleti cikkek hiányossága, vagy teljes hiánya. Nem is beszélve az ötvenöt éves korig való katonai átvizsgálásról, katonakönyvek kiállításáról. Mi ez, ha nem háborús készülődés? Ezek a derék ,,vezetők“-talán tulon MEGHÍVÓ a pokolba Az antibolsevista magyar propaganda legnagyobb sikerét könyvelheti el egy Európában feltűnt idegenforgalmi füzet névtelen alkotója. Az elmúlt hetekben a nagy nyugati városok utazási irodáinak üvegasztalain, egy feltűnően szép, gondosan kiállított idegenforgalmi füzet jelent meg. A cime: „Jöjjetek Magyarországba, a munkások paradicsomába!" Cimpaloján egy hímzett ingés parasztlegény mosolyog egy népviseletbe öltözött lányra, hátlapján csábitó lillafüredi kép. Aki belelapoz, a legszebb magyar idegenforgalmi fényképeket látja maga előtt, kalászos rónát, a Hortobágyon Budapest nevezetességeit... Ekkor éri a szemlélőt az első meglepetés: a fényképek között olyan épületek, hidak is szépeinek, melyeket lerombolt a háború. Az igazi meglepetést azonban a tetszetős képek alatti, háromnyelvű, francia, olasz, spanyol feliratok okozzák. Ezek a feliratok lepezetlen őszinteséggel mondják el azt, amit ma eltagadni szeretne a „munkásparadicsom“. Az orosz megszállás számos barbársága, nők megbecstelenitése, Magyarország kirablása, a kommunisták rémuralma, a magyar nép szenvedése, mind, mind adatszerűén vonul el az érdeklődő szeme előtt. A paradicsomnak álcázott pokol... Nem tudjuk, ki adta ki ezt a nagyszerű tájékoztató füzetet, egy biztos: ilyen sikert még soha nem aratott idegenforgalmi propaganda, nincs az a nyugati ember, aki zsebre ne tegye ezt a groteszk hivogatót, amelybe egy ország, méghozzá egy „paradicsom" csalogatja az utazót, valóban leplezetlen őszinteséggel.. . Arról, hogy ez a füzet csábitott-e Magyarországra egyetlen nyugati látogatót is, — egyelőre nincs jelentés. tul hízelgő ez az elnevezés, — azt gondolják, hogy az emberiség békevágyát fel lehet használni háborús propaganda céljaira. Hisz mindenki látja, csak a teljesen elvakult, vagy elvetemült egyén nem (sajnos van ilyen is!), hogy az egész rendszer gyűlöleten alapszik. Gyűlölet és béke, egyazon szájból ömlik ki a szóáradat, hogy is férne össze a kettő? Tűz és viz! Hogy hihessek annak a békevágyában, ki engem unos-untalan fajtestvérem elleni gyűlöletre uszit? Hogyan higyjek azoknak békevágyában, akik ártadan, szerencséden emberek tömegeivel töltik meg a börtönöket? Hogyan higyjek azoknak békeakaratában, akik Isten ellen izgatnak? Az ő parancsa helyett, hogy „Szeresd felebarátodat, mint nmagadat“, a gyűlöletet szitják minden eszközzel. Példák erre: A kenyérjegy bevezetésének megokolásaként az szerepel, hogy a kulákság állataival eteti fel a kenyeret. Ezt a tudatot akarják a közvéleménybe beleojtani, de ez vajmi kevéssé sikerül. Mindenki részvéttel szemléli a kulákság szenvedéseit, hiszen látjuk, hogy a legeredményesebben gazdálkodó, a legjózanabb réteg szenved közvetlenül és közvetve ezt érzi az egész ország lakossága. Mindenki előtt nyilvánvaló, hogy a mai kenyér- és élelemsziik világnak mindenki oka lehet ,csak éppen a parasztság nem. Hisz a kedvezőnek nem mondható körülmények között is igyekszik úgy a terhes beszolgáltatást teljesíteni, mint a kibírhatatlan adózást kinyögni. Mindezt csak azért, — és talán ez is a legfőbb bűne, — hogy a verejték és nélkülözés árán szerzett kis vagyonkáját átmentse egy esetleges jobb időre. És ez bűn, nagy bűn, főbenjáró. Mert akadályozza a szocializmus „fejlődését1“ . . . Nem akarnak kényre-kedvre kiszolgáltatott proletárrá emelkedni. Ezért kell ellenük küzdeni minden eszközzel, mert a szavak itt már nem használnak, de még a börtön és szégyentábla sem jár eredménnyel. A napokban panaszkodott az egyik, szelidebb „ipari-növény-felelős“, hogy milyen „Ietolást“ kaptak „odabent“, amiért nem jelentgették felfelé a „növény-ápolást szabotáló“ parasztokat. Természetes a „Tsz“-ék (földhöz juttatónak, szerk.) pedig csúfosan gazdálkodnak, de ők az „élenjárók“, mert ők már a teljes proletárság utján vannak. Velük már nem sok baj adódik, őket már fogja a népdemokrácia. Az önálló kisparasztság sem sokáig birja már, csakúgy, mint az iparos és a kiskereskedő. Mindegyre fogy számuk, egyre többen kénytelenek több évtizedes keserves küzdelem után alkalmazotti minőségre „emelkedni“. Isten óvjon meg attól minden népet, ami itt folyik. Hej, de soktól hallani, hogy nem igy gondoltam! Bizony, voltak olyanok, akik a szépnek, jónak nem mondható múltjukban epedtek után, ami most van itt, de ma már örömmel visszacserélnék a jelent a múltért. Imádkozzatok értünk a Mindenhatóhoz és vigyázzatok, hogy hasonló sorsba ne jussatok. Országjáró utam legutóbbi keserű emléke: Résztvettem egy dunántúli öreg paraszt utolsó darab földjének átadásánál. A szegény öreg ember már mindenbe belenyugodott, — mit is tehetne — csak azért kért néhány napi haladékot, hogy unokáját, aki távoli városban vörös lobogók alatt diákoskodik, hazahozathassa, mert ő már nem. tud ilyen hivatalos dolgokat elintézni. Nem értettem a dolgot, mindaddig, mig alkalom nem adódott közelebbi ismeretségre az öreggel. Amikor látta, hogy megbízhat bennem, kért, okvetlen segítsem haza az unokáját. Sikerült is, az utolsó forintok feláldozásával. A fiú megjött. Ö is rögtön megértett mindent. Az öreg csak annyit mondott neki: „Én már nem sokáig élek, neked is ott kell lenned az átadásánál. Nézz szét, ez I legalább te is tudd, fiam. a főd merre van.. . “ A roboton kívüli életünk teljesen a társadalmi munka jegyében folyik. Egy szabad vasárnapom sincs, mert felvilágosító munkát végzek és a békeegyezményt követelő aláírásokat gyűjtök. Különösen nekem, mint békebizottsági tagnak jut ki a munkából, mert az ezzel kapcsolatos felajánlások rögzítését és azok teljesítésének ellenőrzését én végzem, nagy utlálattal. Mint mindig, a pesti drágaságról is mondok néhány számot, ezek a számok, mint a lázmérő fokai mutatják legjobban a valóságos helyzetet. 1 fej saláta 2—2,50 Ft., 1 pár cipő 240—260 Ft. Jelenleg „munka-csucs“ dühöng a mezőgazdaságban. De az állandó „csúcsok“ között már ez sem feltűnő. Ezekben a napokban több barátom behívták másfélhónapi fegyvergyakorlatra. Mindnyájan azt hiszik, hogy a mundért nem vethetik le másfélhónap múlva. Ifjúsági délutánok Bs. Airesben A Centro Húngaro ifjúsági csoportja megkezdte ezévi munkáját s a tavalyi évben rendezett irodalmi délutánjait ezután is megtartja. Értesülésünk szerint a már a múlt szezonban is szép számmal látogatott összejövetelek programmja igen érdekesnek ígérkezik. Ma még nincs olyan fórum vagy iskola az emigrációban, ahol Magyarországról és a magyarságról való isme'gszerezze s az idősebbek felfrissítmegszereze s az idősebbek felfrissítsék azt. Ezt a hiányt kellene legalább részben pótolnia az ilyen ifjúsági délutánoknak, ahol a száraz iskolai jellegnél érdekesebb és megfogóbb formában módjában áll ifjúságunknak mégiscsak valamit tanulnia. A múltban inkább csak irodalmi előadások tették ki ezeknek a délutánoknak a programmját. Ezévben a felmerült szükségleteknek megfelelően nemcsak az egész magyar irodalomról akarnak átfogó képet adni, hanem hazánk történelméről és földrajzáról is. Ezek az előadások az egész évi munkarend keretében szerves egészet alkotnának. Úgy hallottuk, ezt a programmot ismeretterjesztő előadások is kibővitik, melyeknek keretében nagyon hasznos volna, ha valamit új hazánk történetéről és szokásairól is hallana a hallgatóság, valamint olyan gyakorlati kérdésekről, melyek az argentin életbe való beilleszkedésnél mindenkit érdekelnek. Rövidesen megindulnak az ifjúsági délutánoktól függetlenül a szabadegyetemi előadások is. Eezek iránt az idősebbek körében is nagy az érdeklődés. Reméljük, hogy ebben a két kezdeményezésben minden előítélettől és felfogásbeli különbségtől függetlenül a komolyan gondolkodó argentínai magyar ifjúság, és mindazok, akik velük éreznek, egymásra találnak majd. Besúgóból belügyminiszter Csizma az asztalon A pesti vörös szerkesztő elvtársak és a sajtó-alvilág többi banditái csizmát húztak. Formaruha, derékszíj döngőlépés, marcona tekintet. . . E- lég komikus dolog, ha a mostani pártújságírókra gondolunk, akiknek apja még a cipőt is levetette, ha asztalhoz ült. . . De a lényeg: bevonult a csizma a pesti szerkesztőségekbe! Újra bevonult. A pártemberek mindig szezümmögö szerkesztőségi zajban azonrették a harcias külsőt. A finom, ban nagyon dübörög a csizma, ez a nem szerkesztőségbe teremtett lábbeli. A patkó is nyomott hagy a parketten, az újsághasábokon is. A finom szerkezetű sajtó belepusztul a csizmás újságírókba. Vagy a csizmás pártemberek hagyják el a redakciót. Reméljük most is így lesz! Uj belügyminisztert kapott a buda pesti géppisztoly-demokrácia. Az uj miniszter nem más, mint Házi Árpád a hivatalos tájékozódó irodák eddigi főnöke, akit nagyszerű hivatalának elfoglalásakor kis hir-ablakban már bemutatott a Magyarok Útja. Az államosított besugást úgy látszik oly sikerrel szervezte meg ez a valóban spicliségre termett, lombrosoi érte lemben valóban kiemelkedő személyiség, hogy most a belügyi tárcát adta neki Rákosi, aki jól értesült helyek híradásai szerint, — hatalmának egyik legválságosabb korszakához ér kezett. Gcrőnek ugyanis sikerült az ötéves terv már többször be is ismert kudarcaiért Rákosira hárítani a fele lőséget, akit egyébként ma a mező gazdasági termelés teljes csődjéért is felelőssé tehetnek Moszkvában. Még nem tudható pontosan, hogy Mihályfi Ernő, — akit otthon pártkörökben ganaj-turó bogárnak hiv a kommunista közvetlenség, — mivel jött haza legújabb moszkvai útjáról. Már a puszta hazaérkezése is riadalmat keltett, mert az elvtársak — igy szokás ez a vörös testvériségben — erősen bíztak abban, hogy Mihályfi megbetegszik Moszkvában és egy szibériai üdülőtelepen kuráltatja majd azt a betegséget, amelynek bacilusait már régen kipreparálták ennek a sajtó-duvadnak az ellenlábasai. Úgy látszik azonban, hogy Mihályfi érdemei még nem évültek el, érthető tehát az a döbbenet, amely a pesti belügyekben az első változásokat, Házi Árpád kinevezését és Zöl di Imrének, az angyalcsináló doktornak elcsapatását kisérték. Természetes, eltűnt a volt vörös belügyér minden hive, barátja, pereputtya, ahogy ez már Keleten szokás. Állítólag magának Rákosinak is küszöbön volt az elcsapatása s hogy még él, azzal magyarázzák a bennfentesek, hogy a nagy belpolitikai hullámverésben, az állandó tisztogatásban és likvidálásban már-már megingott a kommunsisták bizalma minden vezetővel szemben, azokkal szemben is, akik a süllyesztőbe került „államférfiakat" követik. Éppen ezért — hangoztatják — ma még szükséges, hogy maradjon egy-két „fix-pont", mert a teljes belső reform, — bármennyire szükséges az még nagyobb zür-zavart okozna az igy is elég zür-zavaros gazdasági életben. A teljesen háborús méretű jegyrendszer bevezetése sem tudta megoldani az közellátás problémáját, a munkásság zúgolódik, mert még a jegyrendszer által biztosított adagokat sem kapja meg, — zsirjegyre kapnak olykor cukrot, cukorjegyre szappant, husjegyre lisztet — s az újra megindított „beszolgáltatási csatát" is fenyegető néphangulat kiséri. Ezeknek a nehézségeknek a megoldására még Zöldi Imre gátlástalan aljassága sem volt elegendő. Jöjjön tehát Házi Árpád, aki a spicli-irodákban már összegyűjtött néhány ezer kartotéknyi anyagot, ami elindíthat újra egy terrorhullámot. A nép közömbösen fogadta a változást, Magyaroszágon mar a felelem iránt is eltompultak, vagy legalább is nem félnek jobban, mint azok, akik ma élet és halál uraiként ott tolonganak a szovjet helytartóság véres kormánykereke körül. WECKER LE PÉTER angol úri és női szabó Pontos és gyors kiszolgálás — OLIVOS, José Ingenieros 1743 Grosovichné Sövény Terézia: HAZASZÁLL A SZÍV... Dobosi Szabó László ötven művészi rajzával! Kapható a Magyarok Útja kiadóhivatalában, ára: m$n 13.50
