Magyarok Útja, 1951 (4. évfolyam, 9-16. szám)
1951-09-01 / 16. szám
6. oldal Buenos Aires, 1951 szeptember 1. MAGYAROK ÚTJA így élünk itt, Ausztráliában! Az ausztrál kormány és az IRO között levő megállapodás értelmében 1947. XI. 28-tól kezdődőleg 170.000 európai hazátlan személy vándorolt be Ausztráliába. Az USA után Ausztrália vette fel a legtöbb DP-t. Az ausztrál kormány és az IRO között fennálló megállapodás 1951. junius hónappal hatálytalanná lett és a DP-k bevándoroltatása megszűnt. Ezzel kapcsolatosan össze kívánom foglalni az Ausztráliába bevándorolt DP-k, helyzetét, azzal a megjegyzéssel, hogy Ausztrália kb. akkora mint az USA, vagy Európa (Oroszország nélkül) tehát nem minden megállapítás lehet általánosan érvényes. Lesznek sokan, kik jobbat, vagy rosszabbat tapasztaltak és lesznek sokan kik tapasztalataikból más megállapításokat szűrtek le. Kis körkép a bevándorlókról Ausztrália lehetőséget adott a DP- knek, hogy uj életet kezdjenek és, hogy az) állampolgárságot 5 évi itttartózkodás után elnyerjék, ha addig az angol nyelvet kellő mértékben elsajátítják. A bevándorlás teljesen ingyenesen történt, ezzel szemben a DP-knek kötelezniök kellett magukat arra, hogy az Ausztráliába való érkezéstől számított 2 évig Ausztrália területén belül bárhol és bárminemű munkát elvégeznek hasonló feltételek mellett, mint az ausztrál munkások. Ugyancsak kötelezőleg tudomásul kellett venni, hogy a nagyfokú lakáshiányra való tekintettel a családok együttélése általában nem lehetséges. A fentiekre vonatkozólag egy „Contract“-ot kellett minden DP-nek aláírnia, amit Európában mindenki boldogan alá is irt és bizony gyakran lehetett hallani, hogy „akár egész nap Zsákot is hordok csak egyszer ebből a Németországból már elkerüljek". Később a hajóraszállás előtt még egy kötelezvényt kellett aláírni, mely szerint az utasok, a csökkentett személy Zettel rendelkező hajókon, a hajó rendbetartásához stb. szükséges munkákat elvégzik (felszolgálás, takarítás stb.). Ezt is aláirta mindenki boldogan. Mikor azonban) a hajó a partot elhagyta, a legtöbben siettek elfelejteni az utóbbi kötelezvényt és az IRO kisérőtisznek sok fejtörésébe került a hajó rendben tartása. Mire a hajó Ausztráliába megérkezett, sokan már azt is elfelejtették, hogy egy kétéves szerződéssel érkeztek és megkezdődött a súrlódások sorozata az ausztrál hatóságokkal, akik természetesen ragaszkodnak a szerződés pontjaihoz. Ezzel el is jutottunk ahhoz a ponthoz, mely bevándorolt DP-k helyzetét a legjobban jellemzi: lázongás a 2 éves munkaszerződés ellen és azok, akik Európában „még zsákot hordani“ is készek lettek volna, szakképzettség és az angol nyelv tudása nélkül is valami jobb pozíciót szeretnének, mások csak Ausztrália bizonyos városában lennének hajlandók dolgozni, mások csak iparban és nem mezőgazdaságban stb., stb. Tapasztalatom szerint azonban sokan a kétéves munkaszerződés letelte után is megmaradnak abban az állásban, ami ellen olyan sokat lázongtak. Az Ausztráliába megérkezett DP-k — akiket ezután már „uj ausztrál“oknak neveznek, táborokba kerülnek, ahol lakást, ellátást, angol nyelvoktatást, egészségügyi ellátást kapnak, melynek az ellenértéké a minden bevándorló részére a megérkezés napjától esedékes munkanélküli segélyből lesz levonva úgy, hogy mindenki részére még heti 5 shilling zsebpénz marad. A táborok, volt katonai létesítmények, hullámbádogbarakokból állnak, melyek nem füthetők s ezért télen hidegek. Bár a hőmérséklet azonos a kinti hőmérséklettel a nők és gyermekek elég sokat szenvednek a hidegtől. A munkára kötelezett személyek általában 2—3 hétig maradnak a táborban. (Férfiak 50 éves korig, gyermektelen nők 45 éves korig kötelesek a kontrakt keretében munkát végezni.) Ez alatt az idő alatt újabb orvosi vizsgálat, regisztrálások után mindenki (még a gyerekek is 2 éves kortól) egy öltözet ruhát kap, majd a táborok munkahivatalai a munkára kötelezett személyeket az ipar és mezőgazdaság mindenféle ágazatába elosztják, mint tanulatlan munkásokat a szokásos feltételek mellett. Ezeknek a feltételeknek legfontosabb pontjai: 40 órás munkahét, 9—10 font heti alapbér férfiaknak, 6—7 font heti alapbér nőknek. Ezek az alapbérek világviszonylatban is igen .kedvezőknek mondhatók. Az alapbérekhez jöhet még túlóra és „bonusz“ juttatás is s igy férfiak 15 nők 11 fontot is elérik. A fogadó táborok munkahivatalai által kiosztott munkát minden esetben csak az illetékse munkahivatal engedélyével szabad megváltoztatni a kontrakt ideje alatt. Aki engedély nélkül munkát változtat deportálásnak teszi ki magát. (Sokakat ismerek, akik, engedély nélkül munkát változtattak, de nem hallottam egyet sem, akit deportáltak volna.) Szerencse dolga, hogy kinek milyen munka jut osztályrészül. A munkatempó lényegesen kisebb, mint Európában. Jó angol nyelvtudással rendelkező személyek megfelelő szakképzettséggel saját szakmájukban is kaphatnak elhelyezkedést. Az ausztrál nem érti, hogy külföld is létezik Az ausztrál 1 akáskérdés világviszonylatban is talán a legrosszabb és ezt még nagy mértékben súlyosbítja az erős bevándorpltatás. A háború vége óta mintegy 450.000 személy vándorolt be Ausztráliába, és pedig 170.000 DP., 250.000 angol és 30.000 egyéb európai. A DP.-k elhelyezése elvileg u. n. Hostel-okban (lakótábor) történik. Hostelokba azonban csak azok a személyek kerülnek, akik dolgoznak, tehát a családfőt elválasztják a családjától. A családtagok részére rendelkezésre álló családi táborok sokszor 200—300 mérföldnyire vannak a családfő munkahelyétől. A Hostelokban a férfiak heti 3 fontot, a nők heti 2 font 10 shillinget fizetnek, a családi táborokban levő családtagok után pl. anya -f- 3 gyermek, azaz 4 személy után 2 font 10 shillinget, ami feltétlenül rendkívül olcsó. Ezért az összegért úgy a lakótáborokban, mint a családi táborokban 2 személyként egy szoba és teljes ellátás jár. Mivel a kormány első sorban az angolszász eredetű bevándorlókat támogatja, a kedvezőbb fekvésű Hostelok-ból a DP-ket kiszorították s miután ezeket a Hostelokát nagy költséggel modernizálták, angol bevándorlókat költöztettek be, akiket természetesen nem különítettek el családtagjaiktól és családonként általában 3 szobát biztositottak részükre. Ez az egyik legnagyobb sérelme a DP. bevándorlóknak, bár meg kell ismét jegyezni, hogy a DP. bevándorlókat előre figyelmeztették a különélésre. Az utcákon is léptcn-nvomon lehet plakátokat látni, melyben felhívják az ausztrál lakosságot, hogy biztosítson lakásokat az angol bevándorlók részére. . A Hostelokból, aki magánlakást talál, bármikor kiköltözhet. Egyedülálló személyek elég könnyen találhatnak magánlakást, annál nagyobb probléma ez a családosok részére. Bár a kormány sokat tesz a gyermekes családok támogatása érdekében, az ausztrálok mereven elzárkóznak az elől, hogy bérbradni szándékolt helységeiket gyermekes családoknak adják ki. Sok DP. bevándorló vásárolt telket és építkezik. A telkek ára 150- 250 font között van a külsőbb városrészekben és a kormány a lakásépítésre 30 éves kölcsönt nyújt. Igen sokaknak van már saját házuk, melyet többnyire maguk építettek, ami a házépítésnek az itten szokásos módja, mivel a munkabér egy ház arának kb. 45 %-t teszi ki, az önkezelésbcn való építkezéssel sokat lehet megtakarítani. A legutolsó évben beállott nagy mértékű építőanyag hiány azonban a laksákérdés ilyen irányú megoldása elé is majdnem leküzdhetetlen akadályokat gördit. Az átlag ausztrál ember csodálatos naivságban élve nem akar tudomást venni a vi'égról, hanem éli saját életét, melynek legjellemzőbb pontjai és érdeklődésének fő céljai a lóverseny, ital, mozi, a „comic“-vagy detektivregény. Az átlag ausztrál részére érthetetlen, hogy külföldiek is léteznek, érthetetlen, hogy más nyelven (folyt, a köv. oldalon.) vei, de nem szóltj semmit. Ö már valami más világban él. A többiek is itt, akiket már apónak szólítanak az ápolónők. Ök mind valahol máshol élnek, de mind idetartoznak. Mikor kevés tésztával bejön látogatni az asszony már csak kötelességből csókolják arcon s úgy tartják arcukat az élettársnak, mint gyerekek a véletlenül családban maradt reszkető nagymamának. És ebben az ölelkezésben minden van csak nem élet. Álmosság és megszokottság, félelem és gyengeség és talán szeretet is. Talán ők már mindent máskép látnak, talán már nem is akarnak csak elfogadnak. És bizonyára megértik egymást, mert ők már sokat láttak és talán. . . talán nekik is lehet igazuk. Délután eljött az orvosnő. Kipótolta tegnapi mulasztását, amikor nem tudott jönni. Itt ült megint az ágyam szélén s én azt éreztem, hogy nekem nem szabad tovább itt maradnom. Tudtam, hogy itt csak betegebb lehetek. Elhatároztam: holnap beszélek az orvossal. Az orvosnőnek is elmondtam véleményemet. Húzott egyet a szemöldökén és mgpróbált logikus maradni. „Ez az élet” •— mondta és mosolygott. Könnyen elintézte a kérdést és én nem akartam folytatni. De már tudtam, hogy lázadó vagyok és hogy én más életet akarok. Lázadó vagyok, hisz úgyis csak addig lázadhatunk míg beleöregszünk. És én mindig lázadó akarok maradni. Beszélek az orvosnőhöz és hagyom mosolyogni. Hisz úgyis oly kevés ilyen mosolyt kapok. Szépen, gyermekien mosolyog. Pedig ő maga nem is szép, ma jól megfigyeltem. A homloka nagyon intelligens, az arca is közepes, de szellemet sugároz. Kedves? Megnyerő? Okos? Csinos? -— sorolhatnám egymás után, de csak a kérdőjelek szaporodnának. Nem tudom. Az az érzésem, hogy ez az orvosnő valamilyen egység és énN nem ismerem ezt az egységet. Talán nem is lehet soha megismerni. És nem tudom miért, de úgy gondolom, kár, hogy orvosnő, kár, hogy nem csak Magdolna. . . * * * * Végre meggyőztem az orvost. Biztos, hogy nem gyógyultam meg, de itt nem is lehetne. Szinte megállapodtunk. Azt mondta, ha ma és holnap reggel sem lesz lázam, akokr délután elmehetek. Talán nem is érti az orvos, hogy nem mindenki gyógyul meg egy ilyen nagy kórteremben. Vagy kigyógyul egyik betegségéből, de betegebb lesz mástól. De ezt hiába magyarázom az orvosnak. Csak bólogat és továbbmegy. Hiába magyarázom ezeknek az elsőéves orvostanhallgatóknak, akik tömegben vonulnak az ágyak közé. Kényelmesen helyet foglalnak és általánosan tudakozódnak, kopogtatnak, hallgatóznak gondterhelt arccal — akárcsak a nagyok. Még vért is vesznek. Az egyik odajön hozzám és megkérdi: —Öntől már vettek vért? —Nem, de Ön már vett vért valakitől? —Igen, többször is. —-Jó, akkor ráállok —és átnyújtom karom a kis acéltünek. Valakin csak kell tanulni — gondolom és teljes megbocsájtással nézek végig ezeken az idepottyant nyüzsgő orvosfiókákon. Mégis csak fiatalok, mégis csak igyekeznek s. valamikor mégis csak gyógyítani szeretnének. Korán szeretnék elaludni, de nem lehet. Valaki ordit, mert ellopták a borát. Felsorakoznak az^ ápolónők, de hiába. Jogosan kiabál a boráért. A főápolónő is előkerül s hatalmi szóval próbálkozik: —Ha nem hallgat el azonnal, hazaküldöm! •—Haza? Asszonyom tudja nekem hol van haza? A Pont Neuf alatt Igen, azért verettem be a fejem a háborúban, hogy most elküldjenek: a Pont Neuf alá, •— haza.-—Akkor hallgasson! —Nem hallgatok, asszonyom, az igazamat mondom. Hát nekem mindig hallgatnom kell? Asszonyom, én harminc éve vagyok kórházban! Egy-két nap kint s aztán osztályról osztályra, teremből terembe. Harminc éve, asszonyom! Beverettem a fejem s azóta hallgatok. Nekem nincs feleségem, nincs gyermekem, nincs otthonom, senkim sincs, érti, asszonyom, senkim. . . —Nem maga az egyedüli — vág közbe a főápolónő. —Nem. De mindnájunknak ezt mondják! Mindnyájunknak, akik fiatalon lettünk élő halottak. És most hallgassunk! Talán örüljünk is, hogy élünk. Köszönöm, a kedvességét, harminc év után igazán kizavarhat a Pont Neuf alá — haza... A szavak riadtan csengnek a levegőben, nem mozdul senki, mintha egy pillanatra megdermedt volna, minden ebben a fülledtszagú teremben, ahol most valahonnan nagyon mélyről bukott fel egy harminc éves néma sors fanyar ízt hagyva maga után a szájban, szorítást a szívekben s különös tekintetet a szemekben. A férfi lehajtott fejjel leült az ágyára, a főnöknő kifele indul, nyomában a többi ápolónővel. Egyik pár cipő ütemesen kopog a kőpadlón, mintha visszhangozná: Harminc év, harminc év. . , És ezen az éjszakán nagyon nehezen jön álom a szememre. . . * * * Reggel sem volt lázam. Az orvos kiállította a fejlapomat és kezét nyújtotta. Egy-két szokásos szót szólt és kelletlenül mosolygott. Mintha szégyenkezett volna. Aztán továbbment. Percenként néztem az órámat. Szinte rosszul esett, oly lassan telt az idő. De ezek már mégis az utolsó órák voltak. Az ebedbe éppen csak belekóstoltam. Már nem kellett semmi csak a szabadság. . . Ebéd után végre eljött a szabadulás ideje. Ott volt az orvosnő is, szívta a cigarettáját és mosolygott. Én meg csak dobáltam magamra ruhámat hihetetlen gyorsasággal. Még ijedtebben és hanyagabbul, mint katonáéknál szokás úgy riadó idején. Az orvosnő biztosan nem talált magyarázatot erre a kapkodásra s nem állta szó nélkül:-—Hová siet annyira, kösse meg inkább a cipőfűzőjét és gombolja be, az ingét és . . . De mit érdekelt engem akkor a cipőfűző, ing és begombolás. Utolsó pillantás az ágyamra, kaptam a táskám s indultam. Csak akkor válaszoltam: —Nekem most minden pillanat drága. És nekem, nekem talán most ez az élet! Az irodában búcsúztunk. Úgy mondta, hogy „viszontlátásra”. Csak ennyit s úgy nézett, mintha belém látott volna. S bennem akkor pillanatokra felötlött egy „mikor”? És válasz nélkül léptem ki a levegőre. Fésületlenül, félig öltözötten futottam az utcára. Először életemben rohanhattam így az utcán. És először életemben néztek így az emberek. Lóbáltam a táskám és mélyeket lélegezve nevettem. Lógott gyűrött kabátom, sálam hanyagul a nyakamban, cipőfűzőmben majd elestem — és leültem egy padra. Szabad vagyok! Éljen az utca! Mindenki éljen! Kimondhatatlanul boldog voltam és szerettem volna átölelni az utcát. A piszkos utcát, de ahol mégis szabad vagyok. És sajnáltam az orvosnőt, aki a kórházban tartózkodik és talán hiszi is, hogy az az élet. Biztos jó orvosnő lesz belőle. De mindig nagyon messze lesz az élettől. Vagy nagyon közel. Hisz oly keveset lehet tudni. Futva indulunk, aztán lihegve tesszük a lépéseket leülünk egy padra és örülünk. Pedig talán semmi sem történt. Csak valahonnan jövünk és valahova megyünk. Mindig máshonnan, de mindig egyfelé. ... És megnyugodva elindultam. Vissza. Az életbe. .
