Magyarok Útja, 1951 (4. évfolyam, 9-16. szám)

1951-09-01 / 16. szám

MAGYAROK ÚTJA

Buenos Aires, 1951 szeptember 1.

5. de

Háborús bünpör Stalin ellen

Kerensky Európába érkezeit

MacCarten szenátor indítványt tett az északemerikai szenátusban, hogy állítsák a szovjet vezetőit birói ítélőszék elé és ítéljék cl őket háborús bűnösökként. Az indítványt bizonyára sokan megmosolyogják. Hiszen, ha Koreában néhány millió tonna bomba le is hullott és majd kétszázezer derék amerikai fiú harapott fűbe, a yaltai, teheráni, potsdami szerződést még senki föl nem mondta. Formálisan az oroszok és az angolszászok még szövetségesek. Csak az engedetlen csatlósok rendetlenkednek már pedig ki az ördög hallotta, hogy szövetséges a szövetségest vádlottak padjára ülteti.

Pedig MacCarrcn indítványa az egész fejetetejére állított, szörnyű vi. lágcsalást leleplezi. Bárdossynak a sírját sem lehet már megtalálni, Mannstein és Kesselring még mindig bőrtönrács mögött ülnek, a túlvilágra készülő Mindszenty bíboros cellája mellett minden nap új börtöncellákat nyitnak egyháznagyoknak, a mérget, mellyel Maniu Gyulát a túlvilágra küldték, minden nap másoknak és másoknak készítik elő. Miközben Togliatti és Thorez külön fülkékben, külön repülőgépen, szabadon utazhatnak a nyugati országokban, határokat nem ismerve, néhány száz kilométerre tőlük minden nap új bűnper kezdődik, a Baltikumtól le a Boszporusig, Vladivosztokig és a Perzsa-öbölig. Minden nap új vádbeszédeket tanulnak az ügyészek, a polgári, álarcba öltöztetett „birák” már azt sem tudják, ki áll

előttük, akire a halálos ítéletet ki kell mondaniok. Csak a minden bűn igazi forrása, minden halál igazi okozója nem kerül vádlottak padjára.

MacCarren indítványa e lázas, infernói hazugság-özönben egyszerre elénk villantja a nagy víziót, az egyetlen valóságot:

Sztálin, Molotov, Beria, Visinsky, Vorosílov, Konyev és a társaik rövidre nyírt hajjal, rabruhábr.n ülnek a vádlottak padján és hallgatják, hallgatják az élő és holt tanuk( nagy felvonulását. Évek, évtizedek mélységéből tűnnek elő ezek a kisértet-tanuk. A cári család féls.eg, szomorú tagjai. Kolcsak, Djenikin havas tábornoki kucsmában, közvetlenül mögöttük orósz parasztok milliói és milliói, a harmincas évek fordulóján, a nagy éhínségben kivégzett tizenöt-húszmillió muzsik. Aztán egyszerre kezetlen, lábatlan, megvakított ember-csonkok, az állati élet legalsó határára szorított féregmozgású lények ezrei, a kolyimai és jegestengeri aranybányák poklában megmaradt élő-halottak. Utánuk egész Szibéria tizenhat millió rongyba csavart kényszermunkás hada, napokig tartó csontvázmenetek, ásóval, lapáttal a vállukon, korbácsütések nyomaival. Majd a katyni hekatomba feltámadt áldozatai, tizenegyezer lengyel tiszt és altiszt átlőtt koponyával. A balti államok néhány éjszaka alatt eltüntettt egész intelligenciája, az Anders-hadsereg első halálmenete, fogolytáborokból megszökött, félmeztelen koldus-gyerekek és asszonyok kísérő hadával. Noé bárkája nem emelkedett úgy a hullámokon, ahogy e tucatnyi ember hatalma nőtt, nőtt, a szenvedések özönvizén. És ahogy ez az özönvíz terjed a kinai nagy falon túl, le a Sárga tengerig, a hátsó-indi. ai barlang-templomokig és az arab pusztákig, közben a szenny, amit magával hömpölyget egyre sötétebb, egyre infernálisabb lesz. Egyre perverzebb, raffináltabb bűnöket áraszt. A géppuska sorozatokkal kivégzett orosz paraszt kínja, a katyni tarkólövés szenvedése lassan enyhe kegyelmi aktus lesz az évekre tervezett bonyolult finom kínzási rendszerekhez képest, amelyekkel egész népek^, egész társadalmakat, egész egyházakat vércztetnek el ezerfajta nyilt megaláztatás után.

A vádlottak ott ülnek a nürnbergi tárgyalóteremre emlékeztető padokon rabruhában, lenyirt hajjal és az ügyész hívására, napok, hónapok egyhangú láncolatán át vonulnak, vonulnak a szótlan tanuk. A testileg megkínzottak és tönkretettek után a lelkileg megöltek, eltorzítottak, az önmagukat százszor meggyalázók, a hazugságra, a vérfertőzésre, az örök élőhalálra kényszerítettek a földgolyó minden tájáról.

Elvonul' lelki szemeink előtt a Mac Carren által indítványozott egész, új nürnbergi tárgyalás, ahol a vádló maga a földgolyó lakossága, ahol nincs szükség vádiratra, védőbeszédre. És csak azt kérdezzük magunktól, hol az ítéletvégrehajtó ennyi bűnhöz?

Münchenből jelentik:

Kerensky, volt orosz miniszterelnök, aki 1918 óta az Egyesült Államokban töltötte emigráns éveit, augusztus utolsó napjaiban repülőgépen Németországba érkezett. Oroszország utolsó miniszterelnöke, aki a személye körüli viharok ellenére is nagy tekintélynek számit az orosz emigráció-A MADRIDI KÖVETSÉG MUNKÁJA

A madridi Magyar Királyi Követség, amelyet a spanyol állam Magyarország egyedüli hivatalos külképviseletének ismert el, mindenben rendelkezésére áll a nemzeti emigrációnak. Dr. Marossy Ferenc, aki már az összeomlás előtt is képviselte Madridban Magyarországot, mindazoknak a honfitársainknak, akik megfelelő igazolásokkal rendelkeznek, lejárt útlevelüket is meghosszabítja. Indokolt esetekben spanyolnyelvü személyazonossági igazolványokat állít ki, ezt több országban útlevél helyett is elfogadják. A madridi követség ezirányú teban, a fehérorosz emigráció különböző csoportjainak hívására érhez- ., rópába. Feladata, hogy az öt kü;.rböző nag, olitikai csoportra osztóé, antiholsevit orosz erőket egybefo A több mine harminc év óta sikertelenül küzdő orosz emigráció egység . teremti most meg. Az emrgrációs orosz vezetők megegyezti k abban, hogy Szent Oroszország felszabadítására minden ellentétet félretéve együt. tcsen harcolnak. Az első megbec éléseken a bolsevizmus összeomlása Jtéri i idő'; legsürgősebb feladatait fog ’ták össze.

vékenysége főleg argentin sainkat érdekli, hiszc levél-pótló igazolványokat cs c,.. í rncghosszabb:tásokat a madridi argentin követség záradékkal látja cl. A záradék igazolja a madridi magyar követ diplomáciai rangsorát és elismertetését. A madridi magyar követség címe: Legation Royal de Hungría

Madrid. Castellana 49. Bővebb felvilágosításokakl személyes megkeresés esetén a Magyarok Útja szerkesztősége szolgál.

WECKERLE SIMON

Elsőosztályv úri ,s- nőt szabómester vállal hozott anyagból is a legkényesebb ízlést is kielégítően férfiruhavarrást, úri és női kabát és kosztümkészítést.

Ugyanitt női-ruha varrását is vállaljuk.

Gyors és pontos kiszolgálási

Tacuari 462 Capital

SZÉLJEGYZETEK EGY KÓRHÁZBÓL

Irta: Csukássy Lóránt

Az éjszaka aránylag nyugalomban telt el. Kint halkan permetezett az eső s itt bent a kéklámpás kórteremben erőszakosan pihegett az élet. Egy darabig a bágyadt kék lámpát figyeltem, aztán belefúrtam a fejem a párnába. Csodálatos zenét hallottam. Éppen olyat, mint régi nyári éjszakán a Balaton partján. Holdfényes éjszaka, lágy szellő, susogó nádasok, békák kuruttyolása, tücskök ciripelése — mind, mind összhangban egy különös zenekarban. Azt hittem kivülről' jön. Felemelkedtem és kinéztem az ablakon. Elhalkult minden. Csak bennem élt. . . Kint jobban megeredt az eső s itt bent súlyos munkásévek lerakodott porát krákogták az ágyak hihetetlen erősséggel.

* * *

Reggel az ápolónő keltett, injekcióstűvel a kezében. Már egész nyugalommal tűröm a döfködéseket. Akárcsak első nap a kommunista koma exposéját. Akkor még nemigen beszéltem senkivel. Jóformán annak örültem, hogy ki tudom nyitni a szemem és jól esik mikor becsukom. A kommunista meg. állt az ágyam előtt s nagyképűen vizsgálta a fejlapom.

— Magyar?! — szólt leereszkedőleg s megveregette a vállam. Aztán a többiekhez fordult:

—Látjátok ez vagány fickó! Magyar és kommunista! Nekik már jól megy. —- Aztán szakadatlanul beszélt tovább és a Humanitét magyarázta.

Csak este mondtam meg neki, hogy nem vagyok kommunista és hogy a bolsevisták tönkretették, eladták a hazámat. Attól kezdve gyűlölettel nézett rám és elkerülte az ágyamat.

Ma megint olyan büdös van, mint tegnap volt. Megint ugyanazok jejgatnak, ugyanazok krákognak undorítóan, megint ugyanazok magyaráznak és ugyanazok kártyáznak. A kártyázok mellett már harmadszor járt az orvos. Egy szívbajos fekszik ott. Mikor negyedszer jött be már tudtam, hogy valami nincs rendjén. Megfogta a csuklóját, megnézte a szemét s arcát letakarta a lepedővel. Az egyik kártyás átnézett az ágyra. „Meghalt’’ — mondta s a nélkül, hogy a többiek átnéztek volna, tovább verték a „blattot”. . .

A kommunista elkezdte előadását Isten nemlétezéséről és

a legtöbben krákogták. Mintha nem történt volna semmi különös. . .

* * *

Az ápolónők reggel szólítgatják az embereket. „Monsieur 18", „Monsieur 23” — és így tovább. Hát mi itt mindnyájan csak számok vagyunk? Hát csak kiadják a hálóinget, rámutatnak egy ágyra s érzéketlenül belémszúrják az injekcióstűt? Hát csak „esetek" vagyunk mindnyájan? Hát a betegek mind meghalnak s csak a; különleges esetek érdeklik az orvosokat?

Egy orvosnőnek tettem fel a kérdéseket. Az orvosnő magyar és fiatal. Itt ismertem, meg a kórházban. Ö itt az egyedüli, aki fényt és bizalmat csempész a bennsőmbe rövid időre.

Az orvosnő védi az orvosokat. Legalább az orvosoknak kell magukat védeni. A kötelességekről beszél meg arról, hogy ez nem mesterség, hanem hivatás. Itt ül az ágyam szélén s meggyőződéssel magyaráz. Hallgatom — magyar szó, kellemes hang — de nem hiszem, amit mond.

Tegnap ült először az ágyam szélén. Azelőtt csak jött, megnézett, egy-két szó és ment. Ma másodszor bészélget és vizsgál. És én ma először mondom neki, hogy: Magdolna. Nem is tudom miért. De jól esik a nevén szólítani. Felveti a fejét és halkan kacag. Talán ő sem tudja miért. Igen, most biztosan látom, nem az orvosnő ül itt, hanem ő, Magdolna. Mintha a bibliából került volna ide, és', én valamit szeretnék mondani, de nem jut semmi az eszembe.

Lecsukom a szemem és érzem tapogató tekintetét. Hirtelen átvillan az agyamon: biztosan csak egy érdekes „eset” vagyok az orvosnő részére. . .

* * *

Ma reggel kitört a vihar. A kommunista állapota súlyosra fordult és már a második éjszakát jajgatta végig. Egész éjszaka injekciózták, de láthatólag nem használt semmit. Tegnap legalább reggelre jobban lett. De ma, reggelre sem csillapult semmit.

—Jaj. . . ja.a.j. . . nem akarok meghalni! Isten! Csak most ments meg, Isten! — kiabálta és hánykolódott.

Mellette az öreg felvetette a fejét:

—Előbb azt magyarázza, hogy nincs Isten, most meg hozzá könyörög. . . — furcsa egy álláspont.

A többiek helyeslik és most már kórusban követelik, hogy haljon meg a kommunista. Az ápolónők alig győznek csititani: „Monsieui1 15, kérem ne kiabáljon, Monsieur 8...”

A leghangosabb egy vörösorrú, ötvenes kopasz. Félig süket s ő ordít a legjobban.-—Haljon meg a kommunista! Haljon meg a kommunista!

Hiába veszik körül az ápolónők, nem használ semmit. Egyszer csak a szivéhez kap és hörgésbe csuklik a szava. A főápolónő fogja lehanyatló fejét és lezárja szemét. . .

A kommunista pedig ordít tovább. Aztán kicsit csendesül, mintha imádkozna.

Délutánra semmi baja. Felkel, odajön az ágyamhoz, előveszi a párttagsági könyvét, szettépi és a kezét nyújtja. Különös erő van a kézsxoritásában és különös láng a szemében. Nem szól, egy szót sem, de nem is kell. Azt hiszem itt már gyengék lennének a szavak. — Szemem kitekint az ablakon. Utak. Utak és utak. Utak és utak és távolságok. . . És be különösek az utak, amelyeket csak sejtünk. . .

* * *

Tegnap hiába vártam az orvosnőt. Talán nagyon sok dolga volt, azért nem tudott jönni. Ma biztosan meglátogat. Félszemem mindig az ajtón. Várok. Pedig harmincán vagyunk ebben a teremben s mégis olyan borzasztóan egyedül vagyok. Milyen pompás lenne valahol, egy hegycsúcson lenni. Az ég és föld között. Magányban. Nem lennék egyedül. Nincs mentség, itt egyedül vagyok és milyen rettentő, nyomasztó az egyedüllét a tömegben!

Reggel észrevettem, hogy mossák a kövezetét. Érdekes, eddig nem vettem tudomásul, pedig emlékszem, hogy láttam. Felmosták tegnap is, tegnapelőtt is, meg azelőtt is. Akkor még más volt. Most már »z a mosás is kezd idegeimre menni. Ez a sok fehér ágy is. Az egyforma vasasztalkák, a tálak, a székek, mind, mind ezek a fehérek, amiket annyit mosogatnak és mégis piszkosak. Undorító. Az egész terem. Itt valahogy nem maradt tiszta semmi. Talán egy másodpercre sem. Itt valahogy a levegőben is piszok van. — Az utcán is van biztos több, de az más. Ott látni a piszkot, de itt láthatatlanul bújik. Ott tudjuk, hogy piszok van, de itt a tisztaságot hirdetik. És itt valahogy minden a mellemre nehezedik. Ez az állandó makacs krákogás, a mosdatlan, ráncos testek áporodott bűze, a csöbrök és edények ismeretlen csörömpölése és melegsége, a pokrócok fertőtlenített szennyessége, a foltos lepedők kesernyés poshadtsága, minden, az egész terem, az egész kórház!

Itt nem tudja az ember hol nyúl piszokba. De mindenütt piszok lapul. Az ágyak vasán is, a kilincseken is, é; ez visszataszító piszok. Sosem tudni, hogy milyen piszok, de piszok. Ez az ismeretlen, de legpiszkabb piszok. — Nem bírnám itt soká, minden kis idegszálammal érzem, itt, ahol a klozetpucolók osztják a kenyeret, itt, ahol minden gondolatom a menekülésbe torkollik.

Szóltam egy-két szót egy öregnek. Csak bólogatott a fejé-