Magyarok Útja, 1951 (4. évfolyam, 9-16. szám)
1951-05-15 / 9. szám
Nem sokaság, hanem Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat. (Berzsenyi)-— "v 'wM)rry <7 * * a «- s mm *■ • a• ? í o < • O FRANQUEO PASADO Concealón N* 4548 TARIFA REDUCIDA Cencaalón N* 4182 MAGYAROK HTJA Redacción y Administración: Bakarce 605 Buenos Aires La Senda de los Húngaros Buenos Aires, 1951 május 15. Registro Nacional de la Prop. Intelectual IV. évfolyam 9. szám jsjo 303320 Ottó királyfi házassága Pmpás külsőségek között, a világ minden tájáról összesereglett vendégek ünnepi sokasága előtt tartotta esküvőjét Habsburg Ottó főherceg, Nancyban, Regina hercegnővel. A házasság szentségét Msgr. Zágon József, apostoli vizitátor szolgáltatta ki az előkelő mátkapárnak. Ottó királyfi távollevő hivei ez alkalommal ünnepi mise keretében emlékeztek meg az esküvőről. Buenos Airesben Dr. Luttor Ferenc, apostoli protonotárius mondott szentmisét, amelyen a magyarokon kivül az egykori Monarchia nemzeteinek képviselői is megjelentek. Jókivánatok és üdvözlő táviratok ezrei érkeztek Nancyba, köztük az a díszes kiállítású pergament, amelyet Ottó főherceg Argentínában élő tisztelői küldöttek az esküvőre. Az esküvő különben az egész világ közvéleményének érdeklődését fölkeltette, s már a szertartás előtti napokban cikkek és képes riportok egész tömege jelent meg a világlapokban. A beszámolók több hetven kiemelték, hogy Ottó főherceg a hivatalos hatóságok előtt, a nemzetiségére föltett kérdésre azt válaszolta, hogy magyar menekült. Regina hercegnő az esküvő előtt a következő szózatot juttatta el az emigráns magyar sajtóhoz és a magyar rádióleadókhoz : „Először szólok meghatott szívvel egy ezeresztendős, nagy történelmi nemzet fiaihoz. Úgy érzem, adnom kellene valamit azért, amiért Isten megengedte nekem, hogy most már közéjük számithatom magamat s nemsokára magyar asszony lehetek magam is. Mit adhatok új hazámnak, mi az én hozományom, aki szegény vagyok és száműzött. Innen messziről küldök tehát most egy rövid vallomást, mely áthatol a börtön falán. A szenvedésemet hozom nektek, mert ugyanazok ostoroztak engem és családomat, akik Titeket is a Kereszten tartanak. A szenvedések útját megjárt fiatal szivemet ajánlom fel Nektek, egyszerűen és tisztán, zálogául annak, hogy én meg tudom érteni a Ti mérhetetlen fájdalmatokat. S a keresztény hitemet ajánlom fel Nektek, a;ncly gyermekkorom óta a legnagyobb kincsem volt s amely hittel most naponta imádkozom új testvéreimért Istenhez.“ Fel kell építenünk a buenosairesi magyar apáca-intézetet! Igen Tisztelt Szerkesztőség! Az Argentínában élő magyar szülők örömmel és új reménységgel olvasták a Magyarok Útjának azt a híradását, amely a Buenos Airesben tervezett magyar apáca-intézet létesítését tudatta. Azt hiszem, sem lelkesedésben, sem anyagi áldozatban nem lenne hiány, ha ezt a nagyszerű tervet sikerülne megvalósítani. Itt van megint egy alkalom, hogy az ideszakadt magyarság bebizonyitsa, komolyan veszi hivatását és a legmagasabb rendű problémájának, a gyermeknevelés ügyének megoldására kész. Hangsuyoznunk kell azonban újra, azt a Magyarok Útjában már hangoztatott elvet, hogy gyermekeink nevelése, anyanyelvűnkben való megtartása nemcsak a szülők ügye. Sulyok Istvánnak, az egykori kiváló erdélyi publicistának nagyszerű cikksorozata jut eszembe, még az erdélyi kisebbségi évekből. Sulyok adott hangot az erdélyi magyarság egyetemes vágyának, amikor iskoláinkat sorra elvették a románok s a magyar közösségeknek áthidalhatatlannak látszó nehézségekkel megbirkózva kellett megteremtenie uj iskoláit, hogy a magyar szó el ne hallgasson a gyermekajkakon. Sulyok István szívbe markoló Írásait egy székelyföldi falu nemes példája ihlette. Katolikus templomot és iskolát kellett építenie egyik kis falunak, de a kezdeményezés megakadt. Ekkor a környék diákjai, reformátusok, katolikusok, unitáriusok összefogtak és szabad idejüket a kis templom és az iskola építésére szentelték. A példa magával ragadta a falut, majd az egész környéket. Iskolaépítő csoportok keletkeztek. így építettük fel például a Temesvár melletti Ujszentes iskoláját, miután a nagy állami iskolára a románok rátették a bezüket. Minden ellentétet félretéve dolgozott a magyarság és nem fogyott ki az áldozatokból, pedig igyekezetét az állam részéről rossz indulat, sőt veszély kisérte. Mi itt Argentínában a szabadság hazájában élünk, ahol nem tiltják meg, hogy gyermekeinket saját kultúránk áldásaiban és szépségeiben részesítsük. Igazán csak rajtunk múlik, hogy ez az intézmény megvalósulhasson. Igaz, hogy nagyok az anyagi nehézségek, de lehetetlen még elképzelni is, hogy az idekerült müveit, öntudatos magyarok egy ilyen iskola megteremtésére képtelenek volnának. Bármilyen belpolitikai jellegű ellentét van is köztünk, a magyarság egyetemes kérdéseiben mindnyájan egyetértünk. S ahogy az erdélyi katolikusok, unitáriusok, protestánsok együtt tudtak dolgozni a nagy közös érdekért, mi is félretehetjük apró, úgyis időszerűtlenné vált ellentéteinket a magyarság jövőjéért. Várjuk tehát az angolkisasszonyok akcióját és azt hiszem sokan, talán mindnyájan készen állunk munkára és áldozatra, hogy a kislányaink intézetét együttes erővel megteremtsd! Soraim közléséért fogadják stb. ALAIRAS. Egy halálos ítéletre írta: PHILIBERTUS Ha most valahol a New York, vagyis hát a pesti New York kávéház törzsasztalainál ülnénk, hallani lehetne a leheletszerüen elszálló aj vékát és érzékelni lehet ne azt a szerkesztő uraktól egész a piccoloig terjedő nemzeti gyászt, ami olykor felérzett a humanisták nemes keblein. Valamikor Huss Ábrahám elítéltetése, vagy az Anschluss idején lehetett látni ezeket a hazafias fájdalomtól, titkolt felháborodástól és félelemtől eltorzult nemesveretíi arcokat. Halálra ítélték a Julius Rosenberget és Greenglas Dávid 15 esztendőt kapott? Méghozzá egy Irving G. Kauf mannák kellett halálra ítélni ezt a két atom-demokratát. . . Hova jutottunk. .. Már a Kaufman is antiszemita lett, mint Korbácsos Ilonka, aki az üldözötteket kínozta a hitleri K.Z- ben. Antiszemita lett az P.B.I., amely ha letartóztat egy kommunistát, vagy szabotört, atomkémet, vagy más hasonló tisztes bussinessmant, akkor okvetlenül Ábrahám leszármozattaiba ütközik. És most ez a Kaufman képes villanyosszékbe ültetni egy ilyen tehetséget, a szent nemzetségből kiszármazott über..1‘V'vt. Elvéjjr» yuiij tett .¡ti',h deréjc TJosenbergJ Kiszolgáltatott egy darabkát a mi titkunkból, a mi atomenergiánkból a mi nemzeti kapitálunkból a Kaganovics Rózsa férjének. Ez a Rosenberg csak azt adta el, ami a miénk, a mi nemzeti tulajdonunk. Hova jutottunk mi ebben a nagy demokráciában? Mit szól ehhez a Judga Kaufmanhoz a világlelkiismeret, a nagy Einstein, a nagy Dávid Lilienthal és mi lesz ennek a vége, ha már egy Rosenberget is be lehet ültetni a villamosszékbe, ami olyasvalami, mint Hitlernél a gázkamra volt ?! Ha valaki azt hinné, hogy a nemzeti gyász e fenti röpke vázolása valami antihumanista élcelődés, módfelett téved. Igenis sokan voltak, akik úgy vélték, hogy az atomenergia ügye, tisztán és pusztán egy törzsi belügy az amerikai demokrácián belül. Elvégre Ottó Hahn ideái alapján a nagy Einstein mentette ki a titkot Amerikába, ahol rögtön jelentkeztek az atom-mecénások. Az atombombagyártás körül csakhamar ott volt Lewis L. Strauss a Kuhn and Loeb Company vezető tagja, aki korábban is tanácsadója volt a nagyhatalmú Dávid Lilienthalnak. Csodálatos-e tehát, hogy a los-alamosi gyártást nyomban egy olyan kiváló és megbízható tudósra bízták, mint amilyen a Robert Oppenheimer Mannheimből? Csodálatos-e, hogy Einstein, akit Sztálin személyes barátjaként emlegetett boldogabb időkben, sietve beavatta a gyártási titokba Klaus Fuchsot és csoda-e, ha ennek következtében George Racey Jordan amerikai repülőőrnagy vallomása szerint az atom-felekezet tagjai már 1943-ban, a második világháború legválságosabb óráiban is úgy szállították a tervrajzokat, leírásokat, anyagokat az öreg Joe-nak, mint a medvecukrot. Mire a háború vége felé közeledett, az atomtitok mögött már ott trónolt Bernhardt Baruch, a rooseveltizmus földi istene, aki a második világháború alatt 351 életfontosságú amerikai iparágat ellenőrzött, mint mozgósítási miniszter és rendelkezett a világ összes nyersanyaga fölött. Egy azonos kör, egy fanatikus törzsi nácizmus prófétái, kalmárai, nagy és apró ügynökei, kémei és tudósai nyüzsögtek az emberiség legnagyobb titka körül. Nyüzsögtek azzal az ó-szövetségi küldetéstudattal, azzal a nemes népi egoizmussal, hogy ez az atomtitok kizárólag az ő vállalati belügyük. Az Einsteiné, a Rosenbergé, a Kuhn and Loebé és a Moskovitz Miriamé, akit úgy fényképezgetnek most bizonyos világlapok, mint egy tragikus Eszter királynőt, aki elpénecolta a Purimot. Hogy az amerikaiaknak is lett volna valami közük az atombombához? Erről aztán gondoskodtak bizonyos erők. Az atomenergia ügyét úgy kivették az amerikai elnök és az amerikai kongresszus, de még a hadsereg kezéből is, mint hajdan nálunk a tollkereskedelmet. „Ehhez mi jobban értünk!“ — mondták szerényen és nyomban kinevezték az atomenergia bizottságot, amelynek névsora így alakult: David E. Lilienthal, Lewis E. Strauss, Robert F. Bacher, William W. Waymack (?) Summer T. Pilke (?) Három kettő arányban ezzel nemzetiségi tulajdonná vált az atomenergia. Az U.N. hasonszőrű Manuilsyjával immár Bernhardt Baruch tárgyalt az atomenergia „ellenőrzéséről“. Klaus, Pontecorvo, Jánosi, John Vágó és a többi atom-magyarok pedig összekacsintottak az asztal fölött: minek ide ellenőrzés, mikor az öreg Joe, már úgyis megkapott tfiunk mindenti A részvénytöbbség a mi kezünkben van! — mondták —, hát bevesszük egy kicsit ebbe a világuralmi bussinesbe Ivaganoviesékat is, akik végeredményben olyan tisztes humanisták, akár maga Morgenthau. Washington utódát HST-t nyilván meglepte egy kicsit, hogy egy esztendő múlva már 600 rabbi vonult fel Washingtonba és élén a Stern-csoport lelkes tagjával, Korff rabbival azt követelte, hogy —a palesztinai válság miatt — dobjanak le a népi tulajdonból egy atombombát — Londonra. Kost was kost! —gondolták. Ha ezek az angol demokraták nem akarják, amit mi akarunk, akkor észre kell téríteni őket, ahogy Hitlert is észre téritettük a drezdai foszforos szőnyegei és a Mikádót is azzal a pompásan sikerült hirosimai kísérlettel. A függönyök mögött, sőt gyakran a függönyök előtt, így nőtt az atombomba egy törzsi nacionalizmus szent, nemzeti ügyévé, a világuralmi ábrándok nagy eszközévé. Mikor pedig az amerikaiak úgy látták, hogy a demokrácia kaganovicsi felével mégis csak baj lesz, akkor titokzatos gombnyomásra jött Greenglas, Morton Sobell, Julius Rosenberg, Moskovitz Mirjam, Klaus Fuchs, Pontecorvo, Jánosi, John Vágó, Harry Gold, David Böhm Irving David Simpson a plutonium tolvaj, William Perl a Colombia egyetem tanára, Brothman Ábrahám! Nem! Az F.B.I. nem lett „antiszemita“. Szegény Edgar Hoover igazán nem tehet róla, hogy ha atomkémekben kellett válogatnia, — egyszerűen nem volt más választása. Szinte kísértetiesen bukkantak elő a nyomozás aktáiból az azonos nevek, az azonos kelet-lengyelországi származás, az azonos lélek, és azonos törzsi nacionalizmus félreismerhetetlen figurái. Mint 1917-ben, az orosz bolsevizmus szervezőire, most is az angol Intelligence Service mutatott rá arra a megdöbbentő jelenségre, hogy a nevek mindenütt azonosak, az atomspiónok mind egyetlen körből, egyetlen őrült, világgyujtogató nácizmus hitvallói közül kerülnek ki. „Oroszország a mi szövetségesünk — mondotta a new-yorki bíróság előtt Rosenberg — (folyt, a 2. old.)
