Magyar Végvár, 1955 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1955-05-01 / 5. szám
1955 május Magyar Végvár 15. oldal A nézőtéren dübörgő taps jutalmazta a dalt. A nő és férfi sikerben hizó mosollyal Hajlongtak. A Hatos villamos elgondolkodott: Vájjon kitalálta ki ezt a zagyva zene-bonát, milyen paralitikud analfabéta pofozta össze a kinrimektől nyögő , bornirt szöveget. Én csak egyszerű villamos vagyok, - tűnődött tovább,- de annyit már a remizben, a kalauzoktól megtanultam, hogy Sziám nem a Nílus partján fekszik, hanem meglehetősen távol tőle, - mégcsak nem is Afrikában. A szövegírónak kötelessége lett volna előzőleg a remizbe bejönni földrajzi ismereteinek kibővítésére. Hónapokkal ezelőtt papforma ember utazott a kocsiban, kezében könyvet tartott. Az idegen vállai fölött belekukkantott a könyvbe. Biblia volt. Kíváncsiságból pár sort el is olvasott. ‘Az anya, - születése után, három hónapig rejtegeté Mózest, de tovább nem rejtegetheté. Véve egy gyékénykosarat, - belefektető Mózest és bekené fenekét szurokkal. /Már mint a kosálét./ A kosarat Mózessel együtt, a Nilus-parti sás közé rejté.’ Nyilván úgy a szövegírónak, mint az Orfeum közönségének is az a véleménye, hogy ha Mózes fekhetett a Nílus partján, akkor Sziámnak sem derogálhat. De miért kenték be fenekét szurokkal?! Ezt akkor nem értette, - most azonban mintha derengene valami. A színpadon bent ismét mozgolódás támadt. Másik nagyhasú férfi lépett a rivaldafénybe. Hölgyeim és Uraim, - kezdte, de a Hatos villamos ezt enyhe túlzásnak tartott. A legszorgosabb kutatás után sem volt képes ilyen lényeket a nézőtéren felfedezni. Ismét egy Zerkovitz dallal kedveskedünk közönségünkbe nek, jelentette be a pókhasu. A szöveget, miként az ‘Au de finom az emberhus’-ét is, - Harmat Imre szerezte. Szűnni nem akaró tapscrkán. Vájjon honnan szerezte, epéskedett magában a Hatos villamos és csiklandozva felnevetett. Az újdonsült alkoholistát akkor ráncigálták ki kerekei alól. A dana odabent ismét kezdetét vette: No: Moszjó kérem, hagyjon békém, ide vagyok, oda vagyok én. Férfi: Mamzel kérem, forr a vérem, legyen szives legyen az enyém. No: Kissé express udvarlás, nekem millijó juthat más. Ha akarom milliomos, ha akarom billiomos. Kegyed ugyan oly aranyos, ám ezekkel nem azonos. Férfi: Mamzel kérem, ne izéljen, vagyok olyan, vagyok olyan én. No: Moszjó kérem, észre térjen, - öné leszek, de nem az idén. Férfi: Vennék néked minden szépet, hacsak az a, hacsak az a baj. Mért vagy fából, szivem lágyul /nyilván az agya is/ mint a tea-, mint a teavaj. Nó: Vég) egy tucat hócipót, selymet, prémet, széditót. A fülembe butonokat, kosztümöket, zsuponokat, értékpapír kuponokat, - cserébe kapsz utódokat...stb. A dalt ismét dübörgő taps követte. A Hatos villamos elgondolkozva csóválta fejét: ‘Vegyél nekem kuponokat, Cserébe kapsz utódokat...’ Hm, ezek az utódok úgyis néznek ki azután. Jól ismeri őket. \ranyból van szivük, no meg valutából. Lelki szemeivel szinte látta a megkapó képet: Harmat Imre, amint egy füstös lebujbán ostromolja a nőt: ‘Mamzel kérem, forr a vérem, - legyen szives /tegyen nekem egy kis szívességet/ legyen az enyém.’ Közben szemei mohón tapadnak a nőre: ‘J4u de finom az emberhús...’ A Mamzel figyelmezteti erre Harmat Imrét, hogy hát ne izéljen. Csak a következő árucikkek kézhezvétele esetén utal ki neki maradéktalan női gyöngédséget: Tucat hócipó Selyem, Prém, Buton, Kosztümök, Zsuponok és végül: Kuponok. Hogy a szende szűznek miért van egy tucat hócipőre szüksége, azt a Hatos villamos eldönteni nem tudta. Ezen körülmény csak a szerelemben való járatlanságát bizonyította. _ ................. A színpadon befejezésül még egy nótát énekeltek. Cimebelebimről volt szó benne, kinek esze túljárt kettő-harom kan-nemü kis kannibálon. Ezen az estén az Orfeum közönsége és a vezetősége erősen visszavágytak Afrikába. Ennek ellenére maradtak. A műsor befejeződött. A kapuk kitárultak, a közönség a Körútra folyt és elvegyült az utca hulladékával. A mentők és rendőrök is befejezték munkájukat. Az orfeumlátogatók közül néhányan felszálltak a villamosra. A vezető nagyot csapott a csengőre. A Hatos villamos felszisszent: ■ Csendessebben akeservit...az idegeim ! A felszállók között volt egy idősebb ur egy fiatalabbal, aki alig hogy kinőtte a kamaszkort. Egymás mellé ültek, - az idő sebb beszélni kezdett. Már régen kívántál idejönni, a kívánságod most teljesült. A látottak után remélem nem nőnek majd újra ilyen vágyaid. A fiatalabb hallgatott. Tetszett talán a műsor?! - indult a kérdés hitetlenkedve és sértődötten a másik felé. A fiatalabb hallgatott. Hozzád beszélek, fiam, - alszol talán? A műsor nem volt rossz, apa! Az idősebbik megdöbbent. Nem ezt a választ várta. Nagyon csalódtam benned, fiam! Apa, maga már nem egészen fiatal, a műsor pedig fiataloknak szólt. A fiatalság nem jelent züllöttséget, fiam, a műsor pedig az volt. Ezeket daloljuk és halljuk, apa, egész nap. Ezeket énekeljük a lányoknak, ezekre táncolunk. Szomszédjukban kifestett ‘hölgy’ ült, aki eddig látszólag minden figyelmét hosszúra növesztett körmeinek szentelte. Most feléjük fordult: A fiatalembernek igaza van, uram. A műsor a fiatalságnak szólt, - nekünk. Es mit szól hozzá, - nem volt züllött! Az, aki alig nőtte ki a kamaszkort, csodálkozó arccal tekintett a nőre. Nézze nagysád..., először is ön nem fiatal... De kérem..., ez már mégis csak sok ! Másodszor; mások beszédébe beleszólni arcátlanság. A nő felszisszent: Szemtelenség! Kikérem magamnak! Az idősebb meleg tekintettel szemlélte a fiatalabbat: Köszönöm fiam, hogy megvédtél.
