Magyar Végvár, 1955 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1955-05-01 / 5. szám

1955 május Magyar Végvár 3.oldal AMIKOR EGY NEMZET VIZSGÁZIK A svájci Züricher Zeitung és a libanoni Jour hasábjain lát­tak először nyomdafesté­ket és napvi­lágot oly so­rok, melyek a magyar Nem- > zetnek a Vasfüggöny mögötti passzív ellenállását a moszkovita vörös világnézet, a pánszláv kommunista-bolsevizmus ellen élénk színekkel ecsetelve a nyugat lelkiismeretének itélőszéke elé tár­ták. E két egymástól földrajzilag oly távoli helyeken megjelenő lapok tudósítói egyhangú lelkesedéssel állították ki a magyar Nemzetnek sok vérrel, könnyel és verejtékkel kiérdemelt bizo­nyítványát arról, hogy a Vasfüggöny mögött orosz rabszolgaság­ban szenvedő népek között a Kárpátok medencéjében élet-halál harcát vívó magyar nép lelkét nem tudta a Kreml vörös mérge meg­rontani, megfertőzni és hogy ellenállásának küzdelmét az ősi keresztény magyar szellem csorbithatatlan fegyvereivel lanka­datlanul folytatja a Kelet barbár zsarnokságával szemben. 1955 febr. 13-án a Hamburgban megjelenő német Der Stem c. képes hetilap Eberhard Seeliger és Günther Dahl munkatársainak fényképekkel illusztrált cikkét közölte rab Hazánkról azon alka­lommal, hogy az említett újságírók 6 napot és 5 éjszakát tölthet­tek Magyarországon. ‘Budapest ohne Paprika — doch der Handkuss Lebt’ (Budapest paprika nélkül, -da kézcsók él...) a elme annak a cikknek, melynek Írói a Vasfüggönyön támadt kis nyíláson átjutva, az a­­ránylag rövid idő alatt arra törekedtek, hogy a rabszolgaország ideológiai és politikai kulisszatologatói éberségét és gyanakvá­sát kijátszva a magyar nép mai életét, küzdelmét és harcát né­hány képpel s néhány sorral, valamint a sorok között kirivó igaz­ságokkal a szabad nyugat szeme elé tárhassák. Képeket közöl­nek, melyek ékesszólóbban beszélnek, mint a magyarázatként alájuk nyomtatott sorok. A dunapentelei Stalinváros képe egy kihalt, néptelen. sivár telepet tár a szemlélő elé, melyen hiába keressük az alaktalan, élettelen háztömbök között a termelés lüktető ütemét, forgalmát. Négy vaskohó óriáskéményei vádlóan merednek az ég felé, közü­lük csak egy van üzemben... A falon petróleum-lámpa jelképezi a technika vívmányaival szemben táplált bizalomhiányt és az odatelepitett 30,000 rabszolga jelenlétéről tudva, hiába keresi a tudósitó a ‘szociális termelésből fakadó jólét’ legcsekélyebb nyomát is. Egy másik képen egy őrtorony szerű torzszülött alkotmány­ban egy ‘öntudatos proletár közlekedési rendőrnő’ szaktudás nélkül, de annál nagyobb öntudattal és kíméletlenséggel irányít­ja a nemsok irányítást követelő utcai forgalmat a fővárosban. ?ásutt egy autótaxi női vezetője látható, ki ‘rozzant jármüvének kormány kerek ét épp oly szaktudással kezeli, mint az ajkpirosi­­tót.' — Budapest panorámája a 80/as évek közepén készült ké­pekre hasonlít. Egy felvétel a Hungária délutáni teájáról min­dennél élénkebben tünteti fel egy szebb múlt összeomlás utáni fentmaradt emlékeit. Az asztalok körül többnyire öreg emberek ülnek, kik révedező szemekkel mintha koraifjuságuk szépségeit, fényét keresnék s végül is belefáradva a keresésbe, meg — nyugosznak a változhatatlanban. Ok, az öregek - a ‘hídverők’, kik hidat vernek az ő generációjuk és a most idegen szellem le­lett miazmákat kilehelő vörös mocsár ingoványában felnövő ifjú­ság között, tátongó szakadékon át, hogy azon mentsék át a ma­gyar jöv) számára nemzetünk lelkületének halhatatlan kincseit, erkölcseit, életfelfogását. De Istennek és az Istenben való hitnek még erre az aranyhidra sincs szüksége, mert még a vörös sátán sem tudja kiirtani az uj magyar nemzedék leikéből, mert annak magvát ezer ében át nemesitették őseink, ők öhtözték a nyugati keresztény hitért és kultúráért folytatott harcaik folyamán kion­tott vérükkel és a magyar dicső múlt szelleme plántálta azt a mai istentelen világ poklába taszitott magyar ifjúság szivébe, hol az öregek aranyhidján átcsempészett évszázados lelki táplálék sarjadásra birja. Ahogy a fényképeken minden jelképnél Is világosabban lát­ható, a szovjetcsillagos hivatalos épületek tetői felett fenn a magasban ragyog a Szent István Bazilika aranykeresztje, miként a budai várpalota kiégett romjai felett ott ragyog még mindig Szent István királyunk Szent Koronájának másolata, mintegy jelképezve, hogy ezen a pokol kapui sem tudnak győzelmet arat­ni. AZ ‘UJ ÉLET...’ ‘A fáradt emberek háza’ a cjme az egyik felvételnek, amely a csepeli iparköqpont éjjeli pihenőhelyén készült. Fekvőhelyeiken egyforma hálókabátba öltözött magyar munkások egyforma fáradt ráncos, apatikus, szinte álarcokra emlékeztető arcvonásokkal pihennek, miután egy hozzájuk hasonló rabszolga csoport őket a traktorokat, motorokat gyártó üzemek munkapadjaitól éjjeli pi­henőre felváltotta. A fényképezőgép filmje sem eléggé érzékeny ahhoz, hogy az életuntság, a céltalan küzdelemnek, a testi-lelki kimerültségnek ily fokát élethűen megrögzitse és talán a rég el­­mult sötét korok gályarabjait szemléltető képeken lehetett ily kimerült, lélektelen arckifejezéseket találni. Ki a képet nézi, szinte hallani véli a volgai hajósok ‘Ej Uchnyem...’-jét, a re­ménytelen rabszolgák dalát! E pihenők alatt ujratöltlk az emberi képre alkotott gépek bat­tériáit. ‘Restaurálják az emberanyagot’, mely itt utolsó érték­­csökkenésén megy át, hogy amikor hasznavehetetlenné válik, ‘kiselejtezzék’! Az újságíró szerint itt minden harmadik ember ‘sztachanovisták’, kik közül néhányan a megállapított normákat 250, sőt 500%-ban túlhaladják. Az azért járó jutalom havonta 3—4000 forint, azaz 400—530 német márka, mi kb. 100—150 dol­lárnak felel meg. Mikor egy pohár kávé 4, egy étkezés 12, egy jobb ing 220, egy kész öltöny 1300 és egy pár cipő 400 forintba kerül, alig tehető fel, hogy a magyar munkás kényszer nélkül tö­rekedne sztachanovista babérokra. A világszerte hires Dunakorzó a multté. Az emberek éheznek, de ha egy magyar tárgyú darab kerül az előadásra, a nézőtér tele tömve van. A darabok szinpadi kiállítása nem hagy kívánnivalót hátra. Az operában ‘Bihari nótája’ c. balett bemutatásakor elkép­zelhetetlen tapsorkán rázta meg a ház falait. 'Tudja miért tapsol­nak?’ - kérdezte egy magyar a német újságírótól. ‘Azért, mert a darabban az osztrák elnyomóként szerepel. Az elnyomóban ma a magyar a kommunistát látja és minden balsikerének örül! A szü­netben az tűnik fel, hogy bár a ruhák kopottak, talán többször lettek átfordítva, seholsem látható a ‘proletár-piszok’ által jel­lemzett nyomor, csak emelt fővel, büszkén viselt szegénység. Az arisztokrata, a középosztály, a régi hivatalnok osztály, a ‘la­­teinerek’, a földbirtokosok és a polgárok ma koldusok. Mind egy­formán koldusok és igy megvalósították az egyenlőséget az uj rendszer urai. De egyúttal megvalósították a testvériséget is, mert mindezen különböző régi osztályok tagjai testvérként visei: lik a súlyos idők megpróbáltatásait és ha néhány megtakarított fillérrel a zsebükben a Gerbeaud kis asztalai körül találkoznak, mint egy nagy család tagjai testvéri egyetértést éreznek a jelen rendszer gyűlöletében és testvérek az ellene való küzdelemben i is, hogy majd egyszer, mikor a szabadság napja felkel,^ppugy,' mint a tatárjárás vagy a török vész után, testvérként építsék fel

Next

/
Thumbnails
Contents