Magyar Végvár, 1954 (2. évfolyam, 1-9. szám)
1954-07-01 / 4. szám
5.oldal / Il.évf.4.szán / Magyar Végvár 1954 julius rettségi szabályzat, stb., - bocsássa az iskola rendelkezésére, hiszen az o számra is mi fogjuk a legjobban megőrizni. Testvéri magyar köszöntéssel, Romhányi Árpád, igazgató'. Pártolólag terjesszük magyar testvéreink elé az iskola igazgatójának a kérését. CimtUngarische Volks - und Mittelschule Innsbruck, Sillgasse lo. Austria. Budai László' (indokina) A91-mpo$zt KITART A cambodge-i őserdő mélyén, ott ahol ä sziámi határ észrevehetetlenül húzódik végig az óriásfák sötét lombja alatt, egy maroknyi légiós elhagyott véreire, - haza gondol. A 91-es poszt sok kilométer távolságban minden kulturvilágtól már másfél éve dacol a vietmin támadásával és az őserdő idegőrlő nyomásával. A középső őrtorony tetején másfél éve lobog a francia trikolor és a légió zöld-piros zászlója. A Viet - a bolseviki cár helybeli hordája - súlyos véráldozatot fizetett, amig megtanulta, hogy ez az alig ' 90 mindenre elszánt hontalan légiós inkább meghal, de nem adja meg magát. Pedig parancsnokuk, egy fia"tal‘ szépszál hadnagy a minap is nevetve adta át nekik az ellenség ajánlatát:' "Ha átálltok, rangot, pénzt, nőt, mindent kaptok. Csak egyet kérünk tőletek: hadnagyotok levágott fej éti" Egy sem akadt közöttük, aki megszegte volna esküjét. Nagyobbik részük már tapasztalatból ismerte a Piroska és a Farkas meséjét. Az európai harctereken nem egyszer néztek szembe a halállal és mindig becsülettel állották meg helyüket. Most azonban a trópus nyomása, súlyos levegője és az a tudat, hogy végeredményben ugyanazon vörös horda ellen küzdenek, amely hazájukat leigázta s az egész világot fenyegeti, csak még'elszántabbá tette őket. Pedig világos volt előttük, hogy az ellenség megadja az árát: mindnyájan hősi halálukat lelik az önként vállalt zöld-piros lobogó alatt. \/ X/ W •• • r A komor éjszakában csak a négy sarki torony őrseijkémlelték az őserdő sűrűjét. Sehol semmi és senki. A nyomasztó csöndöt olykor egy-egy éji madár nehéz szárnycsapása teszi még nehezebbé. De az egyik őr szokatlanul ideges. Keze görcsösen merevedik a golyószóróra. Végre, midőn éjfél után az őrparancsnok ellerőrző utján hozzáér, kissé megkönynyebiti az a t dat, hogy nincs egyedül. Nem fél, de ennél sokkal :ellemetlenebb érzés keriti hatalmába. Megérzett valamit. S ime; alig telik el tiz perc, hogy ismét egyedül marad, éles csattanás vág bele az éjszakába. Előtte vagy 50-60 méterre mintha a a pokol minden ardöge szabadult volna el, a drotsövény mögött minden bokor, minden ág halálthozo tüzet okád a posztra. Az erőd pillanatok alatt szótlanul rohano, félmeztelen alakokkal telik meg. Mindenki tudja a dolgát, hiszen nem először történik meg, hogy álmatlan álmukból durva csatazaj ébreszti fel a poszt őrségét. A rádio-szobából kihallatszik a ti-ti-ti-tá. Viszi a megszokott hirt Délre:"Ellenséges támadási A posztot tartjuk!" Kivül a vad lövöldözésbe beleszól a hordozható 57-es kiságyu. Eddig a Viet alig használta. Az erőd fala, de főleg a kapuja készületlen volt az ilyen ostromra. A negyedik robbanást, amely szinte méternyi sebet'ütött, kinos recsegés-ropogással fogadta húsába, majd lassan, mint egy halálra sebzett harcos hátradőlt, maga alá temetve a két légióst, akik igy haltak hősi halált. Az első kettő ma éjszaka... Az ellenség felbátorodva az elért eredményen, lassan mozgásba jön. Itt is, ott is, fekete alakok-kúszva közelitenek. jól irányzott fegyvereink szinte aratnak közöttük. Mégis! Egyre többen jutnak a fal közelébe. Mintha a föld alól nőnének ki. Már csak alig pár méterre vannak. Négyen-öten a bedült kaput veszik irányba, de nem jutnak meszsze. Egy gépisztolysorozat és mindörökre vége a vállalko zásuknak. Már vagy félórája dúl az elkeseredett harc, amikor hátul, valahol az őserdő mélyéről egy bömbölő hang parancsot ad anamitául. A fekete horda erre még dühödtebben, megtizszereződve, megszázszorozódva rohamba fog a légiósok állásai ellen. Önműködő fegyvereink csöve pillanatok alatt áttüzesedik az őrületes, gyilkos munkában. Hull az ellenség, mint a rendek a suhanó kasza alatt, de az elesettek sorai újra és újra feltöltődnek. Es az ellenség egyre közelebb jut... Elérik a falakat és áttörnek a kapu beomlott romjain és már itt is vannak...Fejük fölött görbe kinai kardot lobálva vérszomjas üvöltéssel, vérbenforgo szemekkel csak jönnek, mint egy szennyes, pusztito áradat. A'harcban megritkult légiósok egymás hátát fedezve, megvetett lábbal lják a szószerint késre és puskatusra menő Közelharcot. Borzalmas a küzdelem.. .rengeteg a vér. -A fehérsapkások drágán adják életüket. Tudják, hogy nincs kegyelem,hogy nincs megalkuvás. Az északi szárny és a főépület egy géppuskával még tartja magát. A főépületben a rádió még egyre adja a mindig rosszabbodó hireket. Egyik légiós csak a táviratokat hordja és viszi a parancsnok és a markonista között. Épp most adja át a parancsnoknak a főparancsnokság visszavonulásra és" a poszt feladására vonatkozó rendelkezését. A parancsnok elborult arccal csak ennyit mond:- "Soha*... .Megszakitani az összeköttetést!" Aztán'elindul a poszt leginkább támadott pontja felé, az északi toronyhoz. Isten akarta úgy, hogy sose érjen oda. Pár méternyire a toronytól gránát szakitja szét. Holtak és sebesültek, barát és ellenség min-
