Magyar Végvár, 1954 (2. évfolyam, 1-9. szám)
1954-06-01 / 3. szám
10.oldal / Il.évf.3.szám/ 1954 junius Magyar Végvár • * SZEGYEN «agy BÜSZKESÉG? Csabai Márton Örökkévaló Istenem®. Köszönöm Keked, hogy magyarnak teremtettél és meg-' engedted nekem, hogy e nép szenvedéseiben, gyászában, dicsőségében és szegyenében résztvegyekí Vallom Előtted bűneinket, amelyek az én bűneim is..." - Ravasz László -✓ Junius volt. Rozsavirágzás ideje. A hatalmas germán hegyek fehér kucsmáiban , zöld bundáikban komoran bámultak le a közöttük mélyben kanyargó' Inn folyóra. A szétszo'rt mezőtáblákon bajor parasztok gyűjtögették a szénát. Az Inn rohanó habjain megcsillant a napfény, fenn az égen apró bárányfelhők úsztak s az ünnepélyes csendet csak néha-néha törte meg egy-egy amerikai vadászgép jólismert moraja. Gyönyörű volt a vidék és a délutánunk is valamivel hangulatosabban indult a szokott nál. Pedig nem sok okunk volt örömre. Két óra óta gyűjtögettük már a hegyek rengetegeibe menekült SS fiuk által eldobált lőszert, aknákat, páncélöklöket és raktuk fel a fehércsillagos truck-ra. Azután pár pillanatra megállt a munka. Valamennyien érdeklődve tekintettünk a rosenheimi országút felé: egy jeep száguldott felénk veszett, tengerentúli sebességgel s közvetlenül a truck mellet fékezett. Nyurga tiszt volt az egyik utas, talár hadnagy lehetett. Azonnal kiugrott, nyeglén fogadta vezetőnk tisztelgését és szemlét tartott a munka fö lőtt. Amig beszélgettek, én figyeltem a másikat ott a volán mellett. A gépkocsi vezető szájában ugyanis cigaretta füstölgött és én vártam, hogy eldobja a csikket. Arca ismerősnek tűnt fel, noha egész biztosan tudtam, hogy most látom először. Észrevette, hogy figyelem, lassan elmosolyodott, aztán kilépett a kocsiból és hozzám jött. _ Maguk magyarok? - kérdezte Meglepett a magyar szó. Félbehagytam a munkát. , - Igen, magyarok vagyunk® - mondottam -En az Alföldről való vagyok.- En meg Kaliforniából. A szüleim Sopron megyéből vándoroltak Amerikába. Lőrinc a nevem.- Isten éltesse®. Kezet fogtunk. Aztán,pár pillanatig némán állottunk egymással szemközt. Es volt ebben a némaságban valami, amit csak mi tudunk megérezni és megérteni. Mert mi is történt tulajdonképen? Csak az, hogy két magyar az Alpokban találkozott. Egyik az Egyesült Államok büszke és győztes hadseregének az egyenruháját viselte, a másik a vesztes és lerongyolódott Magyar Királyi Honvédség tagja volt és háta közepéről két hatalmas betü:PW rikoltotta meszszire, hogy - ha valaki nem tudná - az illető hadifogoly. De mindkettő magyar volt. Ugyanaz a faj szülöttje, ugyanazon nemzet tagja. Az egyiknek a tengerentúl, az örök tavasz honában: Californiában ringatták a bölcsőjét - ahol állítólag boldogok az emberek, - a másik'a Kárpátok ölében pil-lantotta meg a napvilágot, egy sok vihart látott, vérrel áztatott, megcsonkított országban, amit e kifejezéssel jelöl a történelem:Nyugat bástyája. De mindkettő magyar volt! Az a délután balzsamként hatott a hadifogság borzalmas légkörében folaj zott idegeimre.Addig úgy éreztem, hogy a testi megaláztatások mellett belerúgtak emberi önérzetembe is. Jóval lejebb kerültem az átlagos emberi színvonalnál: fogoly vagyok®. Fogoly, vagy ha úgy tetszik háborús bűnös, mert harcoltam a Hazámra törő ellenség ellen és jutalmul dachaui fogságot, éheztetést, téglatartást és megvetést kaptam... Ezen a délutánon rádöbbentem; hogy mégis'csak ember vagyok...Sőt több vagyok, mint ember, több,-mint katona: MAGYAR vagyokí Aztán tovább nyúltak a hosszú és keserves lágerbeli éjszakák. Ott röppent el ifjúságunk legjava, amikor az emeltes ágyak szűk és kemény vackáról szálltak a reménytelen sóhajok és szövődtek a tarkánál tarkább álmok..; "Pusztulunk, veszünk, mint oldott kéve széthull Nemzetünk..." - igy énekelte meg valamikor a költő és ezt ismételgettük napról-napra. Emigrálni már Tompa Mihály idejében is divat volt. Azóta is sokan vették kezükbe a vándorbotot részint politikai, részint gazdasági okoktól űzetve. De talánnem lesz kegyeletsértés a nagy költővel szemben, ha megállapitom, hogy ezúttal tévedett. Mr.Lőrinc a tanúbizonyság rá. A széthullott kévékből ismét talajba kerülnek a magvak s ha idegen földön is, de tovább él a magyar...Ha ország már nincs is, de magyarok még mindig vannak itt Nyugaton'és túl a tengeren. Vannak amerikai magyar katonák, akik nem felejtették el azt a nyelvet, amelyre'Édesanyjuk oktatgatta őket, azokat a szavakat, amelyek egy igaz magyar asszony ajkáról a bölcsőjükbe szálltak. Vannak a tengerentúlon is, akik büszkék a magyarságukra és nem szégyenkeznek kezet szoritani német földön,a háborút és hazát veszitett magyar ' testvérrel. Élni fog ez a Nemzet, mert él a nyelv, mert magyarul dobog'a szív és vannak még kötelességtudó magyar irók, költők, újságírók, papok,tanítók, sőt politikusok is, akiknek hivatásuk a magyar szellem, a magyar kultúra és mindenekelőtt a magyar nyelv ápolása. Es vannak igazi magyar asszonyok, magyar édesanyák... jónéhány esztendő pergett le azo'ta az Örökkévalóság homokóráján, hogy e fönti sorok először megjelentek egy nyomorúságos európai, sokszorosított folyóiratban. S ahogy szálltak az évek, úgy változott körülöttem a vidék, a befogadó államok hivatalos nyelve és mindezzel párhuzamosan, bizony megváltozott a véleményem is. A tapasztalat tette ezt. Egyszer kezembe nyomtak egy újságot. Magyar
