Magyar Végvár, 1954 (2. évfolyam, 1-9. szám)

1954-05-01 / 2. szám

13.oldal / Il.évf. 2.szám /

Magyar Végvár

1954 május

debreceni hadtest, majd a Tatár hágót védő hadsereg csoport parancsnoka 1944-ben Írásbeli megállapodást kötött az UPA vezetőségével, hogy közösen harcolnak a szovjet haderő ellen. A megállapodásban az UPA vezetősége kijelentette, hogy a Kárpátokon túli. területre semmiféle igényt nem támaszt.

Az tény, hogy az ukrán emigráció' túlzó* nacionalista elemei egyéb területek mellett Kárpátaljára is igényt tart. Azonban v.Farkas feddhetetlen jelleme, katonai múltja, töretlen elvhü kiállása, áldozatos munkája, valamint a vezetése alatt álló' MSZM komoly biztosíték minden magyar ember számára, hogy az ország területéből és a nemzet jógáiból semmiféle érdek miatt egy jottányit fel nem adnak és ha netalán az ABN-en belül ez a túlzó nacionalis ta ukrán csoport kerekedne felül, akkor ők azonnal otthagynák az ABN-t. Tehát amig ő ott van, ilyesmiről szó sem lehet s igy minden ilyan és ehhez hasonló megnyilatkozás nem egyéb, mint alaptalan, céltudatos vádaskodás.

Nem tudom, hogy az iro milyen célt vélt vagy óhajtott szolgálni. De ha a születőben lévő magyar egységet és az emigráció legrégibb, legnagyobb szervezetét, a MSZM-t akarta vezetőjén keresztül kompro mittálni, akkor elérte célját. Még egynéhány ilyen ügyesen és finoman elhelyezett akna és akkor a magyar emigráns egységet örökre eltemethetjük.

Nem hiszem, hogy Dr. Baráth Tibor, aki az emigrácioban minden támogatás nélkül egyedülálló' munkát végez folyóiratában és tanulmányaiban a magyarság sorsdöntő problémájának, a Dunamedence kérdésének helyes kimunkálásával, egyetértene a cikk kérdéses kitételével. Épen ezért érthetetlen, hogy a Nyugati Magyarságban ilyesmi megjelenhetett.

ERIS.

A HCSCK NEM BESZÉLNEK .

GARAMI ANTAL (AFRIKA)

Mély tisztelettel és hálával ajánlom ezt az Írást minden kanadai magyarnak. Főleg azoknak, akik újság és könyvakcio' keretében segítik a magyar légiósokat .(G.A,)

Egy forro' nyári délután Toulon kikötője megtelt búcsúzokkal. Hajónk, a NANTES Saigon felé készült, hogy erősítést vigyen a francia csapatoknak. Az indulás pillanatában mindenki a fedélzeten volt. Lent a parton felcsendültek a Marseilles akkordjai és mi némán tisztelegtünk a francia zászló' előtt.-Au revoirl - intettek búcsút a touloni leányok és lobogtatták zsebkendőiket. Mi magyarok elveszített szülőhazánkra gondoltunk, az.tán mi is integettünk.. .fájón, talán kicsit kétségbeesetten is. Tudtuk, hogy egy ismeretlen pokolba megyünk, ahonnan talán nincs is visszatérés.

Azóta sokszor visszagondoltam a touloni búcsúra. Es ilyenkor az is eszembe jutott, hogy talán rosszul tettem, hogy valamelyik tengerentúli befogadóállam helyett az indokinai poklot választottam, mert azok közül, akik Brémában, Genovában vagy Le Havreban hajóztak be, sokan már bizonyosan komoly egzisztenciával rendelkeznek. Főként akikor jutott eszembe ilyesmi,amikor napokig menetel- Itünk tikkasztó hőségben vagy éjszakánként őrséget íállottam a bunker tetején. De akkor is eszembe ju- Itott ez a kínzó gondolat, amikor a haifoni hadikorházban egy-egy sebesült baj társamat kerestem. Beszélni akartam vele, de egy szigorú főorvos azt 4mo. ndta, .hogy ne fárasszám a beteget, mert menthetetlen. Es én egy óvatlan pillanatban mégis belopoztam és beszéltem neki a Városmajorról, meg egy -budai iskoláról, ahová együtt jártunk éveken keresztül. 0 csak mosolygott a szentek mosolyával, és nekem valami összeszoritotta a szivemet, amikor bucsuzásnál azt suttogta felém: tartsatok össze fimert oly kevesen vagyunk magyarok’.

Nemsokára menekülnünk kellett. Caobant és iLangsont kiürítettük s egyetlen ruhában Hanoi felé gyalogoltunk. Élelmiszerünk már a második napon elfogyott, de azért mentünk rendületlenül. Talán a negyedik napon történt, hogy elfogott a trópusi láz, de összeszoritott fogakkal fentem tovább a többiekkel. Lázas fejjel akkor arra gondoltam,hogy nemcsak azok a hősök, akik meghaltak Lansonnál, vagy az R.C. 6.-nál, hanem azok, akik itt menetelnek velem együtt és már három napja nem ettek,nem ittak, nem aludtak. És ott lázas fejjel eszembe jutott egy angol regény, amiben azt olvastam:” a hősök nem beszélnek.” Es ahogyan végignéztem azokon a fáradt, izzadt arcokon, egyszerre nagyszerű katonának éreztem magamat, mert a szám akaratlanul is jazt motyogta: "a hősök nem beszélnek.”

Igen, a légiósok nem beszélnek. De annál többet beszélnek helyettük olyanok, akik ma Amerikáiban vagy a németországi Free Europe Rádiónál ülnek és várják a pálfordulást. Ma azok beszélnek a hősök helyett, akik csak rágalmazni és gyűlölködni tudnak. Uj világot akar építeni mindegyik, de fizetni érte egyik sem akar, hacsak nem szájjal.Az uj világot is gyűlöletből akarják építeni. Vájjon milyen lehet egy olyan világ és benne egy olyan ország, amit gyűlöletből építenek újjá?

A magyar emigráció' dicső patríciusait bizonyára nem érdekli, hogy az ausztriai lágerekben, altersheimokban és egyéb nyomortanyákon mit esznek az öreg favágok vagy a magukkal tehetetlen, aggastyán magyarok. Az sem érdekli őket, hogy ha honvágy gyötri az Indokínában harcoló magyar légiósokat, szabad idejükben leülnek a tengerpartra és arra gondolnak, hogy egy-egy édesanya túl a Vasfüggönyön most biztos kenyeret süt, ha van miből és munkaközben sűrűn hullo könnyei szétperegnek a cipón De a keményszívű légioskatonák sokszor gondolnak * _ arra is, hogy a régi iskolatársak valahol a szibériai hómezőkön menetelnek egy piszkos láger felé, ahol nem ölelő karok várják őket, csak egy ócska prices és két törött ablak. És azon a két ablakon kiláthat az ember a drótkerítésig. Mindez nem érdekli a romai patríciusokat, mert az ő istenük a