Magyar Végvár, 1954 (2. évfolyam, 1-9. szám)

1954-05-01 / 2. szám

7.oldal / Il.évf. 2. szám /

Magyar Végvár

1954 május

PETERDY:

AZ APOKALIPSZIS lovasai

A történelem folyamán : mindig Ázsia volt az,ahonnan az Európára zúduló' áradat elindult.A népvándorlás, Attila hun jai, Dzsingisz kán tatár hordái, a Mohamedek és Szülejmánok török hadainak inváziói mind keletről özönlötték el Európát, a nyugati kultúra pusztulását idézve elő. A nyugati népek szállóigévé vált sóhaja: A magyarok nyilaitól, ments meg Uram minket! - érzékeltetoi annak a páni félelemnek, melyet a portyázásaik alatt be-betörő, leküzdhetetlen erejű hunok megjelenése okozott. Pedig az egykori leirások nem is festik őket olyan bor^ zalmasnak, mint amilyennek a IV. Béla uralkodása alatt a reánk szakadt tatárdulás ázsiai hordái bizonyultak. Bathu kán hordái már nem hunok, hanem a steppék bárdolatlan barbárai, kirgizek, kalmükök,vötjákok, tatárok voltak.

Az orosz nép, szláv fajának legjellegzetesebb képviselője, mindig úgy élt képzeletünkben, mint csendes, álmodó, gyermeteg lelkületű, mély vallásos érzülettől áthatott, szelid, megadó, békés nép mely határtalan türelemmel viselte a cárok reánehezedő igáját és vonszolja terhét szótlan megadással. Rokonszenvünk kisérte a Don környéki kozákok szenvedését, akiket krimi rokonaikhoz hasonlóan kiüldözött szükebb hazájából az ujabbkori, a cárok kegyetlenkedéseit is felülmúló bolsevista irányzat s nem tagadhattunk meg tőlük bxzonyos fokú rokonszenvet, mert fajtánk szabadságszeretetévcl mások elnyomását is sajátunkként éreztük.

Pedig az igazság az, hogy az ázsiai steppék álmatag lelkületű, békés természetű fia bárányborbe bujt farkas volt mindenkoron, mely a müveletlenség, a barbarizmus minden ismérvét magán hordozta s a félember vadságával és kegyetlenségével tobzódott ott ahol indulatainak és szenvedélyeinek szabad folyást engedhetett. Keresztényi szellemben, a kulturális élet fegyelemezettségével kialakult lelkivilágunk fogalmat sem képes alkotni arról a gátlástalan rablási vágyról, mely nem ismer különbséget női,testi vagy földi javak közt. De aki azt gondolja, hogy ez a féktelen állati hajlandóságot egyedül a XX. század totalitása jegyében élő kommunizmus termelte ki,annak szolgáljon bizonyságul az 1848-as szabadságharcunk idejének egyik szemtanú leirása, mely Losoncnak, a cári hadsereg elitcsapatai részéről felidézett tragédiáját vázolja. - Boldog békeidők szellemét hazudtolja meg ez az irás, mely ’’Magyarország városai és vármegyéinek monográfiája” c. munkában jelent meg az első világháború előtt s mely megdöbbentően ecseteli a "felszabaditok” utjának szörnyűségeit.

"Az oroszok főhadiszállása Apátfalván volt, táboruk a Losonc és Apátfalva közötti részeken feküdt. Egy polgárokból alakult küldöttség fehér zászlók alatt iparkodott a főhadiszállásra. Sok megaláztatás és rémitgetések után végre Grabbe tábornok elé kerültek, aki kegyelmet Ígért. A kegyelem azonban

csak puszta szó maradt, mert a szélső utcákon még aznap délután rabolni kezdtek és este a rablás és fosztogatás egész rendszeresen megindult, előbb azonban hajmeresztő kegyetlenkedéseket kellett az .ottrekedt lakosságnak végigszenvednie. Este lo órakor kozák csapat vágtatott a városba és a lakosságot kancsukával, a guerillák által megölt orosz katonák sírjához kergették.

Ott arra kényszeritették őket, hogy a sirt puszta körmeikkel bontsák fel és rugdosták a sirbontokat, kiknek jajgatásával tele volt az éjszaka. Kikor végre a büzhödt tetemek feltűntek, akkor azoknak kivételére és megmosására kényszeritették a losonciakat. Ezután három orosz közlegény büzhödt maradványait visszatették a,sirba, a tisztekét pedig másnap,a katolikus templomból temették el.

Ejfélután trombitaharsogás adott jelet a rablás kezdetére. Az ezredek egymásután vonultak be a városba, amely ezredek legvégül jöttek, azok már nem kaptak elegendő zsákmányt, dühükben aztán fokozott kegyetlenséggel bántak el a lakosokkal; De az elöljáró ezredek sem kímélték a polgárokat, nemcsak irgalom nélkül verték el őket, hanem ruhájukat, elsősorban csizmáikat szedték el tőlük. Voltak, akiket egész mezítelenre vetkőztettek le, különösen pénzükért üldöztek sokakat az egymásután érkező, rablási vágytol égő ezredek. A tisztek a közlegénységgel versenyezve raboltak s mikor már a lakásokból, boltokból mindent elhurcoltak, csákányokkal és dorongokkal zúztak össze mindent, amit találtak. Egyetlen bútordarabot sem hagytak épen, még az ágyneműt is mind felmetszették és a tollat szétszórták.

Sokan különös ügyességet tanúsítottak az elrejtett pénzek és kincsek feltalásában. Betörtek a pincékbe is, ami bort meginni nem tudtak, azt ki-' folyatták, amit aztán részegségükben véghezvittek, az leírhatatlan kegyetlenség volt. Tisztjeik sem éirtak már velük, kirabolták a gyógyszertárakat és a templomot is, sőt még a holtakat is megbolygatták. A lakosságot folyton kancsukázták, sokakat halálra vertek. A rablás másfél napig tartott, mialatt a várost szüntelen bekerítve tartották, hogy senk'ne menekülhessen. Augusztus 9-én aztán felgyújtották az oroszok a várost. Borzalmas ünnepélyességjgel történt ez. Előbb a szobákban összetört bútort a vörös piacára halomba hordták és hogy belőle egyetlen darabka se maradjon meg, az egészet szurokkal leöntötték, azután mindent az előre elkészitett szurkos kanócokkal felgyújtottak. Abban a pillanatban, amelyben ez megtörtént, megzendült a tábori zene. Az oroszok hahotáava látták a lángokat felcsapni, a borzalmas kacagásuk belevegyült az ünnepi zene hangjaiba. E szivet facsaró'jelenethez felhajtották a város koldusbotra jutott, agyongyötört lakosságát. Közben felgyújtották a várost is, egyenként vetettek üszköt a házakra s azonkívül röppentyűkkel is szórták a tüzet. Az egész várost fekete füstfelhő vonta be, melyből fel-felcsaptak a vörös lángnyelvek. A levegőt betöltötte a rémült