Magyar Végvár, 1953-1954 (1. évfolyam, 3-12. szám)
1954-02-01 / 10. szám (11. szám)
7.oldal (I.évf.ll. szám) Magyar Végvár 1954 február szervezeteket is, mint tájékoztató forrásokat. 6./ Az amerikai országok, amelyek példás vendégszeretettel fogadták be az európai menekülteket, hassanak oda, hogy az értékes és használható' szakemberek tudásuknak megfelelő állásokba kerüljenek, a fiatalság'pedig kapjon könnyitéseket tanulmányai elvégzésére, ami által a Nyugat harcos katonái le- : hessnek az elkövetkezendő nagy harcban. Hiszünk Isten, a magasabbrendü erkölcs, az emberiség és a népek közötti szolidaritás győzelmében. Tiltakozásunk, javaslatunk és kérésünk az Egyesült Nemzetek alapokmányának szellemével tökéletes összhangban áll, az amerikai népek múltja, szabadság és jogtisztelete pedig feljogosit bennünket azt hinni, hogy megértésre és meghallgatásra fogunk találni. Ezt a reménységünket látszanak alátámasztani Eisenhower elnök 1953 márciusában egy magyar intézményhez intézett üzenetének szavai:" A'magyarok nem veszthetik el hagyományos jogaikat, amelyeket Amerika és a többi szabadországok nemzeteinek a megértése és együttérzése segitségével arra a reménységre és igazságos meggyőződésre jogositják fel őket, hogy az emberi szabadság napja újra fel fog ragyogni felettük. Az alábbi "Nyiltér" az "Amerikai Magyarság" 1922 ápr.l5-i számában jelent meg, XlII.évf,15.-ik sz. Megjegyzésünk: Himler nem kereste a becsületét! NYILTTÉR. (E rovat alatt közöltökért nem vállal felelősséget a szerkesztő.) Ki a csirke fogó? A Magyar Bányáslzlap mároius 30-i'ki számában Himler Mártonnak egy nyilatkozata jelent meg, melyben alulírottat csirkefogónak nevezi és általánosságban hiénáskodással vádolja, a nélkül, hogy egy esetet is meg tudna említeni. Az amerikai magyarság, de különösen a bányavidék jől isme:! Himler Mártont, már nem az első eset, hogy minden ok nélkül másoknak a becsületében gázolt, s ma már mindenki tisztában van azzal, hogy ki az a Himler Márton. A ki azonban kiváncsi Himler new yorki szereplésére, én hiteles közjegyzői nyilatkozattal fogom bebizonyitani azt, hogy Himlernél nagyobb csirkefogó kevés létezett még a Magyar Amerikában. A magam személyére vonatkozólag, csak annyit jegyzek meg, hogy 3 évi Welch! tartózkodásom alatt soha semmiféle hiénáskodást el nem követtem, kivéve azt, hogy Himler újságjának az ügynöke voltam és a Himler Coal Co. résizvényeit árultam. Jól ismernek a W. Va.-i bányászok és jől tudják,' hogy én szegényen mentem Welchre és szegényen jöttem el onnan és nem harácsoltam össze a munkások és bányászok verejtékéből vagyont, mint Himler. Megtettem azt, éppen vele szemben, hogy tartozásomat mielőtt 1 csődbe mentem volna kifizettem neki, átadtam 2 Himler részvényt és már New Yorkból küldtem neki 87 dollárt, 1920-ban mégis megpróbálta még egyszer kérni tőlem a pénzt egy alkalmazottja utján. Most már, a mindkettőnket jől ismerő magyarságra bizom, hogy döntse el, miszerint kettőnk közül ki a hiéna és csirkefogó? Az e a | ki éveken át nehezen és becsületesen dolgozott, vagy az, a ki a masok pénzével csinál magának jő jövedelmező állást, nem törődve azzal, hogy a megbízói nem e fogják majd a pénzük után a szemeiket törölni? OLASZ A. FERENCZ Szuper Géza SaIMU A kecskeméti betonúton fáradt, öreg lovacska vonszolt egy kimustrált stráfkocsit. Egyhangú és lassú bandukolását csak akkor gyorsitja meg másodpercekre, ha egy-egy orosz katonai gépkocsi süvölt el kegyetlen tülköléssel. Ilyenkor, mintha felrezzenne álmából, hirtelen felkapja megviselt nyakát és olyan mozdulatot tesz, mintha maradékerejét szedné össze gyors menekülésre. De ez is csak pillanatokig tart, aztán újból leszegi fejét és nincs kocsis, aki jobb belátásra birná. Haj tója sem tartozott a vérbeli kocsisok közé. Csak véletlenül került erre a pályára. Mondom, hogy csak véletlenül, mert Samu sehol, sem tudta eredményesen felvenni az élettel való küzdelmet,hiszen szellemi képességei egészen primitivek voltak. Néha egészen váratlanul óriási hahotába kezdett, tekintgetett jobbra-balra, előre-hátra, mintha arra lenne kiváncsi, hogy más is osztozik-e váratlan örömében? Máskor meg órákhosszatt üldögélt maga elé nézve, mint akinek a vállain legalább is fclArilágnak gondja-baja nyugszik. Az ostort is úgy tartotta a kezében, mint aki minden pillanatban kész a legfontosabb okmány aláírására. Egyébként is az ostort is - valoszinüleg - csak tekintély szempontjából hordozta magával, hiszen lovát még soha nem is érintette vele, de ha valahol elhagyta az ostort akkor órákat töltött keresésében. Persze soha nem ott kereste, ahol kellett volna. Becsületességéhez szó nem fért, megtestesült mintaképe volt ő a becsületességnek. Pedig ez a tulajdonság abban az időben éppen olyan ritka valami volt, mint a jóllakott ember. Ha rámnézett zavaros-kékes szemeivel, a kutyahüség csalhatatlan ragaszkodását láttam ott. Ebben az időben már hetek óta jártam vele a vidéket. Fizetése: az ő és lovának eltartása. így egyeztünk meg az öreg Kalteneckerrel, Samu gazdájával, aki valamikor a leghiresebb fuvaros hirében állott Rákoson. Lo és kocsi állománya messze földön hires volt. De mivel semmi jo sem tarthat örökké, egy napon elszabadult a pokol. A nappali bombatámadás légnyomása úgy hajitotta el két mecklenburgiját kocsisával egyetemben, hogy a villamos megálló bódéjának tetején szedtek össze egyes darabokat. Ki tud ja melyik volt a lo és melyik az e^ber? De ki is törődött vele? Ami pedig a lovakból megmaradt, az Shesek falták fel. Hiába, az éhség a legjobb szakács ... Samu lova egy Környékbeli bolgárkertész vizes Lajtjait huzigálta amig a bolgár a mindinkább köze- Ledő front veszélyét elkerülendő ott nem hagyott nindent. A bolgár ment...Samu maradt. Ilyen az élet így napon pedig, amikor Samu is, meg a lo is már lajd éhen haltak, az öreg Kalteneckernek esett meg 'ajtuk a szive. Magához fogadta Samut. Lovastul. 1946-ban a főváros élelmezése mindinkább nagyobb nehézségekbe ütközött. A létért való küzdelem soha nem tapasztalt méreteket öltött. Az alkalom-
