Magyar Végvár, 1953-1954 (1. évfolyam, 3-12. szám)
1954-01-01 / 10. szám
8.oldal Magyar Végvár 1954 január Adja Isten, hogy felszabaduláskor necsak kizárólag romokat találjunk, de hogy mindent alapjában kell megkezdeni, az bizonyos. Miért feléleszteni akkor a régi hibákat, ha újat akarunk épiteni? Epitsük szilárd alapokra, mélyül a két keresztény alapigazság kínálkozik: szeresd Uradat, Istenedet s felebarátodat, mint tenmagadat. Felebaráti szeretettel a legnagyobb ellentétek is áthidalhatok. Az emigrációnak nincs hadserege, nincs pénze, nincs befolyásos szövetségese, de ha anyagi eszközökben szűkölködik is, lehet hitben, kitartásban, elvhüségben gazdag. Hogy ezek a lelki fegyverek sokszor többet érnek, mint akármi más, megvilá.gitásul legyen szabad a történelem egy mozzanatát feleleveníteni. Dacára annak, hogy szent Elmo erőd az előző nap esett el s 300 védője mind egy szálig odaveszett, Malta ugyanolyan pompával ülte védszentjének, Kér.Szent Jánosnak vigiliáját. Már több, mint hat hete tartott az egyenlőtlen és kilátástalan küzdelem. Szolimán négyszázezer katonájával szemben maroknyi a védő. A keresztény világ beigért segítségéről semmi hir. pedig ha Malta elesik, a Földközi tengeren a török az ur. A templomban La Valetta nagymesteren kivül tán kétszáz, a harcban nélkülezhető lovag jelent meg. A szertartás minden pompája sem tudta a komor hangulatot enyhíteni. A káplán beszéde a szokottnál is gyengébb volt. Dacára, hogy mondanivalója nem volt mindennapi, kifejezése szegényes. Mondatait sokszor nem tudta befejezni és ekkor zavartan, segitségkérően nézett körül. A szószékről lejőve határozatlanul állt meg az oltár mellett elhelyezett Szent János szobornál. Még zavartabbnak, még izgatottabbnak látszott. Végül a hallgatóság felé fordulva ezeket mondta: Ősi hagyomány, hogy Isten haragját legjobban áldozatok vállalásával lehet kiengesztelni...Talán, ha mindenki...hát ha mindnyájan...ha mindannyian áldozatot vállalunk Szent János tiszteletére...Isten megkönyörülne rajtunk... Ijedten a nagymesterre nézett, azután akadozva ezeket mondta, de már ekkor tartása nem is volt szánalomra méltóén mindenesetre úgy érzem, hogy meg kell tennem...'* Két kezét a szobor talapzatára téve pár pillanatra imába merült. Pillanatnyi néma csend, de azután a nagymester, majd minden lovag példáját követte. A maroknyi máltai négy hónapos szivós ellen állása felkeltette a keresztény világ lelkiismeretét és végül is a felmentő keresztény hajoraj segit ségével kudarcba fulladt a már-már biztos Földköközi tewngeri török hegemónia. Pár év múlva a lepantoi győzelem örökre véget vetett ennek a lehetőségnek. Ma hasonló időket élünk, ma a félhold helyett a vörös csillag látszik győzhetetlennek. A rossz szonok káplán példáját akarom követni. En 'sem tudok irni, én sem vagyok szonok, de hitem van s hiszem, hogy győzni fogunk. Ezennel én is gondolatban Keresztelő Szent János szobrának talpazatára teszem kezemet és ünnepélyes fogadalmat teszek, hogy áldozatot vállalok, ha az isteni Gondviselés megengedi nekünk felszabaditani a vas-függöny mö-Milotay István "Szemben egy szovjet pionirral..." cimü cikkének /:Hungária 1953 nov.6:/ , , MARGÓJÁRA Milotay cikke rávilágit a magyar jövő legnagyobb problémáira. Lehet-e majd átállitani a ma már tiz évjáratot képviselő népidemokratikus módón nevelt nemzedéket a nyugati, a keresztény világnézetre, hogyan és milyen mértékig lesz helyes bekapcsolni a nemzet irányításába az emigrációt és végül, hogyan hozható közös nevezőre a két ellentétes csoport? Mesterien megirt cikkét Milotay egy disszonáns akkorddal fejezi be, mikor azt mondja, hogy a probléma megoldása az emigráció vezetőire vár. Távolról sem akarom gyenge erőimet Milotay tollával összemérni, de a hallgatás beleegyezés, igy megállapításait nem hagyhatom szó nélkül. A felvetett kérdés a legsúlyosabb, mert nem tárgyakról, földi javakról, hanem magáról az emberről van szó, ki nélkül minden más csak holt anyag. Régebben az államok közti viták eldöntése, elintézése csak szűk csoportokra, sokszor csak a fejedelmekre tartozott, az ultima ratio—t aránylag kis számú haderők vívták. A háború nem érintette különösen sem a saját, sem az ellenséges állam lakosságát, kivéve azokat, akik közvetlenül a kiválasztott harctereken laktak. Ma a népképviselet, a néphadsereg korában, ahogy a legutóbbi háború is mu tatta, nem igy van. A csecs-szopó gyerektől az aggastyánig mindenkinek részt kell venni, szerepet, álláspontot vállalni és elfoglalni, viselvén még a legkisebbik is ennek sokszor véres konzekvenciáját. Ma a felelősség mindnyájunk vállán nyugszik, ezért ma ezt a kérdést sem szabad csak az 'illetékesekre bizni. Ilyet nem lehet rendelettel, törvénynyel szabályozni, hanem csak úgy oldható meg, ha a megoldásban mindnyájan tevőlegesen résztveszünk. *A példa ragadós*. Mi az emigráció, mi az öregeb bek, állitolag ezért bölcsebbek is, mi akik szeretjük hangoztatni, hogy mi vagyunk a keresztény kul- j túra hordozoi, nekünk nem szabad a husosfazék körüli marakodok közé beállni. Ne azt tekintsük főfela j datunknak, hogy a felnőtt fiatalság helyét átvegyük őket kitúrjuk, mert ne feledjük el, hogy felettünk j sem múlt el nyomtalanul a tiz esztendő. A mi szerepünk legyen inkább az, hogy példával, tanáccsal,jo szóval melléjük állva mutassuk meg a helyes utat. Legyen már egyszer vége a boszunak. A félreállitás, a kiirtás a kommunisták eszköze. Múltbeli ténykedésemért részemről önvádat nem ér zek és azt hiszem, a legtöbben igy vagyunk, de vall juk be mégis, hogy nem tettünk meg minden lehetőt s bizony sokszor tévedtünk, hibáztunk. A mi korunk sem volt tökéletes, a mi korunk sem volt mindenben keresztényi.
