Magyar Végvár, 1953-1954 (1. évfolyam, 3-12. szám)
1953-12-01 / 9. szám
11* Magyar Végvár 1953 december Aztán ismét katonák jöttek, megint csak másfajta egyenruhákban. Nem is egy, kétféle katonák. Gondolkodni nem sok idő volt. Jánost is beidézték a rendőrségre, amelyből szintén kétféle volt, nem úgy mint régen. Egyik helyen azzal vádolták, hogy a régi világban tüntetésből nem ejtette ki soha a pénzegység nevét. Csak annyit mondott:- húsz pénz, vagy ötven pénz... - Miért tette ezt?- kérdezték tőle.- Hagyományból és bölcsességből, - felelte János. Ezt nem értették s ő megmagyarázta. - Nagyapám negyvennyolcas volt. A Bach korszakban igy beszélt az egész falu. Tüntetésből az idegen zsarnok ellen. Hagyomány lett...- S a bölcsesség?...kérdezték ismét a kiván esi uj rendőrök. - Az abban áll, hogy a pénznek neve mindig változik s a reányomott kép is. Nevét nem érdemes kimondani. Azért én mindig úgy hivtam, mint az apostolok, - pénz... Erre ott helyben megállapították jegyzőkönyvben, saját szavával ismerte be, tüntetett, mo^t is tüntet és zsarnoknak nevezi azokat, akik szabadságot hoznak a népnek. Ült is soká. Végül egy fiskális, akinek tanította volt a fiát s akinek a mostani urakkal is talált a szava, megszánta s nagy keservesen felment tette. A börtönt elhagyhatta, de megbélyegezték, hogy soha többé helyét ne találja a világban. ' így is történt. De légióként a pörkölve, gyújtva gyilkoló bombák okából. Egy messzi, külvárosi kocsma szinjébe járt hálni. Éppen ellenkező égtájon, mint ahol faháza állott. 0 akarta igy. Mert sokszor nekiindult az ismerős negyednek, de soha odáig elmenni nem tu - dott. Minél közelebb került arra, annál inkább elállt a szívverése. V gül mindig visszatért s ilyenkor különösen sok ital kellett. 0 nem tudott elmenni, de annak az éjszakának rettenete visszajárt hozzá. Kisérte, kerülgette, nem volt előle menekülése. Azóta a szeme világa is nagyon megromlott. Folyton kellett .az ital. Es történt még azon évben, hogy amikor már erősen rozsdássá verte a kerteket az őszi ragya, meglátogatta valaki. Csak hosszas keresés után akadt rá. János alig-alig ismert rá régi barátjának az anyjára. Leginkább csak a hangjáról. Szalmapelyvában feküdt a szin alján, szakadozott pokrócok között. Kócos volt, lesoványkodott, zsiros és ráncos arcú. A homlokát érintő tiszta és hűvös kéz simogatására feleszmélt.- Mi baj van, János?... Most már semmi, néni kedves. Éppenséggel semmi...Ne aggódjék, még egy-két nap és elmúlik, jól is érzem magam. Minden este látom Erzsit a mennyországban. S a fiamat is, aki már angyal... Maradjon itt, néni kedves, fogja a kezem, amig megjelennek... A rozzant szin kehes bordáin átfujt a szél. Dértől sanyargatott mezőkről jön, a Hostát felől.A látogató összébb huzza a kendőjét. János homloka gyöngyözött.- Látja néni?...és szoritotta a kezét.- Mit fiam?- Őket!- Látom, János, tisztán látom...- Nézze csak, ott sétálnak a sürü-zöld, gyantaszagu kertben s előttük jár, billeg és remeg a szelid kis őz... Hol volt...hol nem volt.... A Magya Végvár szerkesztősége azzal a reménységgel adja olvasói kezébe a karácsonyi számot, hogy kedves olvasóink élvezni fogják. Sajnos, még mindig nem vagyunk képesek külső formában is adni, amit szeretnénk, tekintettel azonban a nagyon is limitált anyagi javainkra, egyelőre nem tehetünk jobbat, nem adhatunk külső formára is elfogadhatobbat. Azonban igy is mindenkor az a szándék vezetett bennünket, hogy tartalomban is adjuk azt, ami értékes. Sajnos, a mai világban nem dőlhetünk hátra a karosszékünkben szépet álmodni, hanem igen sokszor karddal és bottal a kézben vagyunk kénytelenek harcolni. Mi nem kérünk segitséget, csak annyit, hogy olvasóink pártoljanak bennünket és egy-két jó szóajánlják lapunkat barátaiknak és ismerőseiknek.
