Magyar Újság, 1979 (69. évfolyam, 1-49. szám)
1979-05-24 / 21. szám
1979. MÁJUS 24. MAGYAR ÜXSAG 5. OLDALI PÓK ^ REGÉNY - IRTA: VASZARY GÁBOR ELKÉSZÜLT Yaszary Gábor Pók cimü regénye. A könyvkötőtől május 6*-án kapjuk meg és még aznap postázzuk a megrendelőinknek. A 316 oldalas könyv egészvászon kötésben 12 dollár az előrekalkulált 15 dollár helyett. Az előjegyzési kedvezményes árat — kötetenkint 10.50 — május 31-ig meghosszabbítjuk és aki addig beküldi az összeget, azonnal megkaphatja a könyvet. MEGRENDELEM Vaszary Gábor: A PÓK című könyvét . . példányban. Mellékelem a vételárat példányonként 10.50-et. NÉV ........................................................................................... CÍM .......................................................................................... '.... •, ’ - f / VÁROS ................................................................................... ÁLLAM. ZIPSZÁM............................................................... r— Folytatás Harmadik fejezet Michel Barbant, mint álomkóros, útnak indult, minden kötelességéről megfeledkezve, ahogy Pépin ezt nyíltan a szemébe vágta, de nem ért célt vele. Útnak indult, hogy ellopja Thérése Moisier kisasszonyt. Más megoldás nincs. Egyébként is a szakmába vág: lopni. A vidéki ház sorsa se tudta volna visszatartani. Mit érne a kis kertes ház a legszebb vidéken is, ba a gyerek nincs többé? Az asszonyra nem is gondolt. Csak a gyerek fájt neki. A gyerek, aki elment az első hívó szóra, minden ellenkezés nélkül. Azt is elfelejtette megkérdeni, mikor ment el? Régen? Merre vitték? Visszafordulni nem akart. A gyerek csókot küldött, ez a csók kötelez. Ezért az egy csókért indult útnak. Nem tudta, merre, hová menjen. Elkeseredésében a legvakmerőbb lépésre szánta rá magát. Pépin megborzadt volna még a gondo Iatától is. Michel Barbant nyilvántartott tolvaj létére a rendőrségre is elmerészkedett. A rendőrség nyilvántartja, kit hol jelentenek be. Maga is meglepődött, hogy simán megúszta, de eredmény itt sem volt. A kerületi rendőrségre utasították, ahol a gyerek utoljára lakott. Ott kell nyomának lenni, ha úgy van, ahogy állítja. Erre már nehezen szánta rá magát. A kerületben könnyen ismerősre akadhat, aki aztán egy-kettőre elveszi kedvét a továbbiaktól. Ott Iődörgött a rendőrség épülete előtt órákon át, körbejárva a háztömböt, míg végre annyi bátorságot vett, hogy megszólított egyet, akit nem ismert, útbaigazítás végett. Michel Barbantnak ezúttal szerencséje volt. Azzal a rendőrrel hozta össze a véletlen, akit Marie-Anne nővér mellé rendeltek ki, amikor Thérése felkutatására indult. Eleget mászkált vele, nem könnyen felejtette el. így sikerült megtudnia, hogy a gyereket a Petites Soeurs des Pauvrs rendház egyik nővére kereste. Michel gyorsan odébb állott és a kapott új nyomot követte tovább. A rendházban két címet is kapott. Az első Avignonban volt, a második Merantonban. Jó napja volt, hogy az utóbbit választotta. Michel a legelső vonattal elindult. La Providence csúcsos tetejű, furcsa építmény volt, különböző tulajdonosai az évek folyamán újra hozzáépítettek valamit a saját ízlésük szerint. Francia eredetét csak a tető mellé ragasztott, magas kéményei igazolták, elárulva azt is, hogy régimódi kandallófűtése van, amely egészben nyeli el a hatalmas fahasábokat, de akkor se sok meleget ad, rég elhalt emberek .vérmérsékletűének megfelelően, akik állandóan a szabadban jártak és a kandalló tüzét inkább világításnak szánták, mert soha sem fáztak. Itt volna a gyerek ebben a furcsán elnyúló, hegyes tetejű házban? Nem sok jót remélt. Inkább nyugtalanító volt, mint bizalomkeltő. Az erdő szélén egy fatörzsnek dőlve sokáig mozdulatlanul nézte, míg végre rászánta magát, hogy közelebbről is kitanulmányozza. Negyedik fejezet Thérése ezekben a napokban nem gondolt már többé sem Michelre, sem Pépinre, sőt az öreg Pivoisra sem, akinek különös emlékét legtovább megőrizte a lelkében. Nyugodtan meghalhat az öreg is, a bögréjét se kell összetörni, idegen kezébe nem kerülhet soha. Csak meghalt anyja foglalkoztatta egyedül. Amint a hálóteremben elmondták a lányok hangos szóval* esti imájukat, ágyukra térdepelve, hogy meg ne fázzanak a hideg kövön és az ügyeletes nővér végig sétálta kétszer is az ágyak sorát, egy-egy kedvencét megsimogatva, kis keresztet rajzolva homlokukra, alighogy becsukódott mögötte az ajtó, a halott madame Moisier itt állt már Thérése ágya mellett. Falon, ablakon, vagy ajtón jött ót, nem tudni, de itt volt, pontosan úgy, amilyennek mindig ismerte, kedveskedő moso llyal a szája szélén és csendben megült az ágya végében. I losszú heteken át minden este itt volt, egyszer sem maradt volna el. Ha nem is látta, megérezte a jelenlétét. I akarójába bújva, a vánkost a szájához szorítva zokogta át az éjszakáit, ügyelve arra, hogy senki se tudjon elgyengült pillanatairól, amikor összeroskadt keresztje súlya alatt. A mama ott ült az ágy lábánál, mosolyogva emlékeztetőül az elmúlott napokra, hogy megízlelje régi édességük és megnehezüljön tőle a szíve, hogy soha senki ne tudja megvigasztalni többé. Álmai jóbban kimerítették, mint átvirrasztott éjszakái, amikor szemét az ablakok megvilágított négyszöge felé fordítva, mások mély, nyugodt álmát figyelte. Gyötörte, kínozta Thérése-t a fájdalom. A szívét szorongatta, tépte, pillanatnyi nyugtot nem hagyott neki. Néha napközben kis időre magára hagyta, hogy később újult erővel rohanjon ró. Ezt a harcot állni kellett, nem volt mód ró megmenekülni előle és Thérése keményen állta, csak nem volt szabad/ a jövőt kutatni, amelynek ismeretlen arca elől itt talált menedéket most, amikor reménytelenül és végképp egyedül maradt. .< La Providence lakói néha megszaporodtak. Újabb'idegen lányok érkeztek. Néha egy-egy apró csöppség, aki éppen csak járni tudott és riadtan nézett maga körük még sírni se volt kedve ijedt szorongásában. De jöttek nagyobb lánykák is, akik épp úgy, mint Thérése hirtelen kapták meg a maguk keresztjét. Nem jajveszékeltek, némán szenvedve elkülönítették magukat a többiektől. Úgyse segíthet rajtuk senki. * Az idősebbek megvigasztalták a kétségbeesetteket. Minden évben kétszer-háromszor gyerekért jöttek ide olyan emberek, akik üresnek találták az életüket. Ilyenkor La Providence főnöknője összehívta a lányokat. A kicsiket szó nélkül kiadták, a nagyobbakat megkérdezték. Ki akar szülőt? Hasonló esetekről csodálatos történeteket tudtak a nagyobbak, akik évek óta voltak már itt. A nevüket is tudták azoknak, akiket örökbe fogadtak gazdag, előkelő emberek és olyan jó dolguk volt, hogy még kíváncsiságból se jöttek soha vissza ide. Az elkeseredetteknek egyetlen reménye volt újra az életbe visszakerülni, valakinek lenni, ottbont találni újra. De amikor ez a pillanat' végre megvalósult és a főnöknő előtt állottak sorban, egymás mellett, leeresztett karokkal, egyszerre félelmetesnek és rosszindulatúnak tetszett a kérdése. Ki akar szülőt? A lányok óvatosan, sunyin egymást lesték, de egyik sem mozdult, egyik sem szólalt meg. Egyszerre mindenki icletartozónak érezte magát és minden kis szöglet barátságosan mosolygott feléje. Megkönnyebbülten oszlottak széjjel, amikor a főnöknő magukra bagyta őket. I A nagyobbak hallgatagok maradtak ezután is. Jól tudták, mi lesz a folytatása. Aki gyereket akar, nem nyugszik bele könnyen. Egy napon itt lesznek és körülnéznek, aztán az ügyeletes nővér eljön valakiért, akit a főnöknő elé vezetnek, hogy hosszan, sokszor órákon át a lelkére beszéljenek, míg fel nem adja a harcot. Sírva összecsokolja társait^ és elbúcsúzik tőlük, örökre. Az ablakok mögül néznék eltűnő alakja títán/táminl két idegen ember között lépked, akik kézeúfogitáv-mint beteget vezetik a fák között kanyargó utakon. ’ a ívom újo. Volt olyan, aki elkerülve innen, boldo'g1 lett. Még levelet is írt, sőt meg is látogatta Őket. Széjj új ruhában volt és csodálatos, vidám életről beszélt. Színházba jár, zongorázni, táncolni tanítják. Nemsokára hosszú selyem ruhában bálba megy. De akadt olyan is, aki szörnyűségeket sugdosott ittmaradt barátnőinek, amikor meglátogatta őket. Meg sem értették mindjárt, miről beszél és hosszan összedugták fejüket. i-* Azért mégis szeret az apám és mindenem megvan. Csak azt kell megtennem, ha az asszony nincs otthon. — Megbántad? i—> Nem tudom, felelte furcsa egykedvűséggel és többször is a lelkűkre kötötte, senkinek se szóljanak erről, mert az apa megöli, megígérte. Akik nem kerültek el innen idő előtt, mert senkinek sem kellettek, tizenhatéves Iparukban mégis le kellett vetniök az egyforma ruhát, majd Párizsba vitték őket vissza, hogy valami mesterséget tanuljanak és azontúl maguk tartsák el magukat. Ezekről ritkán jött hír, talán épp ezért ettől a bizonytalanságtól félt leginkább mindegyik. Semmi se jó. Thérése-nek sok alkalma volt arra, hogy csodálkozzék. Fájdalma lassan megszokott lett. Az utolsó napokban együtt járt Yvonne-nal a forráshoz, mert minél többet járt, kelt, dolgozott, annál biztosabb volt, hogy nyugodtak lesznek álmai. Yvonne-nal járt az erdőben, Max-szal, a csacsival, napjában kétszer, megtölteni a forrás vizével az edényeket. ~ Ne mondjuk el soha senkinek, hogy ez jó, — intette aggodalmas arccal Yvonne. — Akkor mások is akarják és csak ritkán jutunk hozzá. Jobb is, ba panaszkodunk.-—' Hazudni akarsz? kérdezte szigorúan Thérése. < Nem tudod, hogy bűn? <—• Jó. Akkor nem hazudunk, de nem is beszélünk róla. Az nem bűn. Ebben mindketten megnyugodtak. Ezt lehet. Thérése egy száraz gallyat szedett fel az erdő szélében. Szép egyenes, bot formája volt és azzal lépegetett Max mellett. Az öreg Jules, akinek eddigi feladata volt a csacsit hajtani, megbetegedett és így Yvonne-nak sikerült ezt a pozíciót is megkaparintani a maga számára. Most a víztartály szélén csücsült, legújabb szerepét kellően kiélvezve. Az öreg Jules gyalogosan hajtotta Maxot, a kis kétkerekű kocsin ülésnek nem is volt helye. Éppen hogy megfért rajta a százliteres hordó, két kannával együtt, amivel a vizet merték, hogy megteljék vele a tartály. Pontosan száztíz litert vittek reggel és száztizet kora délután. Még így is takarékoskodni kellett a vízzel. Egyelőre más megoldás nem volt, míg vizet ad újra La Providence harminckét méteres mély kútja. ‘—1 A kút is elfárad, akár az ember. Kicsit pihennie kell, <— jegyezte meg az egyik kedves nővér. Yvonne esténként azért is imádkozott külön pótimaként, hogy ez ne történjék meg soha. “Istenkém, add, hogy a kút száraz maradjon!” Most még nagyobb volt a boldogsága. Az öreg Jules megbetegedett: a köszvény kínozta. Senki se volt, aki hirtelenében vállalhatta volna szerepét. A víz meg kellett, TAKARÉKOSKODJ. ÉS JAVÍTS AZ ÉLETBEN. Mi a különbség a Cleveland Trust otthonjavitási kölcsöne és másoké között? A mienk valószínűleg pénzt takarít meg Önnek, akár saját kezűleg végzi el, vagy vállalkozót fogad fel. Tehát, amikor pénzre van szüksége, kérje a vállalkozóját, hogy intézze el az Ön otthonjavitási kölcsönét a Cleveland Trust-nál, vagy kérjen Ön kölcsönt bármelyik fióknál. Tekintet nélkül, hogy melyik módszert választja, a megtakarítás ugyanaz lesz. Ugyanaz az alacsony díjszabás vonatkozik bármelyikre. Engedje, hogy segítsük Önt, minden tőlünk telhető módo. ÍQUAt HOUSING LENDER CLEVELAND TRUST hogy főzni tudjanak a konyhán. Yvonne szívdobogva vállalkozott, hogy helyettesíti. Eleinte nevetségesnek találták, de később a szükség rávette őket. hogy engedjenek neki. Yvonne minden baj nélkül meghozta a vizet. Később TWeVTsé-t is vele küldték. Azóta kettesben hordták a vizet a forrásról. Ennek éppen négy napja. Yvonne újabb pótimában azt is kérte a jó Istentől, hogy az öreg Jules ne gyógyuljon meg soha. “Istenkém, add, hogy köszvényes legyen mindig, de azért még se szenvedjen. Boldogsága most se teljes, aggodalmas arccal ül a víztartály szélén és magában így. fohászkodik: Istenkém, add, hogy Thérése ne kívánja Maxot hajtani és egyedül én csináljam mindig. Milyen nehezen jut az ember a boldogsághoz. Yvonne napjában többször is molesztálta az Istent, a legkülönfélébb kérésekkel. Istenkém, add, hogy Blanche ne egye meg mind ahúst, ami megmaradt, azt nekem adja. Istenkém, add, hogy Paulettet valaki jól pofon vágja. Thérése-nek nem jutott eszébe a csacsit hajtani. Éppen elég boldogság volt az erdőben járni a forráshoz, naponta* kétszer is, egyelőre ennek gyönyörűségét ízlelte és nem kívánt kocsis lenni. Az erdőből az útra értek és egy darabon az Acacias allée-n mentek tovább, hogy újra az erdő felé kerüljenek, a sziklás dombalján, ahol a forrás csobog fáradhatatlan egyforma zajjal. Amikor a Nid előtt haladtak el, Yvonne megállította a csacsit és az elhagyott kert felé mutatott. Látod a virágzó mandulafát? Thérése a kapu rácsába kapaszkodva felállt a kőpárkány szélére és bebámult a kertbe. Jó lenne virágos gallyat. szakítani róla. Yvonne is erre gondolt. Szakítsunk virágot? — bökte ki végre. Thérése a kisértéssel hadakozott és azért nem válaszolt mindjárt. ~ Lopni bűn, <—> jegyezte meg végre és nem sejtette, hogy akkor mondotta ki a halálos ítéletet Michel Barbant felett. Max megindult újra és Thérése a nyomába lépkedett a száraz ággal a földet piszkálgatva. Yvonne annyira elmélyedt gondolataiban, hogy majdnem felborultak. Thérése csak azt látta, hogy hátra csúszik és kétségbeesetten megkapaszkodik a víztartály szélében, nehogy beleessék. Egyéb baj nem történt, Max rögtön megállt, amúgy sem volt soha menős kedvében és így minden alkalmat felhasznált arra. hogy megpihenjen. Hatalmas kődarabon billent meg a kétkerekű kocsi, a sár befedte, nem lehetett látni. ? Olyan komikus volt Yvonne, amint béka módjára megkapaszkodott a tartály szélében, hogy.d hérése vidáman felnevetett. Hosszú hónapok óta először nevetett. Egy szarka is csodálkozva feléjük fordult. Nini, a gyérek nevet. Thérése nevetett. Csodálatos dolog. A fekete ruhás magányos hölgyet majdnem minden koradélután látták az Acacias allée-n sétálgatni, vidám kis kutyájával. Most is feltűnt az út végében, a kis kutya boldogan ugrándozott körülötte. Amikor pedig Maxot meglátta, mérges kis vakkantással berzenkedett feléje, óvatos távolságból. A csacsinak elég ürügy volt arra, hogy megint megálljon. Úgy kellett meghúzni a kantárjánál, hogy rászánja magát és útnak induljon újra. Yvonne a forrásnál lement a kis lépcsőfélén, amit téglákból nyomtak az agyagos földbe. Thérése adta és vette át tőle a kannákat és zúdította be a friss vizet a tartályba. Tizennyolc, tizenkilenc, búsz. r— Ne próbáljunk még egyet bélétőlteni? Ügy is kilötyög az úton. Maradjon akkor csak húsz. Forradalmi újításoknak nincs helye. Visszafelé menet megpillantották a hófehér hajú, öreg erdészt, amint magányosan állt a domboldalban, az erdő szélében, puskával a vállán és szokása szerint elbámult a messzeségbe. • , ~ Ma szép napunk volt és jól szórakoztunk, — állapította meg Yvonne, majd aggodalmas arccal Thérése felé fordult. i—i Eszedbe ne jusson elmondani a nővéreknek, hogy majdnem a tartályba estem! Thérése megnyugtatta és a maga gondolataiba mélyedt. Akkor is bűn lett volna a virágzó mundulafáról egyetlen kis ágat is leszakítani, ha nem is magának kell, hanem Marie- Anne nővérnek viszi? Este meg is kérdezte tőle. Marie-Anne nővér nem mondott sem igent, sem nemet, csak mosolyogva magához szorította és igen furcsán beszélt: — Látod, 1 hérése, te vagy ez a virágzó mandulafa. Kinyílottál a télben, a szomorúságok között és én nekem nagy boldogságot szereztél. Te az én virágzó mandulafám vagy. A házirend szerint télen hatkor, nyáron ötkor keltek. A nagyobbak a melléjük osztott kicsinyeket keltették, mosdatták és öltöztették. Egy óra múlva mindenki kettes sorban a kápolnába ment misét hallgatni és együtt imádkoztak. Mise után reggelizni mentek, utána pedig a tanterembe vonultak, ahol Emilie és Marie-Anne nővérek foglalkoztak velük délig. Pontosan egy órakor ebédeltek. La Providence alagsorában volt az étkező helyiség, ahol örökösen villany égett, mert valamikor régen raktárhelyiség féle lehetett és magasan elhelyezett lőrésszerű ablakai inkább szellőztetésre szolgáltak, mint világításra. Az ebédet sorrend szerint a nágyobb lányok szolgálták fel. Ebed után két óra pihenő volt'. A kislányokat lefektették, a nagyobbak tetszés szerint tolthették el az idejüket, rendszerint a kertben, ha szép idő volt. Délután 4-től 6-ig a tanteremben tanultak és elkészítették feladataikat. Hat órától, a vacsora idejéig, amely pontosan 8-kor volt, megint szabadok voltak a gyerekek. Nyáron ezt az időt is a kertben töltötték el. Télen a játszóban voltak, hatalmas asztal körül ülve, olvastak, vagy felolvasták a kisebbeknek. Néha Marie-Anne nővér mesét mondott, máskor csak magukban szórakoztak, rajzoltak, varrtak, vagy papirosból csipkéket vagdostak. Ez a helyiség volt a legjobban fűtve. A hálót sohasem fűtötték. Az étkező helyiség is melegebb volt, pedig ott sem volt kályha. Kilenc órakor már mindenki ágyában volt. Hetenként kétszer közösen sétára mentek, csütörtökön és vasárnap, amikor a délelőttjük egészen szabad volt. Leiek véskor cipőjüket ágyuk végébe tették és a soros két leány egy órával korábban kelve kitisztította őket, a folyosó végében lévő kis kamraszerű ablaktalan helyiségben, ahol a cipőtisztító kellékek voltak. , ;___\ , (Folytatjuk)
