Magyar Újság, 1979 (69. évfolyam, 1-49. szám)
1979-05-17 / 20. szám
1979. MÁJUS 17. MAGYAR ÚJSÁG 3. OLDAU P ÓK r REGÉNY ~ IRTA: VASZARY GÁBOR ELKÉSZÜLT Vaszary Gábor Pók cimii regénye. A könyvkötőtől május 6-án kapjuk meg és még aznap postázzuk a megrendelőinknek. A 316 oldalas könyv egészvászon kötésben 12 dollár az előrekalkulált 15 dollár helyett. Az előjegyzési kedvezményes árat — kötetenkint 10.50 — május 31-ig meghosszabbítjuk és aki addig beküldi az összeget, azonnal megkaphatja a könyvet. MEGRENDELEM Vaszary Gábor: APÓK című könyvét . . példányban. Mellékelem a vételárat példányonként 10.50-et. NÉV ................................................................................................ CÍM ........................................................................................... VÁROS .................................................................. ÁLLAM, ZIPSZÁM............................................................... i—i Eolytatás <—< Itt élt bárom Két óta Tbérése Moisier kisasszony is. Az első éjszakája nehéz volt, álmában a konyhaszobában járt újra és hagymalevest főzött. Michel elragadtatással nyilatkozott róla. Pépin kétszer is kért, úgy ízlett neki. Az öreg Pivoisról ne is beszéljünk, aki még akkor is kért, amikor már egy csepp sem volt belőle és rosszalólag csóválta a fejét. Ami akkor nehéznek és fájdalmasnak látszott, álmában kedves és megigéző volt. Nehéz volt a gyerek szíve az idegen környezetben, ahol mindenki vidámnak látszott, ezért lehetőleg elkerülte őket és lélektelenig, egyedül járkált gondterhelt, megráncolt homlokkal. Nem voltak barátai, akik együtt éreztek volna vele. Megvetette a többieket kivétel nélkül, még a kicsiket se szerette. Ninetfe-hez, a babájához ragaszkodott, őt dugdosta, féltette a többiek elől. Egy kis csöppség egyszer megtalálta ágyában, ahová elrejtette előlük, vigyázva arra, hogy Ninette kényelmesen feküdjék és kis fejecskéje szabadon legyen. Csak éppen a kezébe vette egy ötéves kislány, hogy szemügyre vegye. Thérége olyan indulatba jött, hogy megütötte. A csöppség visítva sírt és összecsődültek a többiek. Mindenki ellenséges arccal állta körül az új jövevényt, akit soha sem kedveltek, akinek Iecsukós szemű, porcelán babája volt. Marie-Anne nővér segített rajta; kedves, szelíd szavakkal hosszan a lelkére beszélt. Komor arccal, érzéketlenül hallgatta és egyetlen szava sem volt. —i Ezentúl én vigyázok a babádra. Itt lesz mindig az én szobámban, megmutatta, hová fekteti, r— Valahányszor játszani akarsz vele, idejössz hozzám. Thérése konok hallgatással tudomásul vette, de nem kereste fel többé Ninette-t. Úgy látszott, őt is éppúgy elveszettnek látta, ahogy Michel, Pépin és az öreg elvesztek számára. A távolból valahogy jobban hozzátartozóknak érezte őket és fájdalmas szeretettel gondolt vissza rájuk. Ott valaki volt, itt senki. Várta a napot, amikor Marie-Anne nővér beváltja neki tett ígéretét, bogy anyját meglátogathatja. Egyszer sem érdeklődött utána, látszólag türelmesen várakozott, pedig riadtan figyelt és minden este csüggedve feküdt le, ahogy minden reggel új reménységgel ébredt. Mindenben pontosan engedelmeskedett, nehogy ezt hozzák fel kifogásul. A nagyok komiszak és hazudósak, eleget tapasztalta. Forrongott benne a lassan felgyülemlő indulat, egyre biztosabban érezve, hogy becsapták, hogy idecsalják vele. Egy reggel Marie-Anne nővér azt mondta neki: r— Thérése, holnap meglátogatjuk édesanyádat. Ma éjszaka utazunk, pihend ki magad, hogy fáradt ne légy. Dehogy pihent, egy pillanat nyugta se volt. Enni sem tudott többé egy falatot sem izgalmában. Ez az út sokáig emlékezetes maradt számára. Vonaton utaztak újra, mint idejövet, de ezúttal más izgalmak dobogtatták a szívét. Nemsokára hat hete, hogy elszakadt az anyjától. Még élénken emlékezett riadt, könnyes tekintetére, ahogy utoljára Játta. Ragaszkodó, vad szeretete betöltötte a lelkét. Éltető nap volt, amelynek sugarai melegítik a földet, bogy kicsalják növényzetét. Ezért élt a gyerek, ezért tudták elcsalni, azok közül, akikben jóbarátra talált, akik egyetértettek vele és megsegítették volna bosszújában is, amit egyre táplált és fűtött időnként fellobbanó indulata. Ezek itt nem értik meg őt. Izgalmas várakozással állott a vonat ablaka mellett, az elsuhanó idegen tájakat szemlélve, amelyek egyszer csak elfogynak mind, hogy útjuknak végcéljához érjenek. De nehéz volt kivárni. Nem érdekelté semmi. Marie-Anne gondoskodó szeretete sem, aki szokása szerint csendesen mosolygott, ölhetett kezekkel, mintha valami érthetetlen nagy boldogság késztetné erre, amelyet senki sem tud, amelyet senki nem érthet, ezért is nem beszél róla. Holdfényes, hideg, csillagos éjszaka volt, mintha nappali fényben úszott volna a táj. A gyereknek nem kellett semmi, az ablaktól nehezen lehetett elcsalni. Hosszú volt az utazás, de nem tudta kimeríteni. Végre elhalványodtak a csillagok, csak a hold maradt fent egyedül az égen, sejtelmes gyöngyház színében lógott az országúton égnek magasodó fák csupasz ágai felett, amerre elhaladt a vonat, fáradhatatlan, egyforma zakatolással, ütemesen kattogó kerekekkel Párizs felé. A mozdony fehér füstje lecsapódott a hideg mezőkre, furcsa formájukban, mintha óriás szörnyetegek kinyújtott karmaikat a földbe vájták volna, de ahogy a talaj közelébe értek, erőtlenül szétfoszlottak és elpárologtak az ég felé. A gonoszság is így veszti el hatalmát egy napon a föld felett, erre gondo It Marip Anne nővér, ahogy az ablakon kitekintett. A Petites Soeurs des Pauvres párizsi rendházába mentek először, ahol Marie-Anne nővérnek egyéb dolga is akadt. Ott is reggeliztek. A kedves nővér otthonosan járt-kelt, más ismeretlen, szomorú arcú nővérek között és most is szeli den mosolygott. Reggeli után a rendház kápolnájában misét hallgattak. Thérése türelmetlenül várta a végét s csak akkor riadt | fel kiváncsi nézelődéséből, amikor Marie-Anne nővér feléje hajolva odasúgta neki: Imádkozz az édesanyádért.* Nem nevelték semmiféle vallásra, úgy nőtt fel, mint sok más francia gyerek, vallástalanul. Templomokról, papokról, misékről hallott. Sőt arról is tudott, hogy halottakért és nagy betegekért imádkozni szoktak az emberek. Megriadt tekintetét nem tudta levenni róla. Mi történt az anyámmal? Meghalt? Marie-Anne nővér egyetlen mondata megnyugtatta újra. i— Imádkozni kell azokért, akiket szeretünk. r— Nem tudok imádkozni. A kedves nővér arcán elsuhant egy pillanatra örökös, szelíd mosolya. — Akkor csak gondolj rá! Otthon majd megtanítlak imádkozni. La Providence-ban minden vasárnap mise volt. Étkezések előtt és lefekvéskor együtt imádkoztak a lányok. Thérése csak hallgatta őket, két kezét imára kulcsolva. Marie-Anne nővér azt hitte, csupán megmakacsolta magát. Békében kell hagyni, míg újra magához tér. Most megtudta nem imádkozott, mert nem tudott. Lelkiismeretfurdalásai voltak, mert úgy érezte, nem foglalkozott vele többet. Nem sejtette, hogy így volt helyén és nem sokra ment volna vele. Sőt éppen hogy megzavarta volna annak a lassú átalakulásnak folyamatát, amely minden segítő kéz nélkül is megindult lelkében. Thérése szívében még mindig pislákolt a kétkedés lángja, hogy félrevezetik és sok mindent eltitkolnak előtte. Némi tápot nyújtott erre a feltevésre, hogy az sem volt mind igaz, amit Marie-Anne nővér La Providence csodálatos kertjéről mesélt neki, ahonnan még az énekes madarak sem repülnek el. Énekes madár nem is volt, a fák se voltak lombosak, virágoknak szintén nyoma se volt. Igaz hogy tél volt, tisztában volt azzal, hogy télen mindez nem lehetséges. A virágok elhervadnak, a fák lombjai lehullnak, az énekes madarak elrepülnek. De ahogy végignézett a csupasz kérten, lehetetlen volt még csak elképzelni is, hogy valaha is csodálatos lehetett volna. A nagy terem, ahol mindegyiknek külön kis asztala volt, valóban létezett, a nagy ablakok is, ahonnan a kertre látott. Alkonyat felé csak a szarkákat látta amint egy hatalmas fa legtetején összegyűltek. Néha felreppent egyikmásik, hogy újra visszaszálljon. Egyébként kihalt és elhagyatott volt a kert. Mi volt ebben csodálatos? Nézni is szo- i morú, nemhogy odakint járni. Az eső gyakran esett, igaz sokszor sütött a téli nap és felitta a nedvességet, de a lányok nem fogócskáztak, nem énekeltek egymás kezét fogva, kört képezve és majdnem mindegyik ellenszenves volt előtte. Azt is észrevette, mögötte összesúgnak és sokszor kinevetik. Marie-Anne nem mond mindig igazat, állapította meg és elhatározta, nem barátkozik vele túlságosan. Papokról és apácákról nem hallott soha semmi jót. —i Feketék, mint az ördögök, r— állapították meg az iskolában is. A fekete szín nem az ártatlanság jelképe. A reggeli mise után végre útnak indultak. r— Gyere, Thérése! <—> mondta mosolyogva a kedves nővér és kézen fogva megindult vele. Már nem kérdezett semmit, maga sem tudta volna megmagyarázni, miért, a legkevésbé sem volt bizakodó hangul latban. Útjuk végén magas kőfallal körülkerített, barátságta- I lan udvaron haladtak keresztül. Marie-Anne nővér össze- I hajtott írásfélét mutogatott mindenkinek. Ilyenkor hosszan ' megnézték Thérése-t is, af furcsa egyenruhába bújtatott emberek és mehettek megint tovább, de előbb valamit ráírtak a papírra, majd nagyméretű könyveket forgattak át, gondosan végigvezetve ujjúkat a sorba írt neveken. Hosszú folyosón mentek keresztül, lépéseik visszhangja kísértetiesen kongott. Az anyját rácsokon keresztül látta meg, különös ruhában és alig ismerte fel. Arca merev és sovány volt, a szeme karikás, a keze reszketett, amikor észrevette. Madame Moisier minden más látogatásra előbb számított volna, mint arra, hogy a gyermekét látja viszont, így érthetően felizgatta a jelenléte. A gyerek előtt titkolta dolgait, de most megtudhatott róla mindent. A rácson keresztül próbált gyermeke arcához , simulni, hogy jobban érezze valóságát ennek a sokat várt és még sem kívánt találkozásnál^. A gyerek is furcsa ruhában volt, nem a sajátjában, nem volt nehéz kitalálni, miért. Apáca állott mögötte, sokkal távolabb, mint a fegyházőr, ki közvetlen közelükben egykedvűen bámulta őket. Thérése lelkében két képet őrzött az édesanyjáról, az egyik, akit itt kellett látnia, a másik sokkal vidámabb, kedvesebb kép volt, amely úgy látszik, véglegesen megsemmisült és alig pár hét után olyan valószínűtlen messzeségbe hullott, hogy megzavarodott tőle, ha emlékét próbálta viszszaidézni. Amikor erre a találkozásra később visszagondolt, csak zavaros, bizonytalan emlékei voltak. Inkább csak a környezet képe ragadt az emlékezetébe. Két hét után újra látta az anyját, többé-kevésbé ugyanolyan körülmények között. Aztán egy hónapon keresztül egyszer sem. Beteg lett, mondta Marie-Anne nővér. < Nehezére esne a látogatás. Elhitte, nem volt oka kételkedni benne. Amikor utoljára látta, a felismerhetetlenségig sovány volt, testben-Iélekben összetörve; a rabkórházi ágyon félrebeszélt. Legtöbbször nem értette, mit akar mondani. Idegen, sohasem hallott neveket ismételgetett, szorongó félelemmel szemében. És pénzről beszélt, amit neki szánt. Aztán megint nem látta az anyját 1 hérése. Beteg, >— hallotta ismételten ugyanazt a választ heteken át. r-* Várj egy kicsit! De mindazon napig, míg a mandulafa kivirágzott, sok különös változás történt az életében. Második fejezet Az egyhangú, változatlan1 napok Thérése egyéniségét megtörték. Nem volt már indulatos, nem harciaskodott többé. Csendes szomorúság vett rajta erőt. Marie-An ne nővér kérésének engedve megkeresztelték. Akadt a sok lány közül egyetlen egy, akihez nagyon húzott. Pedig különösképpen ellenkezett a természetük Yvonne-nal, aki örökké vidám volt, jószívű, szolgálatkész és nagyon hamar megértették egymást Théré’se-zél. A többiek nem Iátszottnk különösen érdekelni őt. Az első hónapban Thérése talán kétszer kereste fel Marie-Anne nővért, hogy Ninette-t viszontlássa. Aztán mindinkább elmaradt, úgy látszott, nem érdekelte többé. Yvonne-nal együtt járt az erdei forráshoz vízért. Később már az öreg kocsis se ment velük és Yvonne hajtotta a csacsit is. Max volt a csacsi neve. Thérése gyalogosan követte őket. Egy darabon az Acacias allée-n mentek át az erdő felé, ahol gyakran összetalálkoztak egy magas, feketeruhás hölggyel, akinek nagyon vidám kis kutyája volt. Bolondosán ugrált körülötte, a csacsifogatot is megugatta vékony hangján. A feketeruhás hölgy mit sem törődve ezzel, kimért léptekkel folytatta útját tovább. Egy darabon az erdőn mentek át, míg a forráshoz értek, ahol téglákból kirakott lépcsőfélén ment le Yvonne, hogy megmerítve a kannákat, amiket amint megtelítődtek, feladogatott egymás után Thérésenek, aki a forrás felett állott előrehajolva, hogy érte nyúljon és beleöntötte a kétkerekűre rakott víztartályba. Yvonne nagyon szeretett a forráshoz járni és semmi kincsért le nem mondott volna róla. Ha beteg volt, akkor se engedte át senkinek, * inkább letagadta betegségét. Vékony növésű, szőke kislány volt, álmodozó szürke szemekkel, semmitmondó arcát a vidámsága besugározta, ahogy az ébredő nap ragyogja át a hajnali mezőt. Thérése csak azért kisérgette Yvonne-t, mert ő is ragaszkodott a forráshoz. Órákig ott időzött volna, hogy megbámulja. Csodálatos volt, hogy a víz szünet nélkül, fáradhatatlan csobogással tört elő a sziklás domboldalból és körülötte piszkos, agyagos volt a föld és mégis kristálytiszta, jóízű volt. Soeur Émilie nagyon okos, ő tanítja a kislányokat, de Thérése nem szerette, mert szigorú volt, sohasem mosolygott, a tekintete kemény volt, sohasem simogatott meg senkit. Más lányok sem szerették és ijedt tisztelettel tértek ki előle. Mindenkit mindig megrótt, senkit soha meg nem dicsért. Kora hajnalban és alkonyaikor a kertben sétált ima'könyvvel a kezében, pedig nem is olvashatta a szürkületben. Azt is mesélték róla a nagyobb lányok és mindezt ők is más, régi lányoktól hallották, akik már elkerültek innen, hogy soeur Émilie, nem volt mindig ilyen szentéletű. Valamikor régen, fiatal korában gazdag és könnyelmű volt, aki miatt valaki agyonlőtte magát. Soeur Émilie akkor lépett a rendbe, azért bőjtöl és sanyargatja magát, hogy bűneiért vezekeljen. A forráshoz vezető útjukban elmentek az erdészlak mellett is, ahol egy magányos, egyenes tartású, hófehér hajú öreg ember élt. Azt is mesélték a lányok, hogy talán már százéves is elmúlott, olyan öreg. Az erdész puskával a vállán a legváratlanabb helyeken bukkant fel és szoborként megállt egyhelyben a tájat szemlélve. Hófehér haja messzire ellátszott, valószínűtlen fehérségével. Néha az erdő oldalából puskalövés tompa visszhangját hallották és ez még misztikusabbá tette személyét. Marie-Anne nővér hosszasan beszélt Thérésenek Istenről és a szentekről. Senki sem lehet elhagyatott. Soha senki sincs egyedül. Csak immel-ámmal hallgatta. Itt nem volt kivel beszélnie, nem volt mód arra, hogy másoknak magyarázgasson, amit szeretett, itt neki magyaráztak meg mindent újra, elölről, mert mindaz, amit az iskolában hallott, hiányosnak bizonyult. Légy alázatos, szelíd és béketűrő, >—i mondotta Marie-Anne nővér. A kedves nővér szép történeteket is tudott, amely ekkel megvilágította szavait. A szentek, akik egyetlen jajszó nélkül meghaltak bitükért, még imádkoztak azokért, akik megölték őket. A bosszú a legcsúnyább cselekedet. Isten dolgába ne avatkozzék az ember. Ne ítélj, bogy meg ne Ítéltessél! Szeresd azt, aki gyűlöl téged. És még sok más különös, soha sem hallott furcsaságokat mondott. Amik or Thérése az anyját először viszontlátta, újult erővel felébredt benne a külvárosi konyhaszoba nyomorúságos képe, a mindent megszépítő emlékezés rózsaszínű szerriüvegén át Michelt látta és Pépint, akik mégis csak igazat mondtak neki. . . Sokáig nem lesz anyád... A rendőrökkel jobb, ha nincs dolgod . . . Igazuk volt. Mit csináltak anyjából is! Elég volt pár hét, hogy alig tudta megtalál ni benne azt, akit ismert és szeretett. A mama is mindig mosolygott, mint Marie-Anne nővér és mindenkihez kedves volt. Szépen öltözködött és jó mama-szaga volt, ha a nyakába bújt és átölelte. A mama mindent megszerzett neki, amit csak kért tőle és soha semmit sem tagadott meg. A mama is azt mondta, hogy az emberek rosszak, mint Émilie nővér mondja. Rendőrökről nem beszélt. Miért csukták börtönbe a mamát? Marie-Anne nővér sohasem válaszolt erre a kérdésre. Nem tudta, vagy nem akart válaszolni rá? Ilyenkor másról beszélt és úgy tett, mintha kérdését nem hallotta volna meg. A mama sovány volt és sírt. Sohasem szokott sírni. A ruháit is elvették, talán enni se adnak neki, azért volt olyan sovány. A bosszúvágy újra lángra lobbant benne, de titkát mélyen magába ásta, nem beszélt róla Yvonne-nak sem. Yvonne nem értené meg. Ahogy Marie-Anne nővér sem. Csak Michel és Pépin értették meg és segítségére is siettek volna. Sokat gondolt rájuk. Marie-Anne nővér azt se szerette, ha róluk beszélt. Ezért aztán szóba sem hozta őket többé. Michel és Pépin szerette őt. Az öreg Pivois is, aki különös dolgokról beszélt I és mindig éhes volt és fázott. Milyen különös bögre-története l volt! És az utolsó napon törött el, amikor elment tőlük. Biz- I tosan, nagyon szomorú volt az öreg. Vajon Pépin jól felké- i szítette akkor a hagymalevest? Az asszony nagyon gonosz asszony volt. A Bibliát idézte gyakran Marie-Anne nővér. Beszélt a föld teremtéséről, az első emberekről, akik elvesztették az örök életet. Isten Fiáról beszélt halk hangon, aki itt járt az emberek között a földön, hogy megjavítsa őket. Csodákról beszélt, nyomorékok újra jártak, a vakok láttak, a halottak feltámadtak. A szentek csodálatos életéről, látomásaikról, megalázkodásukról és önként magukra vállalt szenvedéseikről szólott, amikor mások bűneiért kiengesztelték Istent, aki minden gyermekét egyformán szereli és soha el nem hagyja a megpróbáltatások nehéz idején. Thérése megtanulta a tízparancsolatot is. ^ Ne lopj! ,—’ mondotta halkan, óvatosan Marie-Anne nővér, amikor erre is sor került, vigyázva, hogy kellemetlen emlékeit meg ne bolygassa benne. A gyerek tolvajok között élt. Az anyja még ennél is rosszabb. Mert mindenről pontosan értesült. Alapos felvilágosítást küldtek az illetékes hatóságok Thérése anyjának szégyenteljes foglalatosságairól. Fiatal lányok lelketlen megrontója és áruba bocsájtója volt madame Moisier. Nem sok szánalmat érdemel bűnhődésében sem, ha azoknak pusztulását mérlegeljük, akiknek életét biztos romlásba döntötte, anyagi hasznáért. A gyerek semmiről sem tud, vadul ragaszkodik hozzá, természetes érzései alapján. A gyerek nem tagadhatja meg anyját, akkor sem, ba minden oka megvan arra, bogy ne szeresse. Meg kell erősíteni Thérése lelkét, hogy pontos határvonalat húzzon a jó és a rossz között, hogy kívüle állva megértse, felfogja és szeretetét meg ne mérgezze a bűn. A rabkórházi látogatás után egy héttel Thérése nagyon : összetörtnek és gyámoltalannak látszott. — Ne hagyd el magad! biztatta Marie-Anne nővér. I^Mind enki a saját keresztjét tartja a Iegelviselhetetlenebbnek és a legsúlyosabbnak. Hallgasd csak meg ezt a kis mesét! Volt egyszer egy szegény asszony, aki olyan sokat szenvedett, hogy azt hitte, összeroskad súlya alatt. Kint lakott az erdőben egy faházikóban, ahol boldog békességben élt, amíg férjét, fiát el nem temette. A hirtelen csapás megj bontotta lelke békéjét és szünet nélkül zúgolódott az Ür j ellen, aki úgy érezte igaztalanul sújtotta őt. Egy alkonyaikor amikor rozsét szedett az erdőn, szemben jött vele az úton Jézus. A szegény asszony mindjárt felismerte és térdre vetette magát előtte. /—< Uram, Jézusom, vedd el a keresztemet tőlem! Nem bírom már, összeroskadok alatta. r-i Nehéznek találod, szegény asszony? — Lenyomja vállamat. Jól tudom, hogy szenvedések nélkül senki se járhatja az élet útjait, de ezt, amit a vállamra j tettél, nem bírom. Uram. Jézusom, adj egy kisebb keresztet. Irgalmad végtelen. Segíts rajtam! »— Gyere velem! mondotta az Úr. Te magad választhatsz kisebb keresztet magadnak . . . Előtte ment magas, nyúlánk alakja. A bokrok, fák félrehajoltak előle, bogy meg ne érintsék hófehér köntösét. I A hegyoldalban bari ang nyílásához értek. Hideg, nyirkos sötétség ásított ki belőle, de amikor az Úr beljebb haladt, | mennyei fényben megvilágosodott előtte minden kis köjyecske, a legforróbb nyári nap sugarainál is fényesebben. A barlang mélyében hatalmas, széles üregbe értek, két oldalt a falának támasztva rengeteg kereszt, mindenféle nagyságban. Egyik vasból volt, a másik márványból, kőből, fából, ólomból. Tanácstalanul nézelő dött körül a szegény asszony, némelyiket meg se tudta volna emelni. Ott volt az Úr keresztje j is, de élő ember nem tudta volna megmozdítani sem. Fából I volt és mégis mintha a világ legnehezebb anyagából készült volna. Végre a szegény asszony kikeresett magának egy egészen kis fakeresztet, könnyen a vállaira is tudta venni. i—> Ezt választom, Jézusom! — Ford ítsd meg. Akkor megfordította, megrendülve látta, hogy a neve van ráírva, mert a saját sírjának keresztjét akarta magával vinni. »— Nyugodj beTe te is, <— fejezte be a kis mesét Marie- Anne. —< Az Ür pontosan tudja, kinek milyen súlyos keresztet rakhat a vállaira, anélkül, hogy összeroppanjon alatta. Ne tiltakozz! Ne zúgolódj soha! A gyerek figyelmesen hallgatta és szokása szerint öszszehúzta a szemöldökét. Megértetted a kis mesét? <— Meg, —- felelte Thérése, kis büszke fejtartással. Ebben az időben már áldozott, pénteken böjtöt tartott és napközben is bejárt a kis kápolnába, ahol minden tiszta fehér volt. Elég erős, vagy, hogy magadra vedd a keresztedet? <—< Erős vagyok. Nem fogok kisebbet kérni. ,— Akkor is, ha nagyon fáj? Akkor is. Marie-Anne a gyerek fején nyugtatta kezét és elnézett az ablakon át a csupasz kertbe. r— Thérése, meghalt az édesanyád. A gyerek tekintete nem riadt meg. Az arca változatlanul egyforma maradt és semmi sem látszott árulója lenni mindannak, amit lelke mélyén ez a pár szó előidézett. >— Erős leszel? — Erős. / Nem kérdezett semmit, semmiről. Most elmehetek?- El. ' Kissé meghajlott vézna teste, amikor a megnyílott ajtó mögött eltűnt alakja. A napfény egy pillanatra felvillant a szürke felhők mögül és egy kósza fénysugár Thérése Moisier kisasszony eltűnő alakját besugározta. Ott csillogott pár pillanatig még a csendesen betett ajtó mögött is, hogy élete legnagyobb fájdalmát magával vitte. Amilyen hirtelen felvillant a fény, újra elhunyt és Marie-Anne nővér még sokáig mozdulatlanul bámult az ajtó irányába, mintha egybeforrt volna a szoba csendjében álmodozó bútorokkal, ezen a szomorú téli koradélután, amikor Thérése Moisier kisasszony, tizenkétéves fejjel magára vette keresztjét. * j __ (Folytatjuk) ’“Síi
