Magyar Újság, 1978 (68. évfolyam, 1-50. szám)

1978-08-17 / 30. szám

MÄGYÄRÜJSÄG 5. OLD'ÄC 1978. ÄÜGUSZTÜS 17. : Tormay Cedi: BUJDOSÓ KÖNYV (Folytatás) Most suhintott a fejsze. Ember kellett, aki meg merjen halni. És Budapesten fellobbant az első nagyobb ellenfor­radalom kísérlete. Valaki elárulta. A vezetőket életfogy­tiglani börtönre ítélték. Stenczel ügyvédet és Nikolényi rendőrfogalmazót kivégezték. Aztán jött a hír. A tanácskormány Bécs forradalmasí­tásába száznegyven milliót küldött követségének a Bank­­gassei magyar házba. És ekkor Hajós követségi titkár és hazaszerető magyar hivatalnokok segítségével negyven ma­gyar tiszt megrohanta a kommunista követséget. A pénz az ellenforradalom kezébe jutott.. . Tájtékozva írt a Vörös Újság . Mi pedig újra várni kezdtünk. Mondják, Bécsben több mint húszezer fegyver­­fögható magyar van. Képzeletünkben már kigyulladt a Du­nántúl. Az emberek titkolódzva súgták: Megindulnak a bécsi magyarok, napok kérdése, feldöntik a diktatúrát. Aztán. . . egy éjjel átjött Királyhidánál néhány tiszt a ha­táron. Ötvenen se voltak. Az osztrák határőrök hirtelen le­fegyverezték őket. Új reménység ... A Nikolényi-összeesküvés gondolata túlélte a vértanúkat. A szálak tovább szövődtek. Ismét szer­vezkedtek a bátrak. Május 4-én hajnali 3 órakor kellett volna a jeladó repülőgépnek a Vérmező fölé érnie. Előző este a győzelem reményében néhány tiszt a Dunapalota ét­termében fehér rózsával, visszavarrt csillagokkal, kitünteté­sekkel jelent meg és a Kossuth-nótát és a Himnuszt játszatta a cigányokkal. Ez az együgyű és vétkes tüntetés figyelme­sekké tette a nyomozókat. Még azon az éjjelen letartóztatták Dormándy alezredest, Horváth Viktor századost és több hőslelkű hivatalnokot és tisztet. Bejártam a kert minden útját. Mire a házhoz értem, levél várt rám. Huszár Aladárné küldte. A református lel­kész holnap szüleihez megy. Magával vinne. Szülei a túlsó parton laknak, kertjük a fölyóig, ér. Csak át kell gázolni a vizén és az ember megmenekült. Május 12. Különös álmom volt az éjjel. Almomban levilágított a hold az udvarházra. Menekülnöm kellett. Siettettek. Va­laki hirtelen zsebkendőbe kötött kis batyut és botot adott a kezembe. Aztán egy folyó partján az országúton voltam és ál­momban mentem magányosan az ezüstfehér holdfényben. A víz látszott a fák között és csillogott. Egyre nehezebb lett a batyu a kezemben. Lepillantottam rá, a zsebkendő egészen véres volt, a batyuból csöngött a vér és lefutott a boton a fehér útra. : Felébredtem és elmeséltem Jolánta néninek az álmo­mat. .— Ne menj el, mondotta lesz még erre más al­kalom is. És itt maradtam. ■ Délután búcsúzni jött Apáthy László, a szügyi tüzérek parancsnoka. A csehek visszavonulnak az egész vonalon, móndta keserűen. Már Losonc felé üldözik őket a vörösek. Fülek a kezünkön van. Az oláhok sem bírnak többé támad­ni. Németországban is kiváltják a szörnyű békeföltételek a spartakista forradalmat. A németek szövetkeznek az oro­szokkal. Franciaország nem törődik velünk. Saját védelmére igényli csapatait. A magyarországi entente-akció véget ért... Kétségbeesetten nézett maga elé: — A tanácsköztársaságoké a világuralom. Ha csakugyan így lenne. . . akkor nem szököm többé sehová. Megyek anyámhoz és jelentkezem. Elfárad az em­ber ... < 1 ! ■; Az ajtón kopogtak: Huszár Aladárné... Ö is sápadt volt és halkan be­szélt. — Rossz hírek. Vége ... a város már tele van detek­tívvél. Nem maradhatsz tovább. El kell menned. —' És a férjed?... Ha csakugyan nem változna mind­ez évekig? — Hírt kaptam, ^ mondotta Huszár Aladárné az erdőkben bujkál. Az ő sorsa is nehéz, de ő férfi. Magáról nem beszél, csak rólam: <— Most már nincs többé, mire várjunk. Megállapodtunk, mihelyt a lelkész visszatér, üzenet jön, én indulok. A hold átrezgett a falombok között. Csend volt és a kék világban, a gyepmezőn, a láncfű fehér pehelygömbjei himbálództak, mint kicsiny lampionok apró póznák végén. A szellő belefeküdt a fűbe és eloltotta a lampionokat. Pely­­hek szálltak szerte a holdfényben. Szétfoszlott remények pelyhei. Május 13. Ma délben egy katona fordult be a kertkapun, akit ed­dig sohasem láttam az udvarban. Csajkában hozta az ételt a tiszteknek. Letette a csajkát a terasz lépcsőjére és bement a konyhába. A legénység ma borjúpecsenyét süttetett ma­gának ebédre. Mikor a katona visszafelé jött, épp akkor nyalt bele a kutya a tisztek ételébe. » — Nem baj, — mondotta a legény vigyorogva leg­alább egy tálból esznek a kutyák .., Május 14. Az utolsó fagyosszent didergett a kertben. És a gép­fegyverek kopácsoltak, mintha sok acéltűvel varrtak volna szemfödőt a levegőben. Lassú őrület motoszkált már megint a homlokom mö­gött. Meddig tart még? .. . Egyszerre minden átmenet nél­kül ezer ököl emelkedett a véremben. A kezem pedig kinyí­lott a kíntól, mintha lealázó, nagy tehetetlenségben mindent elejtene. Az országúton hirtelen felhő kavarodott. Mintha a ga­rabonciás sodorta volna, vágtatva jött egy kocsi a kert alatt. Fiatal férfi hajtotta a lovakat. Neki eresztette a gyeplőt és ahogy előre hajlott, úri volt a tartása. Ennyit láttam a por­ban, a vad sebességben. A lovak inuk szakadtáig nyargal­tak. Egyetlen sötét csík lett az iramodó kocsi. Lövés dörgött utána. »— Fogjátok megí — rekedt, sűrű hang bődült ki a falusi házak alól és elgurult, mint a gyűlölet hörgése. Üldözik, el akarják fogni. . . Már egy lovas katona vágtatott utána. De a katona lova megriadt a lövöldözéstől, ágaskodott, ragadta lovasát a rétek felé. A kocsi eltűnt. Csak a lelkem nyargalt vele. És az üldözött sorsa ebben a percben az enyém lett, menekülése az én menekülésem. Nem tudom, ki volt. Az arcát se láttam, de mert üldözték, mert meg akarták fogni, mégis mindent tudtam róla. A tolvajokat és a gonosztevőket nem üldözik most Ma­gyarországon. Szabadon járnak, ítélkeznek, uralkodnak és beszélnek országunk nevében. Akiket üldöznek, azok az én testvéreim. Május 15. Csak a vihar zúg odakinn, mintha egy roppant hárfa pengne szívszakadva a zajló levegőben. Most egyszerre elszakadt a hárfa az ablakom előtt. A fergeteg vadul sodorja a szomorú nyírfa hosszú gallyait. Fújja az elszakadt hárfahúrokat. .. Május 16. Sohasem láttam szebbnek még a kertet. A reggelben, mintha ölelésre tárta volna ki magát. Az árnyék alatt fe­hérre halványult az orgona. Kinn bíborvörösre izzott a na­pon. A mohos vén celtisek között fehér testű leányok az összebúvó nyírfák. Rózsaszínű virággyertyákat égettek a gesztenyefák. A bólabda nehéz sziromgömbjét himbálta. És a kőfalnál a télizöld zománcos sok levele közt kis virágok szelíd Iilakék tekintete nézett felém. A bokrok összeborultak és az áléit illatos csendben roskadoztak a virágok alatt. Egyszerre, mintha valahol távol egy roppant dongó zümmögött volna. Gyorsan repült, jött, közeledett. A repü­lése már zúgássá lett. Gépkocsi nyargalt Mohora felől. Szürke, nagyszerű tábori autó volt. Olyan, mint régen a királyé. Berregett, kattogott, nyekkent... A bokrok között kiláttam. A gépkocsi megállt a sövény mellett. Bőrkabátjá­ban olyan volt a sofőr, mint egy fóka. Portól lisztesen haj­lott előre, sietősen igazgatta a kormánykereket. Kívüle még három utasa volt az autónak. A főhelyen kövér, magasvállú, rövidnyakú, melles zsidó ült, kényelmetlen, önmagába süp­pedt, puha tartással. Lapos szovjetsapkája alól zsíros, fekete haj göndörödött le kövér nyakára. Beretvált arca kabaré­színészekre emlékeztetett. A gép indult. A por elfedte. Névtelen undor futott át rajtam. Miért vetődött ide ez a kép? Hol láttam ezt az arcot? Honnan . .. Összerázkódtam. Mintha egy puha, nyálkás varangy tükrözte volna bele a képét egy tiszta erdei tó vizébe. ET múlt. A kert összecsapódott a kép felett és az orgonák virág­zása eltörölte a nyomát. Este megtudtam, hogy az az ember a fejedelmi autó­ban, kíséretével, Pogány József volt. Keserű, gúnyos érzés fogott el. Halálra ítéltek, köröz­tetnek, szétküldték a hajtóvadászatra kopóikat. A sofőr ta­lán ugyanaz, akinek a révén spiont állítottak a télen az ott­honomba. És ezek az emberek, akik hetek óta kerestetnek, egy ölnyire álltak tőlem: ők nyíltan, szabadon, én a bokrok között. Nem sejtettek semmit. Pedig mindenütt, amerre ők járnak, ugyanaz a vádtól égő nagy magyar tekintet, ugyan­az a gyűlölettől fonú átok száll utánuk. Május 17. Tegnap este újságot dobtak le a vonatról. A régi pol­gári lapok még kommunista átalakulásukban is megszűn­tek. Orosz minta szerint már csak hivatalos újságok van­nak: A Népszava, a Vörös Újság, a Vörös Katona, az Ifjú Proletár és elkendőzötten megmaradt, Fáklya néven, mint a közoktatási népbiztosság hivatalos újságja, a sza­badkőművesek lapja, a Világ és a nagy kapitalisták lap­ja, a Pester Lloyd , melyet a forradalmi kormányzótanács félhivatalos német szócső gyanánt használ. .. Az újság körben járt a faluban. Egyik ház adta a má­siknak, végül hozzánk is eljutott. Nagy betűk hirdetik: “A proletár seregek győzelmei: Salgótarján, Fülek. . . És Lenin szikratáviratában üdvözli Kun Bélát a győzelmek alkalmá­ból. Lenin itt. . . Megint itt van! A nap süt és mégis sötét és kétségbeejtő köröskörül a szemhatár. Ha csakugyán ők győznének a harcban? . . . Egyszerre hangosan nevetnem kellett. Landler elvtárs cikket közöl a Népszavában. Beszámolója szerint Kun Bé­lával és Pogánnyal látogatott meg egy munkászászlóa íjat. Majd szószerint következik: “Mikor észrevették bennünket, éljeneztek. Aztán valami sajátságos történik, — autogramot kérnek tőlünk elvtársaink. Nem egy, nem is tíz. hanem leg­alább egy fél zászlóaljnak kell autogramot adni. Nyilván csak vak lehet, aki ebből biztosra nem következtet. Az a had­sereg, melynek olyan kultúrnívója van, hogy a front mögött egy néhány kilométerrel nem kér egyebet, mint autogramot: Az a hadsereg csc^h győzhet. Még kezemben volt az újság, mikor a régi temető mel­lett, a Páterkál roz értem. A kert alatt egy kis darab földet hívnak így. Papi birtok volt eddig, prímási telek. Beniczky Mihál yné olyan régen bérli, hogy már szinte az övének tartották. Most megüzente neki a direktórium, hogy utolsó esztendőben ölül ennek a bérelt teleknek. Elveszik. Addig nőhet rajta a tengeri. . . Kispál János kertész, a direktórium tagja, kapával gödröz. Mögötte a lánya szakajtóból vett a tengeriszemet a földfészekbe. Mikor Kispál uram meglátta kezemben az újságot, egyszerre a kapájára dűlt és oly erő­sen kezdte szívni a pipáját, bogy kétoldalt behorpadt az arca. A lányt elküldte dohányért. Óvatosan körülnézett. Így néz most mindenki, mielőtt őszintén szólna. Erről a nézelő­désről lehet megtudni, ki beszél leikéből. T essék mán mondani, mi lesz belől ünk. — Honnan tudjam? — Akárhogyan is van. az urak most is többét tudnak, mint mi, mert az eszükből tudják. Az észt pedig nem lehet megtanulni. Nagyot szívott a pipáján: <—* Mostanában falhoz állítják az embert, ha kimondja, amit gondol. Baka- Iárnét is elvitték megláncolva, mert eljárt a szája. Azt mond­ta, az ellenségnél is nagyobb ellenségek a vörösek. Hiába volt szegény fehémép olyan proletár, hogy no, mégis puska­­tussal hagyták helybe a fejét. A kertész elgondolkozva nézett maga elé. <—* És ez még csak nem is a legnagyobb szerencsétlen­ség. Rosszabb ennél, hogy az országot is helybenhagyják. Hogy is tehetnek ilyesmit magyar emberek? — Nem magyarok azok, akik most parancsolnak. >— De hát mán az a Kun Béla csak magyar ember. —< Kohnnak hítták . . Kispálnak tátva maradt a szája. Nagyot hibáztak akkor velünk a hivatalos urak. Minek engedtek ilyesmit. Tessék elhinni, ha az igazi nevé­vel jön, nem kellett volna a népnek. Mikor visszaértem a házhoz, hangosan voltak a kato­nák odabenn a konyhán. Mesélték a szolgálónak, hogy had­seregparancs érkezett. El kell innen menni a 32-es nehéz tüzéreknek. Egy kis üteg jön a helyükbe százötven ember­rel. De azért ez a parancs még nem olyan biztos. Gross Izidor tűzmesternek szeretője van Patvarcon. Katz politikai megbízott elvtársnak sincs kedve a változásra. Már el is mentek Budapestre Kun Bélához, hogy cserélje meg a le­génységet. Itt maradnak ők az új 8-as ágyúkkal. Ha pedig nem úgy lesz, ahogy akarják, mielőtt elmennek, felrobbant­ják az egész muníciót. Pogány elvtárs rossz kedvvel autózott el innen. Reg­gel, mikor berontott a parancsnoki irodába, kiabált, senki­nek sem köszönt. Az egyik tiszttől megkérdezte: Hány újonc van? Milyen anyag? Nyolcvan ember. Gyönge anyag, csupa lúdtalpé. ~ Miért álltak be?- A zsoldért, ruháért, csizmáért, felelte a tiszt. i—< Hát nem a proletárdiktatúra eszméiért? —< faggatta Pogány. — Erről nem tudok Sohase hallottam, hogy ilyesmiről beszéltek volna .. . A népbiztos dühösen hátat fordított. Odaparancsolta a tiszteket a legénység elé‘és kérdezte tőlük: — Meg vagytok elégedve a parancsnok elvtársakkal? Aztán, — bár a vörös sajtó “a hadsereg rohamoszlopai élén írja le Pogány “rettenthetetlen bátorságát, önfeláldo­zó személyes hősiességét , i— jó messze a front mögött óva­tosan elsompolygott. A tüzérek pedig itt maradnak még egy napra, mert bált akarnak rendezni búcsúzóra. És a legénység azt beszéli, hogy Gross Izidor megegyezett Kun Bélával. A tűzmester sok pénzzel jött vissza. Most már nem haragszik, hogy el kell innen menni. Csak aztán valamelyik másik meg ne haragudjék. Sok muníció van a fáskamrában és a teraszon... A kapu pedig tárva áll, senki sem őrzi. A gyerekek is, be-besompolyognak. Felfeszegettk a ládákat. Lopkodják a lövegágyakat, az or­­gantin zacskókba párnázott puskaport. Napok óta pattog­tatják a falubeli tűzhelyeken, mint a kukoricát. A szogáló este bálba ment. A cigány húzta. Táncol­tak a katonák és a “proletár hadsereg nagyszerű osztályön­tudatos fegyelmében csapra verette a hordókat. Május 19. A vörös sajtó gyűlölködő gúnnyal üvölt: Aradi kor­­mánykarrikatúra . . . Mi ez? Ellenkormány! Magyar em berek, magyar kormány . .. Május 5-én alakult meg Ará­don. Két hét előtt és mi ugyanabban az országban csak ma tudjuk meg. A hír terrorja működik. De végre mégis. És egyre olvasom az aradi manífesztumot. “A nemzet igazi vezérei fogságban, számkivetésben, ideiglenesen mi vesszük át a vezetést . Ez a hang magyar hang, hosszú idő után. Nem a sza­vak hencegő dőzsölése, nem az autogramosztók beteg pöf­­feszkedése, de előkelő és szerény, mint az, aki a kormány élén áll. Pedig egy pillanatra mellbe ütött a neve. Iszonyú emlékek kapcsolódnak ahhoz a névhez és szörnyű átok. Ká­rolyi Mihály után megint egy Károlyi. De gróf Károlyi Gyula egyénisége elébe lép a névnek, mintha Vezekelni A falu felől egyszerre tömegesen tódultak be a kato­nák a kapun. A harminckettes nehéz tüzérek aratni jöttek a kertbe. Este indulnak. Virág kell a vonatra. És minden­nek nekirohantak, ami nyílott a csendes zöld birodalomban. Reccsentek a gallyak, jajgatott a kert. Az álmodó kis bokrok kusza madárijesztők lettek egyet­len Óra alatt. Orgonafürtöktől lilaszínű a fű. Sutára kasza­bolt ferde ágak, félszeg sebesült növények, lenyúzott gallya­kon figyegő háncs. Agyontiporták a tavaszt. . . Néma düh szállt fel bennem. Vitték volna a virágokat. De mire való ez a vad pusztítás? Elfordultam. Nem bírtam nézni. Pedig ilyen kert ma egész Magyarország. Leszaggatják minden virágát, letiporják minden szépségét. Összegázolják minden útját, letépik az egész tavaszát.. . Hiába, semmi­ért ... Május 20^-21. Az éjszakai langyos eső után kisütött a felhők közül a nap. És a megtépett bokrok már nem voltak olyan remény­telenek a csillogó csepegésben. Az esőtől felágaskodtak a legázolt füvek, kinyíltak a megkímélt orgonák. Kis tócsákban fénylett a víz és a hirtelen napsütésben akarna azért, amit egy másik hordozója elkövetett. Az aradi külügyminiszter: Bornemissza Gyula báró, éveken át vezére volt az Oláhországba vetődött magyarságnak. A hadügy­miniszter nem írógépügynök vagy zugújságíró, de bizonyo­san igazi katona. 1 alán Soós tábornok, talán más? Vajon ki lehet? Szándékosan olvashatatlanul szedett név volt az újságban. Kintzig János földmívelésügyi, Sólymossy Lajos báró pénzügyi miniszter. Sok derék név! Közöttük egyetlen egy érintett kellemetlenül: Varjassy Lajos, Károlyi Mihály és Jászi Oszkár embere. De ez a rossz impresszió is elmo­sódott a fellégzésemben és mentői jobban tombolt a Nép­szava, az új magyar kormány ellen, annál mélyebb lett bennem az öröm. Kik ezek a senki k?” írja a kommunista újság. Magyarok . . . feleli a levegő, az élet, a reggel és este. És a reménység gyönyörűt mesélt . . . pára emelkedett az utak dombosán. Mint egy tömjéntartó füstölt a kert. Fejünk felett virradat óta dongott a levegő. Acél va­kondok túrták a felhős eget. Nem látszottak, csak mikor lecsaptak, vetették maguk fölé dühös nagy vakondtúrásban a földet. Miskolcot visszavették a csehektől a vörösek. Budapes­ten tizenegy ellenforradalmárt letartóztattak. A Frankel Leó laktanyában leleplezték a párisi kommün óbudai szü­letésű vezérének , Frankéi Leónak emléktábláját... FeJ­nyöszörögtem . .. elég volt. És arra kellett gondolnom, hogy mialatt mi az ellenségek és a lelkűnktől idegen rútságnak diadalában kínlódunk, más országokban meghajolhatnak á népek saját szellemük szépsége előtt. Másutt van béke és van holnap. Van ébredés, amely nem kín, van álom, amely nem lidércnyomás, van otthon, amelynek ajtaját szabad becsukni, szekrény, amelyet nem kutatnak át és tűzhely, amelyen nem főznek velünk együtt civilizálatlan gyűlölködő idegenek. Ott dalolnak és nevet­nek még. Oft még fennhangon és boldogan lehet beszélni. És van zene, hangszerek, képek és könyvek, melyeket nem visznek el a házból. És teremthet az ember szabadon. És dalok és szobrok és festmények támadnak a Ielkekből és a tudósok még gondolkoznak és mosolyognak még az asszo­nyok. Egy pillanatra a szépség égő honvágya fogott el a rút, a megalázottság, a kietlen durvaság, az önké.ny, ,a rabság és a gyűlölet sorvasztó, meddő levegőjében. Csak még egyszer . . . úgy mint régen. Jolánta néninek vendége jött. Idősebb hölgy, aki a faluban lakott. Hirtelen kiszöktem a szobából. A vendég suttogva beszélt. Időnként mégis megfeledkezett magáról. Ilyenkor áthallatszott a szava. Egyszer észrevehette, hogy hangosan beszél és eszébe jutottam. Hallottam, hogy Huszáréknak valami szegény roko­na lakik itt, hol van? — kérdezte nyugtalanul. A szom­széd szobában? De hiszen akkor .. i — Nagyot hall, ~ mondotta Jolánta néni és szívéből, hosszan csendesen nevetett. Mióta bujkálok, Ür Isten, mi minden voltam már! Hol menekült tanítónő, hol ápolónő, hol szegény rokon, most még süket is lettem. De azért idegen nevék, változó álarcok alatt is sokszor találkoztam a$ emberek jóságával. Habár akadt olyan is, aki leereszkedően éreztette jelentőségét ve­lem. Mindég hálás leszek neki, hogy a mások gőgjét hor­dozni megtanított. Többek között egy vörös hadseregbeli parancsnok elvtárs is lenézte a szegény rokont . Csak oly­kor vett észre, olykor elnézett felettem. És ha szóltam vala­mit, fölényesen a levegőbe unatkozott. Zavaró feleslegesek, süketek, szegény rokonok, kis ta­nítónők, mindannyitok voltam én és ha el is múlik ez vala­ha, nem fogom elfelejteni és mindég a rokonotok maradok. A látogató elment. Aztán barátságos, jó tűz égett a kályhában. Petőfi verseiből olvastam fel az öreg dámának.' Lassan alkonyodott. Mikor már nem láttam a betűt, halkan elbeszélgettünk a félhomályban. ~ Jó szerencse, — mondotta Jolánta néni < hogy nem engedtelek elmenni a pappal. Az Isten őrzött.. . Megint csendben maradtunk egy ideig. Délután hozták volt el a hírt. Kováts-Sebestyén nagy­­tiszteletű úr, bár nem mentem vele, mégis átindult látoga­tóba szüleihez. Az Ipoly-partról rálőttek a csehek is, a vö­rösek is. A puskatűzben belevetette magát a vízbe. Egy asszony felismerte. Egyebet nem tudni róla. Ha ott lettél volna. Ha elfogtak volna, vagy. .; Emlékezzél, mit álmodtál akkomap éjjel? Borzongása mintha átterjedt volna rám is. Bennem is felrémlett az álom holdfényes, fehér országútja és a véres kis batyu. Megint éreztem a sorsom körül a tapogató szörnyű kezet. Két hónap óta keres és mellém nyúl és nem talál meg. Miért is mentél volna, mondotta Jolánta néni •—> itt jó helyen vagy, mintha az anyád vigyázna rád. És ekkor egyszerre ott volt közöttünk, akiről beszélt. Nem látszott és mégis láttam szép fejtartását, tiszta kék Petőfi könyve könnyű súllyal a térdemen feküdt: Anyám, az álmok nem hazudnak ... És á sötétben valaki, aki nem volt ott, csak mosolygott tovább. Május 22. Tegnap este még átjött a két tiszt, aki a házban lakik. A térképeiket is magukkal hozták és szétterítették az asz­talon ... Sötét kétségbeesés volt az arcukon. Helyzetük egyre elviselhetetlenebb. A hadseregfőparancsnokságtól rendelet érkezett a politikai frontmegbízottakhoz, hogy ezen­túl “megbízható” elemekkel figyeltessék á tiszteket. Ezek a megbízható elemek kivétel nélkül zsidók. Tegnap kezdődött. Minden tiszti szállás előtt megállt két szuronyos katona. Az egyik bement. Azóta felváltva mipdíg nyomon követik a tisz­teket. Ott esznek az asztaluknál, ott hálnak a szobájukban. Oroszországban is így van. Trockij kínaiakat is alkalmaz erre a munkára. —< Folytatjuk — TORMAY CECIL EMLÉKBIZOTTSÁG KÖZLEMÉNYE ELKÉSZÜLT A II. KÖTET A Bujdosó könyy második kötetét átadtuk a könyvkö­tőnek és az hamarosan bekötve leszállítja, A megrendelt és kifizetett példányokat azonnal postázzuk, amint megkap­juk. Köszönjük eddigi megértésüket és türelmüket. MEGRENDELÉS Megrendelem a Tormay Cecil: Bujdosó könyvét. Mellékelem a két kötet árát: $23.00-t és a postakölt­séget (84 centet). Mellékelem az első kötet árát: $12.50-t és a postakölt­séget (66 centet). Mellékelem a második kötet árát: $12.50-t és a posta­­költséget (66 centet). Kérem az alábbi címre küldeni a könyvet. Név:................................................................. Utca, házszám: ..................................................... Város: ................................................... Állam:........................................Zip Code .«*..«

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents