Magyar Újság, 1978 (68. évfolyam, 1-50. szám)

1978-08-17 / 30. szám

1978. AUGUSZTUS 17. MAGYAR ÚJSÁG 3. oldal: HÚSZ ÉVES A NÉMETORSZÁGI MAGYAR GIMNÁZIUM Nekünk, magyaroknak olyan sok szomorú, gyászos tör­ténelmi évfordulónk van és olyan kevés az örömünnepünk, hogy meg kell ragadnunk minden alkalmat, amikor nem a gyász, és fájdalom, hanem az öröm könnyeit hullathatjuk. Ilyen alkalom az évforduló, amelyet a németországi Burg Kastl-ban lévő magyar gimnázium ünnepel szeptemberben. Húsz éve működik ez az intézmény Kastl-ban, húsz év szinte hihetetlen és heroikus munkáját jelzi most ez a határkő, a­­mely előtt meg kell állnunk, hogy csodálattal tekintünk erre a nagyszerű magyar intézményre. Igaz, a bajor állam nagylelkű segítsége támogatta és támogatja ma is az iskolát, de igazi fenntartója mégis a sza­bad világ magyarsága. És főleg azok a szülők, akik a világ minden részéből elküldik oda gyermekeiket, hogy azok az általános műveltségen kívül különleges magyar műveltséget is szerezzenek. Vannak diákok, akik az ötödik osztálytól az érettségiig Burg Kastl magyar gimnáziumának padjait kop­tatják, vannak, akik csak néhány évet járnak ott, de akár­mennyi időt töltöttek is a hivatott magyar nevelők vezetése alatt, hálás szívvel emlékeznek vissza tanáraikra. Az utóbbi pár évben sok támadás érte az iskolát, de nagyon jól tudjuk, honnan fúj a szél. Mert az, hogy a szabad világban ilyen kiváló magyar intézmény áll fenn és fejlődik, épül, gyarapodik egyre jobban, csak a kommunista rendszer képviselőinek fáj és azoknak, akik itt a szabad vi­lágban is a magyarországi kommunista kormány kegyeit ke­resik. Ezek szórtak vádakat a gimnázium tanáraira és ezek ítélték el nevelési módszereiket, főleg azt, hogy az oda járó magyar ifjúságot mély vallásos nevelésben részesítik. De az iskolára szórt vádak tüzetes kivizsgálás után mind rága­lomnak bizonyultak és Burg Kastl neve ma, a huszadik év­forduló előestéjén, fényesebben ragyog, mint valaha. Burg Kastl-ban jelenleg is építkezés folyik. Az intézet internátusi részét két éve kezdték átépíteni és előreláthatólag még vagy két évig eltart az építkezési,Új épületet is tervez­nek, de annak megkezdése pénzügyi akadályokba ütközik: a költségek valami kétmillió márkát tesznek ki, amelynek felét a bajor állam vállalta ugyan, de a másik fele a ma­gyarság vállára nehezedik, illetőleg pénztárcájára számít. A magyarság eddig is meglehetős nagylelkűen támogatta a gimnáziumot, de az iskola fenntartói most, a huszadik évforduló előtt, még nagyobb támogatást szeretnének és re­mélnek. A gimnáziumnak sok látogatója van. A Iegfeledhetet- Ienebb látogató nem volt más, mint Mindszenty József, Ma­gyarország bíboros hercegprímása. Három évvel halála előtt, 1972-ben ment el oda, ahová mindig boldogan ment: a ma­gyar ifjakhoz, akiket így biztatott beszédében: Ne felejtsé­tek el soha, hogy ti drágagyöngyök vagytok és a szenvedés viharában történik a ti életbeindulástok . . . Ifjúság, értsd meg, mi vagy; értsd meg, mi a rendeltetésed s a magyar szellemnek a magyar szentek útmutatása nyomán legyetek odaadó követői életetek utolsó pillanatáig . Az elmúlt tanévben a legkimagaslóbb látogató Goppel Alfonz bajor miniszterelnök volt több parlamenti képviselő és számos vendég kíséretében. A látogatás alkalmából elő­adott kultúrprogram párosult a magyar vendégszeretettel, maradandó élményt nyújtott a miniszterelnöknek és a ven­dégeknek, akik ezt meleg, közvetlen szavakkal fejezték ki. De nemcsak Kastlba érkeznek vendégek, hanem a gim­názium nagyszerű kultúregyüttese is tesz látogatásokat Eu­rópa különböző országaiba. És ez a különböző európai álla­mokban szereplő, nagyszerű magyar kultúrcsoport ad Burg Kastlnak különleges missziós jelentőséget. Mert missziót tel­jesítenek azok a magyar fiúk és lányok, akik a magyar zenét, magyar táncot, magyar dalt, magyar népművészetet mutatják be a világnak. Svájcban történt látogatásuk után, amikor Baselben és Zürichben szerepeltek, így írt róluk az egyik ottani lap: “A magyar gimnázium 120 főnyi kultúrcsoportja egész estét betöltő nívós programmal szórakoztatta a közönséget. A kó­rus mind a Hazám című kantáta, mind a népdalfeldolgo­zások előadásával az iskola-kórusok szokványos szintjét túl­lépő művészi tökéletességgel szólaltatta meg a műveket. A Nemzetőr július-augusztusi számában külön nagy cikk jelent meg a kultúrcsoport franciaországi látogatásáról, amikor a fennállásának 200. évfordulóját ünneplő Berché­­nyi-huszárezred (ma ejtőernyős alakulat meghívására a dél­franciaországi I arbesba érkezett és tartott három napos nagy sikerű vendégszereplést. A magyar fiatalokat meglá­togatta ottlétük alatt Madame Barre, a francia miniszter­­elnök felesége, aki magyarul beszélt a diákokkal, mert ő is magyar, Iányneve Hegedűs Éva. A szereplők kiválóságát mutatja az is, hogy vendéglátóik megkérdezték: “Ugye, ze­nei gimnázium a kastli iskola ? És szinte nem akarták el­hinni a tagadó választ. Ez a magyar gimnázium, ez a magyar végvár, amely­nek diákjai, amikor a világ különböző egyetemeiről kikerül­nek, szinte kivétel nélkül kitűnő állásokat foglalnak el és a magyarság nagykövetei a világban, ez a magyar csoda most lesz húsz éves Kastlban. Szeptemberben ünnepeli majd ott a diákság, a tanári kar és Európa magyarsága, de az egész világon szétszórt magyarság is, mert ez a nagyszerű intézmény nemcsak szívügye, hanem joggal büszkesége is. A huszadik évfordulójának küszöbén álló iskolára Isten áldását és a segíts magadon, Isten is megsegít ’ alapján a magyarság erkölcsi és anyagi támogatását kérjük, hogy a kastli gimnázium még sok húsz éven át taníthassa a kül­földi magyar ifjakat Isten, haza és a magyarság szeretetére. 4fr vfr 4fr A gimnázium címe: Ungarische Gymnasium, 8455 Kastl b. Amberg, West Germany, Europe vagy Hungarian School Care Club, P.O. Box 2727, Cleveland, OH 44111. A NAGYEZÜST (Igaz történet az első világháborúból.) Ötödikes gimnázista voltam akkor. Várományos tábo­rozásról (=* összejövetel volt minden hónapban vitézi váro­mányosoknak, a Megyeházán tartották a Vitézi Szék egyik helyiségében) tértem éppen haza. Édesapám hazaérve meg­kérdezte, “na miről hallottál ma?’’ Elmondtam, hogy az a lelkes öreg vitéz, aki az összejövetelt tartotta, mindenkit megkérdezett, miért kapta édesapánk a kitüntetéseit, miért lett vitéz? Sajnos csak egy valaki tudta közülünk. ,— Ezek szerint te sum tudtad? kérdezte édesapa. Én azt mondtam, hogy tudok valamit, de biztosan nem. Majd hozzátettem, hogy az öreg bajtárs a lelkünkre kötötte, hogy írjuk de legalább a nagyezüst érem történetét. _ Megkérhetem, Apát. hogy mondja el nekem, hogy én is leírhassam? Nem bánom, ha le kell írnod, elmondhatom, —* mondta édesapa, — de csak vacsora után. / Azt remélem, tudod, <—< kezdte Apa a történetet, hogy én a császári és királyi 19. gyalogezrednél szolgáltam a géppuskás századnál. Akkor ezt úgy mondtuk, a Mas­­chiengewehr drei-nél. r— A század pihenőben volt az olasz front mögött egy kis faluban. ,—■ Mi volt a falu neve? —- kérdeztem. i—i Arra már nem emlékszem, ^ válaszolta Apa, csak azt tudom, hogy Udine és a Piave folyó közötti területen volt. A századunkban csak két tiszt volt. A százaclparancs­­nck, kapitány Winkler, idősebb osztrák tiszt, aki csak törve beszélt magyarul, meg egy főhadnagy, aki viszont magyar gyerek volt. így én, fiam, mint szakaszvezető szakaszpa­rancsnok is voltam, mivel nem volt elég tiszt. Egyik vasárnap misére ment a század. Mise után, mi­előtt oszoljt vezényeltem, bejelentettem: Este 9-ig kimenő, mindenki mehet sétálni, vagy elmehet meglátogatni a ba­báját”. Az embereim mosolyogtak. Senki sem tudott olaszul, ha akartak volna, se társaloghattak volna az olasz lányokkal. Oszolj után én is elmentem sétálni egyet a faluba. Kép­zeld, fiam, az egyik emeletes ház előtti kertben szép piros mpskátlit fedeztem fel. Azonnal odaléptem a kerítéshez, és le akartam törni az egyik virágot. Fentről, az emeletről egy női hang szólt rám magyarul: “Nem szabad, géppuskás! Gondolhatod, fiam, hogy meglepődtem, azután nem törődve azzal, hogy ez illik, vagy nem illik, szinte szaladtam be a házba, föl az emeletre. Kis híja volt, hogy nyakába nem bo­­rultam a kislánynak, aki rám szólt, hogy ne bántsam a virág­ját. r— Maga magyar?, kérdeztem tőle. _ Nem vagyok magyar, én olasz lány yagyok, —- vá^ laszolta. Fiúméban jártam iskolába, ott tanultam meg magyarul. Ne haragudjon meg érte, maga nekem egy ellen­séges katona, ön nekem nem udvarolhat, de ha szabad, sze­retném megkérni valamire. ^ Halljuk, mi a kívánsága? Az olasz kislány kissé bátortalanul folytatta: A Vörös­kereszttől tudtam meg, hogy a bátyám megsebesült, magyar hadifogságban van Budapesten. Szeretnék neki írni. Lenne olyan kedves, megmondaná a tábori posta számát. A bátyám magának írna németül, hogy ne legyen feltűnő, és ön el­hozná nekem a levelet. Nem volt szívem nemet mondani egy fiatal leány­nak, — folytatta Apa a történetet, ^ és megmondtam neki a nevemet és a postaszámomat. Hamarosan vittem is neki a Pestről érkezett választ. A kislány igen boldog volt, én meg kedves vendég lettem náluk. “Vihar a levelet ide-oda .szórja, szegény katonának for­­gandó a sorsa .. .” így történt ez velem is. Megjött a pa­rancs, indulás a frontra. Menetelés, a vonal közelében nyil­ván éjszaka, azután élet a fronton. Az én tüzelőállásom a Piave folyó partján volt egy sziklán. Majdnem félkörben folyt mellettünk a víz. Az egyik nap kapitány Winkler hivatta a szakaszpa­rancsnokokat. Bejelentette, hogy támadás lesz. Először a tüzérség pergőtüzet ad le az olasz állásokra, azután átkelés a folyón. A mi. századunk támad először. Mi leszünk a ka­punyitó század. Szabályszerűen indult meg minden. A tüzérség leadta a pergőtüzet, én meg fejemen a telefonkagylóval vártam a támadási parancsot. Vártam, vártam, de hiába, parancs nem jött. Azt persze én nem tudtam, hogy egy gránát el­szakította a vezetéket, nem is hallhattam a parancsot. Arról szintén nem tudtam akkor, hogy az olasz hadvezetőség ké­mek útján értesült a támadásról. Ennek megfelelően a per­gőtűz idejére visszavonták a csapataikat, és a mi tüzérségünk az üres állásokat lőtte széjjel. így a mi rohamistáink kipi­hent, érintetlen csapatokkal kerültek szembe. A támadásunk nyilván összeomlott. Erre hadvezetőségünk kiadta a vissza­vonulási parancsot. Az olaszok ezt látva megindították az ellentámadást. Egyszer csak azt látom, hogy ameddig a sze­mem ellát, hatalmas tömegben jönnek az olaszok előre a Piave túlsó partján. Körülnéztem, sehol senki nem lő rájuk. Állva, szinte sétálva jöttek előre. Sejtettem rögtön, hogy a támadásunk nem sikerült, és a mieink vonulnak vissza. Az én vonalam biztos elszakadt^ azért nem hallottam a vissza­vonulási parancsot. Nem sok idő volt a gondolkozásra. Oda­szóltam az embereimnek: Gyerekek, mennyi töltényünk van? Szakaszvezető úr, alázatosan jelentem, kb. tízezer patron, volt a válasz. Akkor lövünk, adjátok ide a töl­tényt! adtam ki a parancsot. Szerencsétlen olaszok, a gép­puska úgy vágta le őket, mint a kaszálógép a füvet. Az ellentámadás azonnal megtorpant. ^ Meddig lőtt édesapa? kérdeztem. ,— Kb. 10 percig, mivel az olasz tüzérség is észrevett, és veszettül lőni kezdtek. Hamarosan hallottam, hogy csobog a víz a becsapódó gránátoktól. Először a jobb­­kezem esett le a nyomógombról. Erre balkézzel lőttem to­vább, de az is majdnem rögtön megsérült. Harcképtelen voltam egészen. ,—■ Vegyétek át a puskát, mondtam az em­bereimnek, én meg megindultam visszafelé. Először féltem egy kicsit, mivel teljesen tehetetlen voltam. Csak akkor nyu­godtam meg, amikor meghallottam a mi géppuskáink hang­ját. A mieink ugyanis amig én lőttem, hátraértek, és az új állásból lőni kezdtek. Mivel az olaszok erősen tüzeltek, egy gránáttölcsérbe húzódtam le. A talaj vizenyős volt, a tölcsér majdnem tele volt vízzel. A víz fönntartotta a két karomat. Egy ütést éreztem a rohamsisakomon, kicsit meg is szédül­tem. Nem érdekelt semmi. Csak azt néztem, hogyan szivá­rog a vér a kezemből. A vér úszott a víz tetején, én meg csak azt figyeltem, hogy a két vértócsa mikor ér össze. Már össze­ért a két vértócsa, amikor egy szanitész a galléromnál fogva kirántott a gödörből. — Élsz? — kérdezte. ^ Élek, mondtam neki. ,—- Kötszert vett elő, néhány gyors mozdulattal bekö­tötte a kezemet. Majd megkérdezte, máshol nincs baj, tudsz menni? ^ Tudok, mondtam neki. ,— Jól van, akkor menj hátra, a tüzérség már nem lő nagyon. -— Amilyen gyorsan csak tudtam, mentem hátra. A vonal mögötti kötőzőhelyen sebesültek tömege. Egy tiszt intett magához, r— Honnan vagy te? .— kérdezte. A Maschiengewehr drei- tői válaszol­tam. r— Jól van fiam, de tudod, hogy te vagy a 4. ember, aki a saját lábán jött vissza? Azután rágyújtott egy cigaret­tára, és a számba tette. Kis lóvasút vitte a sebesülteket visszafelé. Ahogy tud­tam, fölkapaszkodtam a hordágyon fekvő bajtársaim közé. A kisvasút egy faluba vitt. Itt még több volt a sebesült. Mivel először a súlyosabb sebesülteket vitték tovább, en­gem félre állítottak. Amint ott bandukolok a házak mellett, a falu kezd ismerős lenni! “Én itt jártam ’, ötlött az agyam­ba, és lassan ráismertem arra kis olasz falura, ahol pihenő­ben voltunk. Megindultam a templom felé, még mindig egy kicsit kábultan. ^ “Maga él? <—< szólított meg valaki. Oda­nézek, ki szól hozzám? Az olasz kislány volt. Hallottam az offenziváról, ,— folytatta. ^ Látom megsebesült. Ha meg­engedi, bekötöm a kezét. — Ért hozzá? r— kérdeztem. Hát elfelejtette, hogy vizsgázott ápolónő vagyok? Na jöjjön. Az­után elvezetett a lakásukra. Levette fejemről a sisakot. <— Ez csak horzsolás, a sisakja megmentette az életét. Már el is állt a vérzés. Mutassa a karját. Azután levette óvatosan a kötést, kitisztította a sebeket, újra bekötötte mindkét keze­met. r-* Kórházba kell mennie minél el őbb, sebészeti beavat­kozás kell, mondta. A jobb csuklója teljesen merev. — Meg­köszöntem, ahogy tudtam. Éppen indulni akarok, amikor a kislány megkérdezte: Mondja, mikor evett utoljára? Egy, vagy két napja, már nem emlékszem. — A kislány sírni kez­dett, azután leültetett, tojást sütött nekem, majd megetetett. Gondolhatod, fiam, így már jobb kedvvel indultam a kórház felé. Kormozdon, a hadikórházban, mig a segédorvos főhad­nagy a műtőben levette kezemről a kötést a főorvos megkér­dezte: “Ide figyelj, ki kötötte be a te kezedet? Nem em­lékszem, alezredes úr, el voltam kábulva. Láthatja, a fejem is megsérült. ^ Kár fiam, hogy nem tudod megmondani, mert azonnal nagyezüstöt adatnék neki. Ilyen gyönyörű kö­tést még nem láttam, r— Miért nem mondta meg édesapa, hogy az az olasz lány kötötte be a kezét, ^ szóltam közbe. — Hogy képzeled ezt, azonnal hadbíróság elé állítanak az­zal a jogos gyanúval, hogy összeköttetésben vagyok az ellen­séggel, i—' válaszolta apa ^’majd folytatta: Azután elaltat­tak, és megoperáltak. Mikor jobban lettem, a transzportvo­nattal útnak indítottak hazafelé . Pápára kerültem a hadikórházba. Itt nagyon jó dolgom volt. Amikor az egyik kezemről lekerült a kötés, az lett a dolgom, hogy kimentem az állomásra, és azokat a sebesül­­| teket, akik tudtak menni, összeszedtem, és elvezettem a kór­házba. Egyik nap hivatott a kórház-főorvos ezredes, r-* Fiam, te kitüntetést kaptál, méghozzá nagyezüstöt, mivel megállí­tottad az olasz ellentámadást. Gratulálok, fiam, ezt nem tud­tam rólad. Vasárnap, egy kis ünnepség keretében kapod meg a kitüntetésedet. Öltözz föl rendesen, tedd föl a kitün­tetéseidet. t Az ünnepségre díszszázad vonult ki. Az ezredes úr kedves, szép beszédet mondott, megkaptam a kitüntetést. Azután odaállítottak az ezredes úr mellé, és a díszszázad elvonult előttünk. Balkézzel tisztelegtem, mivel a jobbkezem még fel volt kötve. Gondolt-e édesapám az olasz kislányra a diszmenet alatt, azt nem tudom. Ö nem mondta, én meg nem kérdez­tem. vitéz Fodor Miklós piarista tanár MAGYAR CSERKÉSZ SZÖVETSÉG 113. SZ. SAJTÓTÁJÉKOZTATÓJA 1978. AUGUSZTUS A NEW YORK TIMES július 9-i vasárnapi számá­ban féloldalas tudósításban számol be a new brunswicki (N.J.) Rutgers egyetem múzeumában rendezett magyar népművészeti kiállításról. ^ A kiállítás anyagát a new brunswicki magyar cser­készek bocsájtották a múzeum rendelkezésére. A New York 1 imes tudósítóját a múzeum amerikai kurátora hívta meg és vezette végig a kiállításon. Számunkra ez a kiállítás elsősorban azért nagy jelen­tőségű, mert egy amerikai egyetem múzeumában rendezett kiállítás anyagát magyar cserkészek szolgáltatták. A Rutgers egyetem vezetősége a new brunswicki magyar cserkészek munkáját ezzel a meghívással megbecsülte. Ám azért is nagy jelentőségű a New York Times be­számolója, mert: a legtöbb egyetemi vagy más múzeum írja a New York T imes tudósítója ,—' nagy kiállításokba fekteti minden energiáját és nem szentel elég figyelmet a kis témáknak, vagy személyeknek. Pedig ezek a “kis” té­mák sokszor igen fontos szerepet játszanak történelmi vagy társadalmi szempontból. A Rutgers egyetem kiállítása ilyen ritkán látható “kis” témával ismertet meg bennünket: a magyar népművészettel. A kiállítás az 1870-es évektől kezdve Észak- és Dél- Magyarország, valamint ERDÉLY ^ Magyarország nép­művészetben három leggazdagabb vidékének — fafaragását, népviseletét, cserépedényeit és háziszőttes művészetét mu­tatja be eredeti népművészeti tárgyakkal, érdekes és ízléses elrendezésben. A New York Times tudósítójának különösen tetszettek a cserépedények, külön megemlítve egy 1880-ból származó l ótszentmártonban készült vizeskorsót, mely egyszerű for­májában és kivitelében mégis érdekes és művészi hatást kelt. Szekszárd vidékéről származó korsók és kancsók nagy képzelőtehetségről tesznek tanúbizonyságot kiemelkedő színösszeállításukkal, virágos mintájukkal. A tudósító elragadtatással írja le a különböző hímzett párnákat és ágy, valamint fali takarókat. 100 évvel ezelőtt Erdélyből származó szőttes ágytakaró készítője hosszú időn keresztül kellett dolgozzon rajta, míg a mértani pontosságú csodálatos formáit szerető kézzel pompás egységbe foglalta. Egy 1880-as évekből származó faragott fa ivópohár egyike a rendkívüli példányoknak. 1870-ből számlázó női bárány­kor ködmönke még mindig nagyon jó állapotban volt. A kiállítási tárgyak részben a new brunswicki és kör­nyékbeli magyar családok otthonaiból származnak, részben magyarországi látogatók hozták magukkal ajándéknak. A tudósító végül megállapítja, hogy ez a kiállítás az első az egyetem történetében, amikor nemzetiségi csoport népművészeti kiállítást rendez. Ez nemcsak a népművészet sikere, hanem a new brunswicki magyar cserkészek, velük együtt a város magyar származású közössége és az egye­tem együttműködésének fényes bizonyítéka. HALOTTÁ INK LÁSZLÓ UPHOLSTERING CO. első osztályú munkát készítő kárpitos műhely 2039 29th St. N. E., CANTON, Ohio 44703 Szeretném, ha lehetőséget adna, hogy öreg, elkopott bútordarabjaiból ismét csodálatosan szép újat készíthessek. Biztosíthatom, hogy csalódás nem éri, ha munkám mi­nőségét és áraim szerénységét mérlegeli. Részletesebb felvilágosításért a 216-455-7730 telefon­számon állok rendelkezésére. * László Árvái kárpitosmester Gyász esetén forduljon HOLLÓ J. ISTVÁN Cleveland legújabb magyar Temetkezési Intézetéhez 7327 Pearl Road Middleburg Hts., Ohio Pontos kiszolgálás, mérsékelt árak, gyönyörű, kűtött kápolna. Telefon: (216) 243-6111 éjjel/nappal BÍRÓ FERENC Gyászolja felesége, Erzsébet, 2 fia, Ferenc és József 2 unokája és 2 dédunokája. Az akroni Kertész Temetkezési Otthon (2433 Manchester Road) kápol nájában ravatalozták fel és a magyar református egyház templomából temették. BUJDOSÓ BORBÁLA Bújd osó István 91 éves özvegye. Gyászolja 4 gyermeke, , István, József, Hatháziné Rózsa és Ferenc, 5 unokája, 13. dédunokája. A Bodnár Lajos és Fia Temetkezési Otthon (3929 Lorain Avenue) kápolnájából temették. FARKAS GYÖRGY volt Lincoln Park, michigani lakos augusztus 6-án 88 éves korában elhúnyt. Temetése augusztus 9-én volt a Sö­­lösy K. János és Fia magyar temetésrendező halottaskápol­nájából és a Woodmere temetőben helyezték örök nyuga-. lomra. Gyászolják: felesége, gyermekei, unokái, testvérei és jóbarátai. KASZA STANLEY Gyászolja felesége, született Sullivan Joyce, 2 fia, • Stanley és Joe, 2 testvére, János és Pál. KATONA ANDRÁS Gyászolja felesége, született Kret Linda, 2 gyermeke, Kimberly és Robin, édesapja, Katona János. KÖVES ANTAL Gyászolja nővére, Davisné Jozefin és testvéreinek gyer­mekei, unokái, köztük Orbán Lajos és Pál is. Solonban te­mették. MOLNÁR JÓZSEF Gyászolja felesége, született Assink Jane, 2 fia, Ri­chard és Kenneth, 4 unokája, 5 testvére, János, István, Mi­hály, András és György. SZILOGYNÉ BLAZER ERZSÉBET Gyászolja családja. (61 éves korában váratlanul halt meg az akroni kórházban, Akronban temették.) TÓTH LAJOS Gyászolja felesége, született Homovics Terézia, fia, if­jabb Lajos, 3 unokája, 3 testvére, Estvanderné Anna, Er­zsébet és Jacobné Margit. A Magyarországi Szent Margit római katolikus magyár egyházközség templomából temet­ték.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents