Magyar Újság, 1978 (68. évfolyam, 1-50. szám)
1978-06-22 / 24. szám
1978.3UN1US 22:' n vj i n iv U U U JTZ V/ Tormay Cecil: BUJDOSÓ KÖNYV (Folytatás) ! I— Az utcán kellett neki á zsidók automobilját mosni, — mondotta az ember sótéten — de megadta nekik. Feltúrté az inge ujját és odaparancsolta a gazembereket — ide nézzetek! >—■ azt mondta nekik — tanuljátok meg, hogyan kell az ilyesmit tisztára takarítani. A jó öreg pályaőr halkan nevetni kezdett. Gyönyörködött a históriájában. De aztán kaszát is fogtak ám az ikladiak. Két szomszéd falu is velük ment. Hat lóval akarták visszahozni a gróf úrékat, mert a három falu mindegyike kikötötte, hogy legalább két lovat foghassanak a kocsijuk elé . .. Az ember nem volt ott. Kinn az ablak előtt mozgott a sapkája. A kezében jelzőtárcsát emelt. Csörömpölve nehéz tehervonat tolódott el a síneken. Vörös szalagos katonák álltak a vonaton és lekiabáltak elmenőben. A fekete kocsikon fehér krétafirkálások húzódtak: Élj en Kun Béla! Éljen a vörös hadsereg! — Csirkefogók, fegyvert szállítanak, dörmögte az ember, mikor ismét bejött. Hát még az aszódi direktórium! Csupa kegyetlen zsidólegény. Remegve élnek itt mifelénk az emberek. Éjjel sincs nyugta a lakosságnak. A háború alatt a sok szökevény cseh katonát ott dédelgették a repülőgyárban. Most ők a legnagyobb kommunista hősök. Azok rabolnak legtöbbet. Keserűen, elégedetlenül nézett maga elé. - De majd lesz még másként is. Hiába fizetnek a sok értéktelen bankóval. Minket nem vesznek meg. Mi, vasutasok is szólunk majd valamit. Az irodában megint csönögni kezdett a telefon. A távolság felett repülve jött a jelzés. Aszód szólt át a huzalokon. Az eszembe nyilait: ez az én vonatom . . . Hirtelen megszűnt tagjaimban a zsibbadt nyugalom. Mikor ki kellett mennem a kis házból, olyan érzésem támadt, mintha az arcomról egy kendőt rántottak volna le. Szinte kínzott a fedetlenség. A vonat, lassan sustorogva közeledett. A vagonok tetején alakok ültek, alakok lógtak a lépcsőkön, még az ütközőkön is. Fel akartam kapaszkodni. Visszalöktek. Odébb futottam, de az ajtók nem nyíltak. Belülről feszítették őket zsúfolódva az emberek. Megint futottam és magamban beszéltem: akárhogyan, akárhol is. Egy kilincs vergődött a kezem alatt. A vonat indult. Mi lesz belőlem, ha lemaradok?. . . Az őr segített. Végre, de ládák, kofferek tömték el az ajtó torkát. Valaki előre taszított, valaki húzott fölfelé- A táskám a hátamra esett. Aztán nem lehetett többé mozdulnom és a vonat vitt magával. Forgalomból kivett régi kocsi volt, amelybe szálltam. Betört ablakain jegesen fújt át a szél. Kis peronján szorongták az emberek. Asszonyok, katonák, egy tiszt, egy kövér piszkos ember. Közéjük ékelődve, féllábon álltam, több hely nem volt. Meleg, emberszagú közelségük szinte emelve tartott. De abban a pillanatban még az is szerencsének rémlett. A jegyet a vonaton kellett megváltanom. Szakszervezeti igazolványt kértek . . . Most mindjárt le fognak kergetni innen. Közben úgy tettem, mintha a táskámban keresgélnék. A tiszt,'aki mellettem szorongott, odaszólt a vonatvezetőnek és vplami írást mutatott: r-r Állítson ki két személyre jegyet. A kalauz elment, megint jött, a tiszt zsebre vágta a kettőnk jegyét. Kifizettem az árát. Ö is Balassagyarmatra utazott. Egyszerre két lábon álltam, így vettem észre, hogy lazult a zsúfoltság. A kis állomásokon Ie-leszálIt valaki és új utas nem jött. Már az előttünk döcögő kocsi ablakos peronjára is át lehetett látni. Prémes kabátban egy fiatal férfi cigarettázott odaát. Puha kalap volt a fején és az arca piros volt a hidegtől. Egy darabig szórakozottan néztem ezt az embert. Egyszerre minden ok nélkül kényelmetlen érzésem támadt. . . Már nem akartam volna látni és mintegy kényszerben mégis oda kellett néznem. Homályos nyugtalanságom egyre elviselhetetlenebb lett. Haragudtam magamra. Képzelődés ... De mégis, hátha engem keres az az ember? A galgagutai állomásra értünk. Tizenkét órával azelőtt, hajnalban ugyanonnan indultam el. Hogy elfáradtam azóta... A túlsó kocsi üvegezett peronjának hirtelen kinyílt az ajtaja. A prémgalléros ember leugrott a töltésre és az állomás felé indult. Engem keres! Olyan erősen éreztem ezt, mintha valaki hangosan mondta volna ... Bercelre megy és nem talál. Határtalan öröm fogott el. Csak erre felé kellett volna fordulnia ... Jó estét, elvtárs! Szerencsés utat.. . Min denféle bolond szó jutott az eszembe és fintorgatni szerettem volna az arcomat. Utasok tolongtak el mellettem 1 öbben leszálltak. Az ajtó nyitva maradt és a beáramló hideg észre térített. Ostobaság .... Hátat fordítottam ‘az ajtónak. A szántások és zöldellő táblák mögött messziből kanyargott a gyalogösvény. Az ösvényen egy kis lány himbálta magát. Feje körül íobogtak a piros pántlikák. A szél a szemembe vágódott. Visszafordultam. Hirtelen döngést éreztem a mellemben. A rövidbundás ember ott állt a nyitott ajtó előtt és összehúzott szemmel rám nézett. Állát a hüvelyk és mutatóujja nyergébe támasztotta és oldalt billentette a fejét, mintha keresne valamit az arcomon. Most.. . Megint éreztem a döngést a mellemben. És minden csepp vér leszaladt az arcomból. Szinte a fájdalomig elsápadtam. Nem öntudatból, ösztönből talán, hogy védekezzem, visszafordultam a túlsó ablak felé, de a táj nem látszott. Összefutottak a színek. Meddig tartott? Csak azt tudom, hogy olyasmit éreztem, mintha a homlokom mögött valami elájult volna. A pillanatok megsűrűsödtek és zuhanva hullottak egy kongó ürességbe. Ügy éreztem, mintha velük zuhantam volna én ,is. Istenem, meddig tart még? Markolja hát meg a vállamat. ha akarja, tartóztasson le, tegyen valamit, de ne folytatódjék így tovább. Biztatni kezdtem magamat. Hízelegtem, könyörögtem magamnak, hogy színleljem hát a bátorságot. Hiszen most már úgy is mindegy. Legalább ne vegyék észre a gazemberek, hogy félek. Felegyenesedtem, amennyire csak bírtam és félrehúztam a szájamat, mintha mosolyognék. A vonat meglódult és a lódulás becsapta az ajtót. Lehetséges-e? Egy pillanatra a szabadulás féktelen gyönyörűségét éreztem a tagjaimban. Fellélegzettem. A gondolataimmal szidtam és dédelgettem magamat. Szegény bolond, hogy [is lehet így képzelődni. , . De aztán tántorogni kezdett körülöttem az egész kocsi. Mellettem egy kis utazóládán ott ült a prémkabátos ember, Felhúzott térddel ült, mint egy gonosz manó. Az állam remegett. Soha nem érzett félelemmel félni kezdtem és a hideg dacára verejték gyöngyözött ki a halántékomon. De azért egyenesen tartottam a fejemet és úgy tettem, mintha megint mosolyognék. A lehetőségek vadul hajszolták egymást a fejemben. Ha elfognak, senki sem fog tudni a sorsomról. És az a félszemű, akinek kiadtak, símán el tétet láb alól. Anyám nem tudja, hogy úton vagyok, Kállayék, akiktől elmentem, Huszárék, akik nem várnak, senki sem fogja tudni, ha meg nem érkezem. A budapesti foglyokra rá lehet terelni az antantmissziók szemét, de ha most itt hurokra kerülök, senki sem fogja keresni és mire keresnének majd addigra ... Az ember még mindig a ládán ült. Cigarettát sodort magának, fújta a füstöt és időnként felnézett rám. Sohasem fogom elfelejteni a szemét. A kövesdi állomáson utasok szálltak fel. Megint sokan voltunk a kis peronon. Két férfi, aki vörös gombot viselt a kabáthajtókáján, hangosan lelkesült a forradalomért: — Csakhogy megértük! Látszott rajtuk, hogy ijedtükben beszéltek. Az ember a ládán bólongatott. Megvetést éreztem. Ezek mind magyarok voltak és odaadták magukat az idegeneknek. Szennyes és aljas volt az egész. Lázadó gőg csapott a fejembe. Elfogatni magam ilyenektől. így nyomorultul, a nélkül, hogy tennék valamit magamért, hogy megkísérelném a menekülést. Bevárni a sorsot, mint egy nyomorék, aki mozdulni nem tud. Egyszerre elviselhetetlen szégyennek rémlett a mozdulatlanságom. Felmarkoltam a táskámat és az emberek között becsúsztam a szomszédos szakasz ajtaján. A fülkében is zsúfolva álltak az utasok az ülések közt. Mellettem egy ember szorongott a pádon és felnézett rám. Homályosan emlékszem az arcára. Gyér szőke bajusza volt és vizes kék szeme tétovázva tapogatódzott. Jegyzőkönyvébe irkáit. Kitépte a lapot, megint irkáit. Aztán már nem figyeltem oda. A rövidbundás, aki odakünn ült a peronon, időnként kissé felágaskodott és benézett a szakaszba, mintha őrizne. Kivártam ezt a pillanatot. Mikor visszaült a ládájára és nem láthatott, megint felkaptam a táskámat és indultam odébb. Nem volt tervem. Csak menni, menekülni, tenni akartam valamit. Ki tudja, talán sikerül. Talán megszököm egy állomáson. Talán leugrom a vonatról. Mikör az irkáló szőke ember mellől odébb mentem, hirtelen a táskám logantyúja és a tenyerem közé dugott valamit. Ekkor jutott eszembe, milyen sajátságosán nézett rám az előbb, aztán írt, aztán kitépte a lapot. Mintha összesodrott papiros lett volna a kezemben. Sebesen mentem előre a harmonikás vagonkapcsolókon, zsúfolt kocsikon át emberi testek, ládák, kofferek, kosarak torlasza között. Meglöktek, taszigáltak, gorombáskodtak és valahányszor rám nézett valaki, olyasmit éreztem, mintha a bőrt nyúznák az arcomról. Miért néznek reám olyan ismerősen, mintha már láttak volna? Miért nincs olyan arcom, mint nyndenkinek? Milyen kényelmes lenne, ha az az asszony ott kölcsön adná az arcát. Elfordul az ember és már nem bír rá visszaemlékezni. Aztán undorított ez a gon dolat. Tovább tolongtam. Egyszerre nem volt tovább. El jutottam a vonat végére, az utolsó kocsiba. A törött ablak mellett volt egy szabad hely. A mozdony szikráit épp oda vágta a szél. Senkinek sem kellett az az ülés. Odahúzódtam a szegletbe és zsebkendőmet tartottam a szemem elé. Ez védett és takart is. Már senki se figyelt rám. Szétbontogattam a kis papirost, amelyet a tenyeremben szorongattam. Csakugyan írás volt rajta, zegzugos, ferde sorok. Minden szóra emlékezem: Arcképpel körözik, meneküljön. Ha kézre kerítik, elteszik láb alól. Hálát éreztem-e abban a percben vagy csak névtelen borzalmat? Óvatosan összetépdestem a kis cédulát és a foszlányait kírepítgettem az ablakon. Közben leküzdhetetlen fáradtságba mosódtak a pillanatok. A szakaszban emberek ültek, hangok beszéltek, de minden hihetetlenül messze volt. Önmagam voltam legközelebb magamhoz. Elmúlhatott már vagy egy óra, talán több is. Szerettem, hogy múlik az idő, szerettem a kis szegletet. Pedig a bevágódó szél hasogatta az arcomat. A tagjaim fájtak a kemény falócán és a gyomromat megint rágta az éhség. Csak teát ittam tegnap este óta. Hirtelen egész sötét lett. kőszénszagos nehéz füst tódult a fülkébe. Mire felfogtam, már túl voltunk rajta. Alagút volt. Ha előbb eszembe jut, talán . . . ostobaság, — kitörtem volna a nyakamat. Megálltunk . . . Nyílt pályán állt a vonat. Mély árok húzódott a töltés alatt, itt leszállhatnék . . . Az utasok az ablakhoz sereglcttek. Valaki odakinrtől felkiáltott: Aligha eresztik be a vonatot Gyarmatra, a cseliek lövik az állomást. Még jobban belefúrtam magamat a szegletbe. Semmi értelme, nem, semmi értelme. . . Aztán még egy kis állomás következett. Mindenütt vörös katonák. A rövidbundás embert is láttam. Végigfutott az állomás épülete előtt és kimeredt arrafelé, ahol az előbb nyílt pályán álltunk. Úgy tetszett, mintha a fejét rázta volna, mintha káromkodott volna. Engem keresett e? Vagy arra gondolt, hogy rosszul vigyázott rám és hogy megszöktem? Megint beugrott a vona tba. Alkonyodott. Egy állomáson soká várakoztunk. A fűtő elment vacsorázni a kocsmába. Egyik utas beszélte, hogy érte már kétszer küldtek, de a fűtő azt üzente, csak hadd fejlődjék a gőz . .. Éjszaka volt, mire odébb mentünk. Az eső esni kezdett. És a lucskos feketégből lassan átderengő világosság jött elénk. A sötét szakaszban készülődni kezdtek az emberek. Balassagyarmat, —. mondotta egy hang. Már az ajtónál álltam. A vonat lassítva ment, még nem ért be. Hirtelen kinyitottam az ajtót, ledobtam a táskát, utána ugrottam. A többi ajtó csak később csapódott ki. Már mentem futva a kijáráson át, a város felé. Senki sem kérte a jegyemet, senki sem törődött velem. Egy palánkhoz értem, nagy diófa sötétlett a sötétben. Mellé lapultam. Aztán vártam, vártam, míg mindenki elment, kocsik, emberek . .. Távolod ón a rövidbundás alakja is felrémlett egy pillanatra. A lámpák kialudtak az állomáson és a zuhogó esőben egyedül maradtam a fa tövében. Elmúlt! És csodálatosan mégis folytatódott. Egyre éreztem azt az idegen akaratot, amely keresve keres a sötétben, éreztem egy kezet, amely konokul tapogatódzik és kutat, mindig mellém nyúl és nem talál. Most még nem, talán később . . . Ösztönösen félrehajlottam álltó helyemben. Szinte akaratomon kívülállón elhúzódott a testem. A kéz mellém nyúlt. Mindig mellém, de mindig a közelben. A leselkedő autó a kőfaragó-utcai kaputlan ház előtt. Az aszódi vörös katonák. A sárszínű puha arc és az előbb az a rövidbundás. A kéz közelemben tapogatott. Csak egy szerencsés mozdulatot kellett volna tennie. Tegnap is, holnap is . . . de ma még elment mellettem, ma még szabad vagyok. Körülnéztem. Az éjszakából házak dugták ki az arcukat. A szemem megszokta a sötétet. Flova menjek? Az állomástól széles utca vezetett fák alatt a város felé. Arra menjek? Emlékezetemben összeszavarodtak Kállay Erzsébet útbaigazításai. Katonák jöttek szemközt, aztán munkásformájú emberek, aztán egy kis fiú. A gyerekben volt legtöbb bizalmam. —> Segítenél a táskámat vinni? A fiú nekirugaszkodott, de gyönge volt. Vittük hát a táskát ketten. Nem is az volt a fontos, hogy segítsen. Tőle akartam megtudni, hol lakik Huszár Aladár? A gyerek nem tudta biztosan, de azért ment mellettem az esőn át. Kertek, kis villák maradtak el, aztán egy templom látszott. Lucskos fák. ázott, homokos út. Az egyik kapuban egy asszony állt. Útbaigazított: A város végén az utolsóelőtti ház. Összerezzent a szívem. Eddig csak az járt a fejemben, odatalálunk e? Most, hogy ez elmúlt, eszembe jutott: ha elmentek volna innen? Huszár Aladár ellenforradalmár hírében áll. Az új hatalom rossz szemmel nézi. Felesége a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségének volt a nógrádi elnöke. A helybeli szociálkommunista lapok már a tél folyamán tápiadták. Rácsos kapun fordult be a fiú. Néhány lépcső, egy üveges ajtó következett. Nehezen lélegzettem . . . Menedéket kérni olyanoktól, akiket amúgy is fenyegetnek. Kínlódtam és szégyelltem magamat. — Ott a csengő! mondotta a gyerek. Még mindig haboztam. Aki üldözötten, kitaszítottan sohase tétovázott idegen ajtó előtt, aki szegényen sohase állt hideg éjszakában idegen küszöb előtt, az nem sejti, milyen elviselhetetlenül össze tud szorulni az ember szíve. A gyerek letette a táskát, kérte a pénzt és elszaladt. A csengő élesen behasogatott a ház csöndjébe. Szinte megijedtem. Most már nem lehet eltörölni a csengetést. Most már eldőlt. Ök pedig odabenn összerezzennek és valami rosszra kell gondolniok. Ilyen későn, mostanában, mikor az embereknek elakad a lélegzetük ha napszállta után bezörgetnek az ajtajukon. A hosszú folyosó végéből izgatott lépések közeledtek. Egy riadt cselédleány kérdezte, mit akarok. Jelentse, hogy Földváry Erzsébet megérkezett. . , Ajtók nyíltak. Világosság esett ki és a fénysávon hoszszúszőrű, szép vadászkutya futott előre ugatva. Mögötte Fíuszár Álad ár jött. Egyszer láttam életemben, de azonnal megismertem. Szőke feje, széles válla tisztán körvonalódzott a Iámpafényben. Okos zöld szeme egy pillanatig kutatón nézett rám: Földváry Erzsébet? Ekkor már magunkban voltunk. Súgva mondtam a úévemet. Mintha feje egy kicsit megrándult volna. >-< Tegnap hallottuk, hogy Svájcba szökött. Segítsen át az Ipolyon . ..- Ráér, majd beszélünk, jöjjön hamar. Felkapta a táskámat és mintha régi barátok lettünk volna, vitt magával a házába. Egy kis ballon mentünk át. A fal mentén falépcső kapaszkodott az emeletre. Középütt a Iámpafényben állt az asztal. Másik szobába értünk. A nagy könyvszekrények üvegjébe belevörödött a világosság, keleti szőnyegeken kényelmes bútorok álltak. Feltűnően szép, fiatal asszony jött elém. Fehér homlokán egymásbaugró szemöldökök alatt a hosszú pillák sötétjében kék és nagy volt a szeme. Az arca hideg, szinte mozdulatlan volt. Szorongást éreztem. Vajon mit fog szólni? Se csodálkozás, se ijedtség nem látszott rajta, pedig mostanában hallotta, hogy külföldre szöktem. Ügy tett, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy idegenül, éjjel, körözötten hozzájuk jöttem el. Csendben, nyugodtan intézkedett: Itt a könyvtárban vetünk ágyat, nincs más szobánk. Vörös tiszteket Iakoltattak az emeletre. Két helyiségünkbe kommunistákat akartak telepíteni, régi kocsisunkat tettük oda. A könyvszekrénynek támaszkodtam. Körülöttem lassan forgott a szoba. Enni adtak. Huszár* Aladár szánakozó tekintetéből értettem meg, hogy az éhség, az álmatlan éjszakák, a fázás és a szenvedés, minden az arcomon van. A ruha lógott rajtam, a kezem remegett. A gyerekek is bejöttek. Mondták, nekik, hogy rokonuk vagyok. Két kis leány és egy kicsi fiú. Aztán az ágyuk mellett álltam, mikor az anyjuk imádkozott velük. Oda kinn zuhogott az eső és a világ vörös katonákkal, detektívekkel volt tele. Vad gyűlölet, nyomor, piszok, félelem, megaláztatás. Idebenn hosszú fehér ingecskéjükben imádkoztak a gyermekek és rácsos ágyuk felett, mint egy megszentelt ősi kép, kicsi piros-fehér-zöld játékzászló függött a falon. A villanyvilágítás kialudt. 1 izeriegy óra ... A ház elcsendesedett. Egy szál gyertya mellett ülve még maradtunk. Nem kellett sok szót mondanunk. A szörnyű magyar szerencsétlenség egyformán fájt nekünk és a saját kínunk is olyan hasonló volt, mintha egyetlen törvény szabta volna meg. i— Sok jó barát menekült erre, <—> mondotta Huszár Aladár. — Átsegítene engem is? Megrázta a fejét. —* Az Ipoly elöntötte a réteket. A hidakat őrzik, most nem lehet. Nem engedjük el innen. Ügy is csak napok kérdése. Szobnál koloniális csapatokat láttak, az embereim mondják, hogy itt a kővári hídnál is azok vannak. Ma az a kósza hír terjedt el, hogy Nagykanizsára angol katonaság érkezett. Harmincezer emberről beszélnek. Aradon franciák vannak. Ide talán már ma éjjel bejönnek. Várja be itt, míg a tanácsköztársaság összedűl. Fáradt voltam, halálosan fáradt és a kimerültségemen át mégis olyan erősen, frissen hallottam minden szavát, mintha reggel lenne. Szépen hangzott. .. Milyen furcsa, nem küldenek odébb. Nem akarják, hogy elmenjek. . . Háti megpihenhetek egy kicsikét? Köszönöm . .. köszönöm, mondottam hangtalanul és fennhangon nem mondtam semmit. Balassagyarmat. Április 17. Azt hittem, abbamarad ez az írás, többé nem folytatom. De a rossz sors megint mellettem ment el. Csak rám nézett, még nem kellettem neki. És most itt vagyok. Med- w dig? tovább kell mennem innen is? Vagy itt fognak el? '--**» Az útjaim végét nem látom már. Azt sem tudom, hogy az írásom végére magam teszek e a pontot, vagy valaki más. Mindegy. Ha töredék marad, még a töredék is tanús- ' kodhat. A földomláshoz minden zuhanó rög hozzátartozik,, és minden rögben benne van az egész nagy tragédia. Mik or ma reggel feléb redtem, soká tartott, míg ráeszméltem, hogy hol vagyok. Egy könyves szekrény üvegjébe verődött bele a világosság. Odakintről tilínkózás hallatszott. Régi pásztorok gyermekes dallamába állatok ügetése ve-,,, gyűlt. De hát hol vagyok? Valami megmarkolta a szívemet és onnan facsarta ki az öntudatot. Hiszen megjelölt földönfutó vagyok. Kinéztem az ablakon. A városvégi kis utcán tehenek mentek lefelé- És minden más volt, mint tegnapi A szemközti ház nyugodtan, tudatlanul nézte magát a po-A* csolyóban. Ott túl valamerre lehet a pályaudvar és az útja* ráfut a Vármegyeház-térre. Egészen pontosan elképzeltem magamnak a teret. Árkádos nagy piac, egy régi kút, tornyos vén városháza ... Igen, ilyen lehet. Az idegek furcsán ugráltak a fejemben. Valami történhetett tegnap a koponyám alatt, akkor nem vettem észre. Most mindúntalan magam mögé kellett néznem. Olyasmit éreztem, mintha valaki figyelne. <— Jó reggelt! — friss gyerekhangok kiáltottak be a szomszéd szobából. Aztán egy kis üveges verandán várt a reggeli. A veranda ablakai az udvarkertre néztek. A régi virágágyak helyét zöldséges ágyak foglalták el a lombba szökő díszfák alatt. Bokrok és túl a palánkon megint csak fák, zsindelytetők, városvégi kertek. Jegenyék, füzek és ragyogó, lágy tükörbe merült sudár topolyák. A kiáradt Ipoly».. Hegyivizekkel terhes nagy völgye túlsó oldalából emelkedett fel a szőlőhegy, a csehek állása. Két hónap óta onnan fordulnak ágyúik a város felé. Feljegyzéseimről beszéltünk. Huszár Aladár papirost és ceruzát adott. A kapucsengő! Ki lehet? Ilyen szokatlan időben... Gergely, a régi hű kocsis bedugta a fejét: —- Itt vannak . . . két fegyveres vörös. A kezem egymásba szorult. Huszár Aladárnénak még az ajka is fehér lett: —- Ha téged keresnének? Tele van a város detektívvel. Kiment, mikor visszajött, nevetett. — Sohse ijedtem meg így. Kérdezték, Huszár elvtárs lakik-e itt? Aztán rettenetes pofával mondta az egyik: Tudomásunkra jutott, hogy van a házban egy. . . Azt hittem rád kerül a sor. Pedig csak az jutott tudomásukra, hogy —m könyvtárunk van. Szép könyvtár. Soká nézegettem. A magyar múlt egész kézikönyvtára és a szocializmus fejlődésének a története. Olvasni fogok. * — írj inkább — mondotta Fluszár Aladámé. Ha elmúlt ez az idő, legalább tudni fogják, hogy mit szenved > tünk. Április 18. Nagypéntek . . , Krisztus keresztje lábánál, a fekete ég alatt, a vörös földön keresztre szegezték Magyarországot a népek között. A város ma éjjelre várta a támadást. Várta ... a cseheket. Őrülten hangzik és mégis így van! Pedig az elmúlt télen, mikor Károlyi Mihály kinyitotta a határokat és a rabló szomszédok kényelmesen vonultak be ájult és megkötözött magyar városokba. Balassagyarmat volt az egyetlen, amely fegyvert fogott és kiverte a rablókat. — Folytatjuk — TORMAY CECIL EMLÉKBIZOTTSÁG • .i‘4 KÖZLEMÉNYE A Magyar Újságban folyamatosan megjelent és még megjelenő részletek könyvalakban való lenyomása részben befejeződött. A két -kötetes mű első kötetét már karácsony előtt postáztuk a megrendelőknek, a második kötet nyomása folyamatban van, és kb. húsvétra terveztük a megjelentetését. A januárban történt Iábtörés azonban ezt a tervet késlelteti és kb. május második felére készül el a második kötet kötése. Elnézést kérünk a senkitől sem óhajtott akadály miatt! HATÁRIDŐ MEGHOSSZABBÍTÁS A Bujdosó Könyv második kötetének nyomása elkészült. A kötés után azonnal postázzuk azoknak, akik már megrendelték. A kedvezményes áron a vakációnk megkezdéséig lehet megrendelni: július 10-ig. Megrendelem Tormay Cecil: Bujdosó Könyvét, Mellékelem a két kötet árát $25.00 helyett 22.50-et. Mellékelem a II. kötet árát 12.50 helyett 10.00 dollárt, Kérem az alábbi címre küldeni a könyvet. Név: . ....................................................•.............................................. Utca, házszám: ............................................................................... Város: ...............................*.............................................. Állam:............................................................Zip Code ......
