Magyar Újság, 1977 (67. évfolyam, 2-49. szám)
1977-05-19 / 19. szám
I .. ’ V 1977. MÁJUS 19. MAGYAR ÜJSAG 3. OLDAL KÖNYV ELŐJEGYZÉS TORMAY CECIL: BUJDOSÓ KÖNYV című könyvet két kötetben, vászonkötésben. A két kötet (kötetenként 300 oldalon felül) bolti é"a 25 dollár lesz vászonkötésben. Azoknak, akik a könyvet fetőegyzik és az árát beküldik. 20% kedvezményt nyújtunk és a postadíjat sem számítjuk fel. Kérjük, támogassa ezt a könyvkiadásunkat. A legszebb “karácsonyi ajándék lesz! ' Az előjegyzési ár összegét 25 dollár helyett $20.00 t mellékelem. ü form ay Cecil: Bujdosó könyv vagy négyszázan, talán többen is, katonák, fegyveresek, férfiak- Ezl nem fogják eltűrni, rá fognak rohanni a hadügyminiszterre, összerántják a vörös nyakkendőt a nyakán és felemelik a lámpavasra, mint egy fekete csomagot. Szinte valaminő görcs állt a mellembe és egy pillanatig nem néztem oda. Nem akar katonákat látni! Ki fogja ezután féken tartani a hadsereget? Kinek a kezébe fognak kerülni az eldobált fegyverek? Anarchiát proklamál! Nem akar katonákat látni ... És a kordonon belül éljenzés hallatszik. «—> Esküdjetek! kiáltotta Linder. Még akkor is, még mindig reménykedtem. Valaminek történnie kell. Az emberek mindjárt fel fognak eszmélni. 1848-ban Lambprg császári komisszóriust leszúrta a tömeg a hajóhídon, pedig mit tett az az idegen ahhoz képest, amit ezek a magyarok tesz- . nek? Nem, ez nem maradhat így. Darabokra fogják őket tépni. Száz ököl kell ide, vagy talán csak egy . . . legalább egyetlen egy, irgalmas Isten! A katonai kordonon belül egyenes sorokban állt a helyőrség tisztikara, csak állt és esküdött. A magyar király katonái felesküdtek Károlyi Mihály nemzeti tanácsának. Az undorodás inartikulált hangját éreztem a torkomban. Azt án hirtelen, mintha valami kitágította volna a szememet, az embereken és eseményeken túlra láttam. Azok a tisztek ott a téren nem lehettek mind szökevények és megj lizetett ámlók. Akadhattak közöttük olyanok is, akik részesei | vo [y;ka 1 íáború tragikus, magyar dicsőségének, akik most éppúgy szenvedtek, mint én. Katonák ők, akiknek, mintha az becstelenség lenne, a szemükbe meri csapni ez az ember, hogy nem akar többé katonákat látni. És a szavak iraj módnak szanaszét a városban, útrakelnek és holnap már az országon futnak át és ott lesznek a határon és várni fogják a frontokról visszaözönlő fegyveres milliókat. Aljas igézet tartotta lenyűgözve a teret, egy láthatatlan sötét bűvölet rettenetes szeme, amelytől förtelmes meghunyászkodásba zsibbadt minden. Micsoda erő ez? Hol van az eredete? Miféle célokat követ? Mert nem Károlyi, nem Linder, nem is Jászi Oszkár a démoni erő, mely lenyűgözi ill az akarást es ellenkezést, gyávákká teszi a lelkeket, elrothasztja a becsületet. Az az erő nem ma, nem is tegnap keletkezett, egy évezredek óta gyűlendő vad gyűlölet és besliális hatalmi, vágy energiája az, melynek gyökerei tilokzatps -sötétségekből erednek, elágaznak a földgolyó felett, kikerülik a veszélyt, kivárják a percet, alattomosan szőnek, szívósan kapaszkodnak és ha üt az óra, kíméletlenül fojtják meg áldozatukat, mint a kötél a stranguláltat. Megfojtanak bennünket s! Ütött az óra. És összetörzadtam végtelen magányomban, az embertől feketélő téren, mely mindent eltűrt és éljenzett önmagunk megtagadásának és felesküdött önmagunk megsemmisítésére. Ebből a forte! mes esküből egyszerre trombitahangok harsogtak ki. Felemelkedtek a honvédzenekar hangszerei. Mi ez? . . . Szinte megbénult a gondolatom, mikor a hangok értelmét felfogtam. Egy idegen nép nagy, riadó dala zúgott át a tér felett, olyan nemzetnek a himnusza, mellyel mint ellenséggel álltunk szemben a háborúban, mely a bosszúálló győzők élén van és ránktiporni készül. Egy viharzó dal, amelyet ők országuk lobogós városaiban játszanak a Szajna és a Marne mentén, győzelmük ünnepére, egy dal, amely dicsőséget mond nekik és megaláztatást nekünk. Ha a francia nép bukott volna el a népek csatájában, vajon a Place de la Concorde-on ma a: Deutschland, Deutschland über Alles-1 játszanák-e? . . . Emberek, magyarok, hová süllyedtünk? Összeszorítottam a fogamat és a fájdalmat visszakergettem az arcomról a szívembe. A Marseillaise nagy hullámai pedig csak örvénylettek a fejem lelett. De én nem hallottam a szépségüket. Számomra csak egy rettentő rekedt zene röhögött a tér lelett. A trombitákból cséifolódó rézordítások törtek ki, a dobverésből ütlegek pül fölték a fejemet, a cintányérok pedig tapsoltak, — megtapsolták elvesztett háborúnkat. És Károlyit megéljenezte a tömeg. A katonák a Belváros irányába széledtek. A feltartóztatott forgalom torlódása elömlött a sík aszfalton. Kocsik nyargallak. Kis csoportok mosódtak el az utcák távlatában. A ler lassan néptelenedett. Néhány rendőr posztolt még a Parlament alatt; a villamos megállónál emberek álltak. A récenyakú asszonyság és a székely fiatalember is ott volt. Várakoztunk. Az Országház épülete visszamerült komor csendjébe. A parton, a deli kapu előtt nem látszott többé a ködben a bronz lovas. Elment-e, ott volt-e? De mégis, mintha tétovázné k. A túl só oldalon, a Szent Margit hídja felé sima volt a part a íolyó mentén. Ott nem.állt szobor soha. És az üres ködre a szemem mesét mondott. Egy fantomszerű, vérét vesztette óriás tart arrafelé, október 31-e óta. A mellét lőtték át, a szíve vére elömlött. Lassan halad, de odaér, <—< eljön a nap. (Folytai juh.) congestionájt, apró szürke szeme furcsán hunyorgott és ha nevetett, szinte egészen eltűnt. Linder . . . Vajon ez a színpadi marcona lenne a magyar hadügyminiszter? Ekkor vettem észre, hogy egyre több ember halad el mellettem. Siettek, elhagytak. Mindannyian az Országháztérre igyekeztek. A fellobogózott téren csoportok verődtek össze. A szomszédos utcákból is egyre jöttek, fekete alakok és tábori egyenruhás tisztek. Lovasrendőrök érkeztek! Felvonult a honvédzenekar. A tér közepén katonai kordon képződött. > r— Mi történik itt? —* kérdeztem egy asszonytól, aki bárgyún állt az ácsorgók között a járda szélén. Nem tudom. Egy fiatalember, aki hozzá tartozhatott, felelt helyette: i—i A budapesti helyőrség tisztjei felesküsznek a Nemzeti I anácsnak. ,—< Borzasztó sokan vannak, — mondotta az asszony és olyan mozdulatot tett a nyakával, mint/a ruca a pocsolyában. A fiatalember megvetően nevetett: —- Lehetnek vagy négyszázan. A hanghordozásából ítélve székelynek vél lem. Ajtók süvítettek el mellettem. A magasban repülőgé pék keringtek és röpcédulákat szórtak: Diadalmas forradalom! Győzött a nép! Cédulák a földön. Szavak a sárban. | A Parlament hatalmas szürke tömege, mint megke- j méfíyedett csipkés köddarab állta el a partot a Duna fele. Falában víziószerűen mosódtak el kifaragott ősi vármegyecímerek, régi magyar királyok szobrai. Alattuk kétoldalt kiömlött a tér a lolyóig és a víz felett, a párába vesző budai ; háttéren egy kísérteties érclovag sejtelmes körvonalozódott. j Ferenc József nagy külügyminiszterének, Andrássynak szobra. IJgy rémlett, mintha megmozdulna a lovas. Minti ia készülődnek, hogy megfordítsa lovát és elügessen innen bronzpaikók csattogásával, vissza, fel a Duna folyása mentén, látni, hogy vajon medret cserélt-e a lolyó, mely lekete erdőktől fekete vizekig lelírta a földre azt, amit ő szerződésbe írt. Medrei cserélt e, elszakadt-e a sorsfolyó, a nagy Duna, az ősi kötelék Európa testén, hogy akadt ember, aki a kötelék hitlevelét el merte tépni? Párák húzódtuk a sárga ár lelett. A megmérgezett város látyofon át vetette bele képét a folyóba és, megmérgezte a vizét. A folyó sodra pedig vitte a mérget és ki tudja, holnap talán már görcsökben fognak vonaglani a tájak, amelyeken átrohan. Holnap . . . Ködbe veszett minden. A tér körül ködből dugták ki sokszemű arcukat a házak. Alattuk bekerítve fénylett az ésőverte aszfalt. Emberek álltak rajta és tükröződtek. A házak ablakában is, a Parlament kőlépcsőjén a két bronzoroszlán között is emberek. Az órámra néztem, tizenegy óra volt. Megint jött egy autó. Aztán éljenzés hallatszott a kör közepéből és a többiek felett egy ember alakja emelkedett. A Parlament lépcsőjén állt sötét télikabátban, fején keménykalap volt. piros nyakkendője virított. A hadügyminiszter. Linder a kalapját kezdte lóbá Ini a feje felett, mintha lepkét akarna fogni. Egy-egy szava elvetődött hozzám,. Selypítve és kissé dadogva beszélt: ,—< Katonák! begyeimet kérek . . . Híven teljesítettük kötelességünket a harctereken . . . Szenvedtünk, küzdöttünk . . . azt hittük, azok az ideálok, amelyekért küzdöttünk, megérdemlik ezt « én, az önök felelős hadügyminisztere kijelentem, hogy azok az ideálok hamisak vo llak! . . . Arra gondoltam, hogy ezt az embert most mindjárt le fogják ütni. Négyszáz tiszt. Ennyi éppen elég . . . ,—/ Új világrend alakul ki! ,—«. kiáltotta Linder. Mellettem a tömzsi asszony megint rándította a nyakát és panaszkodott: i—i Semmit, se hallok. A nyurga fiatalember vékony, kopott felsőkabátjában hallg.atódzva ágaskodott: Azt mondja, hogy minket nem vertek le. Mi győztünk, a fenséges nép győzött. Levertük azt a hamis rendszert ... ,—< Nem értem, ,<— mondotta az asszony izgatottan. Linder szava hallatszott: — Mikor az oroszokat levertük és nem lehetett többé szó nemzeti védelemről, még akkor is inkább kellett küzdenünk imperialista, militarista, egoista célokért ... >—« Aha, t—« mondotta az asszony és unatkozott. A Imng további kiabált a tér közepén: ^ De én merem mondani, hogy boldogok lehetünk, hogy ez a háború ilyen sokáig tartott. Hiszen ezer év tradícióit, ezer év szolgaságát, ezer év zsarnokságát kellett romba döntenie! Ez is az ezer év rombadöntéséről beszél. De hát mi történik ebben a városban? Elvétett éljenzés hallatszott, néhány sapka emelkedett. Aztán elnémult a tér, A hadügyminiszter kalapja megint mozdult a levegőben. Az arca vörös lett az erőlködéstől, a hangja éles. Ömlött a beszéd a szájából és egyszerre azt mondta: Nem akarok katonákat látni! Egy pillanatig mintha az öntudatom felett mentek volna el ezek a szavak. Aztán visszafordultak és fejbeütöttek. Nem hitlem a hangnak. Rosszul érthettem. Képtelenség, hogy ilyesmit mondhasson egy teremtett lélek, olyan kormánynak a hadügyminisztere, mely azzal bomlasztotta fel a frontokat* hogy a magyar hazának szüksége van a magyar határon a magyar hadseregre. Nem, lehetetlen most, mikor a szerbek előnyomulnak és Wilson üzenete kiszolgáltatott a cseh, oláh és délszláv rablóvágyaknak. Csak egy rettentő téboly, vagy egy rettentő gonosztett beszélhetett ebből az emberből. Micsoda hatalom mondathatta ezt vele? De hiszen részeg. Nem látják az arcán? Nem látják, hogy inog és vigyorog? Félrebeszélt, mindjárt vissza lógja vonni, amit mondott. Meg nem történt baj. Az emberek nem lógták fel szavainak szörnyű értelmét, még ki lehetne őket fogdosni a levegőből, mint a mérges darazsakat. Még elmúlhatnának nyomtalanul . . . Linder mellett ekkor egy hosszéi, sárga fej kezdett bólintgntni. Károlyi állt a kőlépcsőn. Válla alatt egy olajszínű, húsos arc tűnt elő: Jászi Oszkár, Károlyi súgója. Hát ott vannak ők is és mindent hallanak és Károlyi bólogat és Jászi mosolyog. És nem akarnak többé katonákat látni. Egyszerre véglegesek és eltörölhetellenek lettek a szőr 1 nyű szavak. De hiszen a helyőrség tisztjei is ott vannak, Lehetnek volt. Gróf Zichy Rafaelné jött hozzánk a Várból, pedig ekkor már nyugtalanító bizonytalanság lett minden. Mégis eljött és késő estig maradt. A Hűvösvölgy sötét volt: az út. mentén nem égtek a lámpák. Kézilámpával kísértük le a sötét, ködbe merült hegyről. Aztán, aggódtam, — hazaért e baj nélkül? Anyám telef onáltatott a palotájába. Erre emlékezem, de arra nem. emlékezem, hogy miről beszélgettünk, amíg itt volt. ( El (adtuk-e kép: zelni, ami most már valóra vált? Sejtettük-e? Nem tudom. De hinni nem hittünk benne. Olyan őrült és lehetetlen volt ez, olyan értelmetlenül bűnös és szükségtelen és szerencsétlen. Nem lesz forradalom! . . . rnonj dottuk egymásnak és bíztunk benne. És nem is forradalom volt az, ami eljött, hanem ,—- árulás! Nem akartam többé gondolkozni. . . . Fáradtan behunytam a szememet. Ezen az álmatlan éjszakán hosszú, hiábavaló utakat jártam be. Pihe inni I ! szerettem ‘volna, de íehúnyt pilláim alatt nyugtalanító ké, pék kuszáíódtak. Emberi alakok, nyargaló körvonalak és vérfoltok és a I isza István fehér halott arca. Hirtelen felnyitottam a szememet. Odakinn egészen megvirradt. Elmúlt az éjszaka. És egyszerre eszembe jutott, hogy hiszen az oroszok nem jöttek el. Ettől megmenekültünk, de minden más egyél) itt van és körülzár és fogva tart. Egy kis nesz hallatszott. A mennyezet-lámpa felé néztem j Pelyhes éjjeli pillangó tévedt az üvegburába és vergődött, lecsapkodta a szárnya hímporát és nem bírt szabadulni. November 2. t Szürke, szerencsétlen reggelben áll a ház. Az erdői jöI szüntelen csöpögés hallatszott a ködben és a lejtős út mentén, a bedőlt árokban sáros víz folydogált. A város leié nyargaló villamoskocsiban olyanok vol- | lak az emberek, mint a maga a reggel: szürkék, ázottak, | szerencsétlenek. Az orosz logofytábor kitöréséről beszéltek: /— I eszerelték őket . . . Dehogy, elszéledtek . . . Kis ! bandákban fosztogatónk, mint az illavai legyencek. A forráda lom hírére azok is kitörtek. Vonatot kerítettek maguknak é*s fegyveresen jöttek Pest leié. Vácott egész csata lej- Iőc lőtt, sok a halott, a sebesült, a lobbi pedig megugrott . . . Szó sincs róla, ,—< mondotta valaki ,—« felcsaptak lengerészek j nek. »—- Zavaros, ijedi beszédek hangzottak. Senki se tudóit j bizonyosat. A villamos kikanyarodott a budai hegy alá. A szénatéri átszállónál újságot vettem. Az újságok nyirkosak voltak. Az asszony, aki árulta őket, nem igen hederített rám. I IA hódi ■ssal politizált, aki cipőzsinórral és bajuszpedrővel kereskedett a villamosmegállónál. <—• Adjon egy Budapesti Hírlapot. De az újság, timely az utóbbi évtizedben jóformán magányosan harcolt a destruktív sajtó munkája ellen Irányzott. Az asszony I Pesti Hírlapot nyopiott a markomba. Mialatt a villamos odébb vitt, olvasni kezdtem. Mintha ragyogó győzelmet hirdetett volna a lap, nagy betűkkel voltak szedve a I kezdő sorok: Az összes bontokon letettük a legyvert! . . . Megszállás esetén francia vagy angol csapatokat kérünk . Valami beíerriarkolt a szívembe és tépte, összefacsarta és megint eleresztette: Gorlice, Limanova, Lovcsen, Doberdó... Az újság tovább beszélt: Hej hét arra való. liogy,a békét megkapjuk ... A király felmdolta esküje alól az új kormánvt ... A kormány elvben elhatározta a köztársaságot és kibővítte programiát ezzel a köve el issei ... A kormány a Városházán feles- I küdott a Nemzeti I anácsnak . . . leírhatatlan lelkesedés közepette peregtek le a megrázó jelenetek, amelyek ezeréves múltat temetlek. Fegyvereink a földön: idegen megszállás! A király leloldozt a az esküszegőke t! Közt ársaság Magyarországon! És minderről úgy ír a magyarországi sajtó egyik legsúlyosabb lapja mintha csupa régen várt beteljesülést jelentene. Mintha örülne, hogy ezeréves, múltat temették . . A veiünkéi zésnek, a vigasztalásnak egyetlen szavát sem taj lállam. Valami, de I íiszen . . . egyszerre felderengett: ebben az újságban egy győzelmes faj ujjongott egy legyőzött faj bukása lelett! És a legyőzött, a megcsúlolt az én fajom volt! . . . Nekem minden fájt és ők cinikus elégtétellel temettek. Hát ennyire gyűlöltek minket, akik közöttünk elvegyülve éllek? Ennyire gyűlölték azt, amiből mi lettünk? Miért? Mii vétettünk ellenük? Szabadok, hatalmasok voltak, jobb dolguk volt nálunk, mint más országban. Mégis ujjongnak, hogy gyalázatban, szégyenben, Vereségben megszűnünk. Eldobtam az újságot, — ellenség volt. A Margit-híd pesti oldalára értünk. A villamos megállt. Át akartam szállni. «— Nincs forgalom! Menjen gyalog! < mordult rám egy villamosrendező. A Személynök-utcában tele voltak plakáttal a falak: Parancsok, hirdetések, kiáltványok. Egy nagy színes plakáton: Lukasich a hóhér . És a felírás alatt egy katona kivégzésé látszott. Amint lefelé mentem az Országház iéi’ jirányába: tekintetem leszedett egy-egy mondatot a falakról: I Magyarország népe, katonák, munkások, polgárok" . . . Ez a sorrend mondott valamit, amin nem ért rá gondolkozni senki. Polgártársak! Dicsőség, tisztelet és hódolat Budapest diadal más népének. A nép forradalma győzött” ... és az aláírás: Az első Magyar Népkormány . Aztán még egy mondat: A katonai és polgári hatalom felett a magyar 'népkormány leje, Károlyi Mihály rendelkezik”. Sok szó, i temérdek lekete szó. A népkormány kiáltványának utolsó i sorait olvastam: Hogy az átmenet a mai viszonyokba, a j nyugodt, békés életre biztosítva legyen, katonatanácsokat és nemzetőrséget szervezünk, hogy átvehesse mindnyájunk felett kiengesztelő uralmát az ÖRÖK BÉKE . Vörös és fehér papírloltok és váltakozó aláírások: Heltai s. k., városparancsnok, Linder s. k., hádügymir ni.szí er . Linder? . . . Sohasem hajlottam a háború alatt ezt a nevet. Mégis mintha ismerném. Egyszerre eszembe jutott. Egy estélyen találkoztam vele és egy délutáni teán. Mind a kétszer azt a benyomást tette reám, hogy be van rúgva. Ezért jegyeztem meg magamnak; jelentéktelenségében különben régen elfelejtettem volna. Visszaemlékezve, szinte újra láttam az arcát. Eszembe jutott, hogy olyanféle hatást tett rám, mint az öregedő marcona katonák a színpadon. Ápolt haja ősz volt, a válla magas, a nyaka vastag, az arca Tommy Cecil: \ BUJDOSÓ KÖNYV — Folytatás —• Később Gé za testvérem telefonált. Badenból, a főhadiszállásról jött. Ugyanazon a vonaton érkezett József főherceg és Károlyi Mihály is. A király az olasz frontról hivatta l magáho--. a főherceget és mint homo regiust küldte Budapestre. A főherceg engedelmeskedett, bár előbb csapataihoz akart volna visszatérni, hogy élükön vonuljon be rendet . teremteni a fővárosba. A király elvetette' ezt a tervet. Károlyival pedig egyáltalán nem á lit szóba. Két szerencsétlen balfogás. A főherceg hátvéd nélkül. Károlyi pedig féktelen hiúságában megsértve, bosszúra készen érkezett Budapestre. A pályaudvaron a GaliJei-kör ifjúsága várta. Békéddel , fogadták ő pedig hosszú sárga kezét rázta a levegőben és izgatottan kiabálta: Nem fogom hagyni a magyar függetlenséget! . . . Közben egyre baljóslatúi)!) hírek csaptak le ránk. Bódultán ténfergetl tőlük az ember. Az őrület zsibbadása voll ez. Mindenki a másiktól várta, hogy tegyen valamit. A sötét vad szerencsétlenségben csak Károlyi nemzeti tanácsa lett egyre merészebb. Aztán október 28-án történt. A Károlvi-párt tájékán összeverődött tömeg két demagóg újságíró, Búza Barna és Fényes László lázító beszédjére Friedrich István, mátyásföldi gyáros vezetése mellett megindult a Duna felé. hogy a Várba vonuljon és követelje József főhercegtől Kámívi miniszterelnökségét. Csak ő hozhat jó beket! ... A I.ám hídnál torlódás támadt. A tömeg bántalmazta a rendőrökéi. Lövések dördüllek. A csendőrség a nép közé lőtt. Halottak feküdtek a kövezeten. Ez. kellett a rendezőknek! Hangosan ordították, bogv "ezek a halottak majd megcsi nálják a forradalmat ... Hány napja annak. hogy mindez történt ? Számlálni, kezdtem. Egy . . . kettő, három . . . mindössze négy. napja. Úgy rémlik, mintha sokkal régebben Jelt volna. Negv nap ja . . . És mosl már verem van az akkor és a ma közölt. 1 amelyben Tisza István fekszik holtan és vele együtt sok összetörött magyar becsület. A visszagondolás kínjától szinte elviselhetetlen kétség- j beesés Ingott el. Olyan erőfeszítéssel szorítottam egymásba a két kezemet, hogy elfáradtam. Ügy, ahogy voltam, hanyatt feküdtem az ágyon. Pihenni szerettem volna, de valaminő kényszerben megint kínozni kezdtem az agyamat, hogy em fékezzék. Fáradságosan keresgéltem a gondolataim között. Október 29 e ... Mi is történt aznap? Összefüggéstelen képek torlódtak el előttem. Lucskos földek. Fehérre meszelt házikó az erdő szélém, elvadult kis kert. me lyl len borostyán kúszik a vén fákon és az utakon. Halottak napjára sok esztendő óta onnan viszek koszorúnak való örökzöldet. Ez évben idegen lakója van a bogárhátú kis erdei háznak. A j régi emberek elköltöztek és az új lakó félni látszott, mikor j zörgetésemre kinyitotta a kertkaput. Aztán is többször kém lelve pillantgatott a kapu felé. Sternnek vagy Singernek hívták, már nem emlékezem rá biztosan. Mialatt a borostyánt eladta, idegesen beszélni kezdett:-— Nagyon bizonytalan most ez a vidék. Sok katona- ■ szökevény csavarog az, erdőn. Éjjel pedig az üres villákban hálnak. Mefkérdezte, hogy mire kell nekem a borostyán? ,—< Ez évben zárva lesznek a temetők halottak napjan. Félnek a csődületektől a járvány miatt, aztán meg ... ki tudja, mi történik még addigra, ha a király makacskodik és Károlvi Mihály nem lesz miniszterelnök. < Reményiem, hogy nem lesz . . . Az ember ingerülten nézett rám: <—< Neki kell jönnie és a szocialistáknak. Ók majd megmentik Magyarországot. «—'Sajátságos, hogy azoktól várja a haza megmentését, akik megtagadják a haza fogalmát. — Nem is úgy értettem — mondotta az ember. — Ép pen az volt a baj Magyarországon, lit mindig a hazáról beszéltek és a nemzetről. Pedig haza nincs és nemzet sincs. Nekem mindegy, hogy hol élek, Moszkvában vagy Műn ellenben vagy Belgrádiban. Egészen mindegy, ha jól élek. Ezl kell elérni és ezt csak a szocializmus érheti el. A kommunizmus végcéljával? —- Később, egyszer, valamikor igen, ,—> telelte az ember halkan. «— És az orosz példa? Úgy véli, hogy ebben a példában benne \an az emberi boldogság megvalósulása? — Az csak átmenet, «— mondotta az ember. Átmenet, amibe bele lehet halni . . . Az eső esni kezdett. Sűrű ezüstös fonalakban sodródói! a hegyek között. A házikó lakója és a kert eltűnt az emlékezetemből. Egy másik képet láttám. Este volt. Anyám szótlanul ült a hallban, az ernyős lámpa világában és mint évről-évre Mindszentek előtt, maga kötött koszorút a borostyánból atyám sírjára. Jobb neki, hogy nem kellet ezt megérnie! «—« mondót la egyszerre egészen váratlanul. Felpillantottam. Mintha egy kis rés támadt volna a szavaitól, melyen ál beleláttam a leik éhe. Hirtelen felfogtam, hogy bár nem mondja, sötét sejtések húzódnak meg a ha Ugat ása alatt. Később eljöttek a testvéreim. Híreket hoztak. Azt beszélik a városban, hogy Józsel főherceg nádor lesz. A király Hadikot bízta meg kabnetalakítással. Károlyi agitátorai lázító beszédeket tartanak szanaszét az utcákon. Nagy tüntetések vannak. A szedőket megnyerte az úgynevezett Nemzeti 1 anács. Most már a szedők maguk cenzúrázzák a lapokat. Csa k az jelenhetik meg, amit a szocialista párttitkárság megenged. A fegyvergyári munkások feltörték a fegyverraktárakat. A rendőrség csatlakozott Károlyi nemzeli tanácsához . . . Lenn a Piavenál is minden összeomlott. Pólában fellázadt a flotta. A velencei síkon felbomlott a borit. És anyám közben csendesen, szótlanul csak kötötte a koszorút... Aztán nem emlékezem egyébre. Kiestek az órák a lejemből. 4 lol járt am másnap? Mit hallottam? Elmosódott az egész. Az a nap október 31 -ének volt a küszöbé. Ha a küszöb elmarad az ember mögött, akkor már nem igen tudja, mit is gondolt, mialatt átlépte. Délután látogatónk
