Magyar Újság, 1977 (67. évfolyam, 2-49. szám)
1977-04-28 / 16. szám
1977. ÁPRILIS 28. MAGYAR ÜJSÄG n. oldal BUJDOSÓ KÖNYV ,—- Folytatás •— Aztán másra fordította a szót. Tiszáról beszólt ós sopánkodva mesélte, bogy a városban még mindig lövöldöznek és nagy teherautókon fegyveres katonák ijesztgetik az embereket. A lerencvárosi pályaudvart kifosztották. A rákosi rendezőpályaudvar ég, egy ember mondta, aki onnan jött. A Lehel utcai katonai raktárakat megrohanta a csőcselék. Pétróleumos hordókat görgettek ki az utcára, beütötték az oldalukat és a szétömlő petróleumot meggyújtották. Odakinn szólt a kapucsehgő. A majoros elment. Testvéreim egymásután szállingóztak a kerti úton. Valahányszor nyílt az üveges ajtó, a külső sötétből szinte füstölt befelé a köd és az érkezők egy darabig topogtak a küszöbön, hogy leverjék cipőjükről a sarat. Lassankint összeverődtünk mindannyian Anyánk körül, mint viharban a madarak. A hallban tűz égéit a kandallóban. Játszott a gerendás famennyezeten és ide-oda vetette magát a tölgyfalépcsőn, mely a fal mentén szabadon kapaszkodott az emeletre. A kósza visszfény neki-nekilódul, felszaladt néhány lépcsőfokon, megint visszajött, futkosott és kergette az időt. Mióta a külső világosság egészen kialudt az aprón kockázott ablakok üvegén, megéledt az ernyős lámpa fénye a kerek asztalon. Anyám teát készített, miptha úgy lenne, mint máskor, ha fázva megérkeztünk. Aztán megszokott helyére ült, a bársonydívány szegletébe. Felette a falon egy finom régi metszet függött. Gyerekkorom mesélő barátja: “Le garde de chasseT Hogy szerettem nézni ezt a képet messze vasárnap délutánokon nagyanyám szobája falán. Azóta elment öreg úrnője, a szoba sincs többé, lebontották még a házat is. Csak a kép maradt meg. Távlatában, a haragos ég alján, egy kis francia falu látszott a közelgő viharban. Elől, az erdőszélen ott állt felemelt ököllel, nagy flintával a vállán, régi módis cilinderben, Vatermörderesen a vén kerülő. És meglapulva ott álltak a rajtavesztett gyerekek, akik rozsét loptak az erdőn. Mialatt testvéreim hangját hallgattam, valami az eszembe jutott, amit eddig sohasem vettem észre. Mennyire idejét múlta ez a kép. Hogy elsikkadt az értelme, mely egy másik kornak volt az igazsága. Ma új formában hirdetik az “enyém tied övé régi törvényeit. A Tied: az enyém, az Övé: a mienk! Ennyiből áll az új népvezérek tanítása és ebből épül fel hirtelen hatalmuk. A tömegek sok ezer év óta sohasem tanultak meg ennél könnyebben semmit és semmiért se lettek könnyebben a mestereik rabszolgái. Önkénytelenül a szemközti falra néztem. A másik dívány felett egy másik kép: Pesth-Ofen , a hajdani békés polgárvároskák ósdi, színes metszete. A Dunájukon egyik városkából a másikba még hajóhídon, kirándulásba mentrk át egymáshoz az emberek, szűk, kis utcáikban igazi vörös,fehé r-zöld zászlók alatt csináltak igazi szabadságharcot Petőfi Sándor és Kossuth . . . Mennyire megváltozott minden . . . A teavíz dorombolt a forralóban. A karulallólűz fenyőszagú melege átjárta a szobát. Az ezüst és a poharak csillogtak a fehér abroszon. Belefészkel lem magamat a kavosszékbe. Itt még minden a régi volt és valaminő szomorú hálát éreztem az otthon iránt, amely megszűnt magától értetődő lenni, amely mint egy sziget még megmaradt. Vajon érzik-e ezt a többiek is? Körülnéztem. Szokatlanul csendesek voltak valamennyien. Elvétve esett egy-egy szó, úgy esett, mint a kavics a mozdulatlan tóba. Gond ült az arcokon. A hosszú háború alatt, annyi rettentő csapás közben, eddig sohasem látta m kétségbeesést a családomban. Nem fogyott el a lelkűnkből a reménység soha. Megingathatlanul hittük, bármi történjék is, Magyarország megmarad.- Elárulták! És megint Tisza végzetéről kezdtünk beszélni. Elhatároztuk magunk között, hogy mindannyian elmegyünk a temetésére. De vajon mikor lesz? Senki sem tudta. Anyám már jó ideje csendesen ült a dívány szegletében, aztán halkan szólt, mintha magának beszélne: — Megölték . . . megölették. Tudták, hogy mit tesznek, bejét vették a nemzetnek. Egymásra néztünk. — És a tetteseknek nyomuk veszett . . . Különben úgy sem érhetné őket bántódás, — a diadalmas forradalom ”, minden eshetőségre, politikai amnesztiával gondoskodott a védelmükről. Testvérem elővette az újságot. — Olvastátok? “A magyar nemzeti tanács intézkedésére az igazságügyi minisztérium táviratilag elrendeli, hogy gazokat, akik felségsértés, királysértés, hűtlenség, lázadás, hatóság és magánosok elleni erőszak, izgatás és lázítás miatt Ietatóztatásban vannak, vagy büntetésüket töltik, azonnal szabadlábra helyezzék. Ennél rettentőbben terhelő önvallomást nem adhatott volna az új kormány. Ebben az amnesztiában megvallotta a céljait, az eszközeit és a bűneit. És egyszerre anélkül, hogy megegyeztünk volna, mindannyiunk előtt már vádlottként állt Károlyi Mihály és a nemzeti tanács. — Gonosztevők ,—■ mondotta a sógorom. Itt Pesten megelőzték a rendeletüket. A Conti-utcai hadosztálybírósági fogházból már két napja, hogy kiszabadították a Gelileistapör hazaáruló vádlottjait. Azt beszélik, Károlyi Mihályné maga ment el értük. — Tegnap a toloncházból is kihozták diadalban az öszszes katonaszökevényeket ... És alig néhány órával Tisza István meggyilkoltatása előtt, a “nemzeti tanács” írott parancsával egy bizottság kikérte az Alkotmány-utcai fogházból a politikai foglyokat és mint a parancs mondta ^ az arra érdemes letartóztatokkat . . . Az első, aki a fogház ajtaján kirohant, Lékai-Leitner volt, az az ember, aki a múltkor merényletet kísérelt meg Tisza ellen. Lékai-Leitner beszédet intézett az összeverődött, kiváncsi csőcselékhez és zavartalanul magyarázta, miért kell a háború bűnös felidézőjének, Tisza Istvánnak az élete ellen törni. Pusztulnia kell! ordította és a csőcselék éljenzett, mialatt ő, rendőri asszisztenciával, kinn az utcán gyilkosságra úszította elvtársait. .— Erről tudnia kellett Károlyi nemzeti tanácsának, Mégse tettek semmit Tisza védelmére. Néhány órával később zavartalanul végezhettek vele . . . Egyszerre eszembe jutott az, amit Marat Barbarouxnak mondott: Adjatok nekem négyszáz gyilkost és megcsinálom a forradalmat . . . Szívemben egy pillanatra megállt a vér. Micsoda embereknek került a kezükbe az ország és mindnyájunk sorsa! A királysértés és lázadás nem bűn többé, az erőszak szabad, szabad a lázítás. És büntetlenül lehet gyilkolni és nincs többé hová menni igazságért. Mint egy szédülésben összekúszálódtak a gondolataim. Ligy rémlett előttem, mintha egyszer már átéltem volna valami hasonlót. Évekkel ezelőtt, egy fojtó, fülledt nyári éjjelen vad lódulásra ébredtem fel. A szoba ingott, a ház is ingott, minden tántorgott, repedezett, omlott, ami különben biztos és szilárd volt. Földrengés! ... És amibe meg akartam volna fogódzni, az engedett és kimozdult a helyéből és semmi sem állt ellent . . . Menekülni! — félőrült idegen hang kiáltotta ezt az éjszakában. Menekülni? Ilyenkor nincs hova, mérföldekre és mérföldekre, mindenütt inog a föld. Egy komor balsejtelem ijesztően kalapálta a fejemben: És ez ezen túl így marad. Meddig? Vajon el lehet-e bírni az életet, mikor a föld nappal is, éjjel is inog az ember tál na alatt és beszakad és hömpölyög? Nem tudtam emelve tartani a fejemet. Lehorgasztoftam . . . De az emberi agy csak percekre képes a teljes reménytelenséget elviselni, aztán vagy tébolyban elborul, vagy világot gyújt magának. Valaminő halvány világosságot gyújtottam magamnak én is. És hogy anyám is részese legyen kis világosságomnak, fennhangon kimondtam: — Nincs elveszve minden. A harcterekről vissza fognak jönni a csapatok. Azok majd rendet teremtenek. Akik odakinn voltak, nem tűrhetik el itthon a szökött katonák és felmentettek uralmát. .—■ Csakhogy Károlyi agitátorai már eléjük utaztak a frontokra *— mondta sógorom. -— És viszik magukkal Az Estet”, a “Népszavát, a “Pesti Naplót”, a “Magyarországot és a “Világot” . . . Közben odakinn olyan sűrű lett a.köd, mintha dagadó iszap emelkedett volna fel a völgyekből. Hozzáragadt az ablakokhoz és megfogta kívülről az üveget. Testvéreim készülődni kezdtek. Mialatt búcsúztunk, abban állapodtunk meg, hogy mivel a városban talán mégis nagyobb lesz a közbiztonság, mint idekinn, beköltözünk, mihelyt fuvarost kapunk. A villa magányosan állt. elhagyott nyaralók között, rajtunk kívül csak Mária testvérem és a szakadék túlsó partján a majoros lakott még a hegyen. Az erdők pedig tele voltak csavargóval. >—< Jobb (esz úgy . . . Mindenütt rossz most Magyarországon, — mondtam;, mialatt kabátot vettem én is, hogy elkísérjem egy darabon testvéreimet. Mire leértünk a hegyoldalon, lövöldözés szakadt ki a csendből. Puskák dördültek. Kérdeztek, feleltek és a visszhangjuk begurult a hegyek közé. Ijedt, fehér kutya nyargalt el mellettem nyílsebesen. Farkát szorosan behúzta maga alá és füle még futtában is kínosan a fejéhez lapult. Az egyik elhagyott nyaraló őrzője, egy öreg sváb kertész a kertajtóbart állt, pipázott és az útat kémlelte. i— Himmelsakrament! . . . Megszöktek az oroszok a fogolytáborból, az emberek beszélik a boltban. Gott weiss, v as noch über uns kommt . . . — Rémhírek ... — vetettem oda elmenőben. A lövöldözés minden pillanattal erősödött. —Mama aggódni fog, .— mondta Mária testvérem. Nem volt többé nyugtom. Hirtelen elbúcsúztunk a többiektől. I Az Ördög-árkon túl. ahol az át nekiszaladt a hegynek, két lövés süvített el a fejünk felett. A bokrok közül jöhetett, a közelből, mert érzett a szaga a levegőben. Szemközt egy emberi alak bontakozott ki a ködből. Kromkodott magában : — Ez ugyan alacsonyan ment. Isten őrizte, hogy el nem alált. Az idegen nagy gallért viselt és katonasapka volt a feén. 1 alán altiszt lehetett. Kapni odalenn a villamosnál újságot? >— kérdezte tomjja hangon és ujjával megérintette a sapkáját. Nem, ma nem árulnak lapot . . . Az ember visszafordult és botjára támaszkodva lassan kapaszkodott mögöttünk fölfelé a hegyen. Nem szólt, csak sóhajtott olykor, az egyik cipője pedig furcsán kopogott a köveken. Gondolataimon át már jó ideje hallgattam a kopogást, mikor egyszerre felfogtam, hogy műlába van szegénynek. <—< Hiába volt minden, — mondta váratlanul és a hangja még temjDóbban hangzott, mint az előbb. Nem láthattam az arcát, de valahogyan úgy éreztem, hogy ez a féllábú ember sír a sötétben. És egyszerre az Öcsémre kellett gondolnom és a többiekre, a nyomorékokra, a vakokra, a betegekre, a csonkákra. akik ma mind azt mondják összeszorult torokkal: Hiába volt . . . Mikor a kertünkbe értem, megint elfütyült egy lövés a fejem felett. Szorosan egy fa mellé lapultam. Vártam egy darabig. Közben úgy tetszett, mintha a fában vert volna a szívem. Ez is elmúlt és ismét mentem előre. A ház kockázott, széles ablakai tévetegen világítottak a ködön át az útra és hívtak, mint tegnap és mindig, ha hazatértem. Mire benyitottam, a hallban már ládák és kofferek álltak és anyám csomagolt. Lila szalagokkal összekötött dobozokat rakott a ládákba, az ő kedves, régi holmijait, amelyeket annyi szeretettel őrizett meg egy hosszá életen át. Jött-meril fáradhatatlanul. Lehajolt, megint hozott valamit és nem panaszkodott és csodálatosan nyugodtnak látszott. Közben kialudt a tűz a kandallóban. A nyári ablakokon át beáramlott a nyirkos éjjeli levegő. Az ebédlő is dermesztőén kihűlt. Nem mertünk fűttetni. Fogytán volt a fánk a pincében és ki tudja, ha fuvarost nem kapunk, meddig rekedünk még idekinn? Később én is felmentem a szobámba és összeszedtem az írásaimat. Odalennről ezalatt szüntelenül hallottam anyám lépését. Ezer lépés közül megismerném. Olyan a lépése, mintha az egyik lábát könnyedén húzná egy kissé. Pedig ez nincs így, csak úgy tetszik, amitől a járása valaminő kedves, lejtésszerű ritmust kap- Szeretem hallgatni, mindig a gyermekkoromra emlékeztet, mikor éjjente, rácsos kis ágyamban ijesztőt álmodtam és a lépés jött halkan a szobán át és még oda sem ért, már elmúlt, ami rossz volt a sötétben. A földszinten egy szekrény nyílott és ez olyan volt, mint' egy sóhajtás, kihúzott fiókok surlódtak. A kerten túl ugattak a kutyák. A hegyoldalban időnként vad lövöldözés hallatszott. De anyám lépései ilyenkor sem álltak meg. Nyugodtan jártak a hallban a ládák körül és megint visszatérik a szobába. November 2 ára virradó éjszaka Éjfél légen elmúlhatott, mire anyám ajtaja bezárult. Kis selyemkendőt akasztottam a Iámpaernyőre, hogy kívülről ne lássék a világa és az íróasztalomon a felgyülemlett leveleket válogattam. Egyszerre szakadozott csengetés berzengett fel a folyosóból. A telefon . . . Vajon ki szólít ilyen későn? Mi történhetett. Leszaladtam a hátulsó lépcsőn. Egy idegen hang beszélt hozzám a láthatatlanból. Ijedt, ideges hang: .— Meneküljenek! A kenyérmezei fogolytáborból kitörtek az oroszok. Fegyveresen jönnek vagy háromezren. Öl nek, rabolnak, fosztogatnak. A főváros ellen jönnek. Errefelé jönnek . . . — Hót mégis . . . Meg akartam köszönni a figyelmeztetést, de a hang elszakadt és nem volt ott, többé. Talán más utakon indult lihegve, fel rázni, óvni az elszórt hűvösvölgyi házak lakóit nagy elhagyatottságukban. És a képzeletem egy pillanatig követte a hangot, amint fuldokolva rohan a drótokon az éjszakán át és vészkiáltásával beriadoz az alvókhoz, a virrasztókhoz, a gyávákhoz, a bátrakhoz. Névtelenül jön és névtelenül megy és köszönetét sem várva, repül a feldúlt és megcsúfolt emberi közösség utolsó zárnyain. Jönnek az oroszok . . . Tanácstalanul álltam egy darabig a hideg folyóson. Mit tegyek? Mindúntalan új helyzet elé állít az élet, amely kényeztetett és nem tanított eleget. A világtalan haliból anyám szobája felé lestem, nem Iátom-e, mint tegnap, a fénycsíkot az ajtaja alatt? Mór sötétben volt. Beszóljak hozzá? Elmondjam-e? Minek? Lassan ballagtam fel a lépcsőn. Nagybeteg öcsém szobájából sem hallatszott semmi nesz. Alusznak . . . Jobb is így. Ok úgy sem bírnának éjnek idején a csúszós, ázott hegyi úton lemenni. És azután, hová is mennénk? Menekülni? Ezt hallottam akkor is, mikor földrengés volt. De hát hol talál az ember menedéket, mikor mindenütt egyformán inog a föld? v ' . Amint & szobába nyitottam, szinte megkönnyebbültem. A lámpám égve maradt és nem fogadta sötétség a nagy sötétet, amit lelkemben hoztam. A beborított lámpából, mint a tolvajlámpa résén át, egyetlen fénycsík vetődött az asztalomra. Leültem eléje és a fejemet a két tenyerembe támasztottam. Üres zsibbadás volt minden a homlokom mögött. Jó ideig tarthatott, mire a zsibbadáson átvergődött három szó és a felszínre került: Jönnek az oroszok . . . Mintha emlékezetemben a múltat verték volna fel ezek a szavak, eszembe jutott az a nap, amelyen e- Iőször hallottam. Ma gyarország nem akarta a háborút. Mikor elkövetkezett, szembe állt vele, becsületben, úgy, mint ezer év óta mindenkor. És megindult az ősi föld, hogy megvédje önmagát. Fekete ünneplőben, parasztok mentek át a városon. Csizmájuk sarka keményen kopogott a kövezett utcán. És zengett a nóta: Ldesanyám, ne sirasson,, lesz még nekem rózsás sírom . . . Virágos zászlók, virágos ágyúk, virágos vonatok Kezet kézben fogva, tarkaszoknyás, búcsúzó menyecskék kisérték sírva a párjukat; kendősfejű öregasszonyok szép legényfiúkat. Jönnek az oroszok? ... — Csak ezt mondták. És képzeletem ettől a három kicsi szótól mégis roppánt tömegek mozgását érezte fenn, messze északon. Európa nagyobbik fele és a tiloktartó, sötét Ázsia, kimozdult évezredes helyéből és özönlő ágyúk és puskák rengetege között tódult a Kárpátok felé, hogy elnyelje Európát. Olykor bőgve átömlött a hegyek nyílásán, olykor vérbeborultan visszatóntorodoft. Az emberiség lélegzete akadozott. Ilyen népek csatáját nem élt még meg soha. A nézők elfáradtak a nézésben. És'a küzdők belemarva magukat egymás testébe, tébolyodon gomolyagban, még mindig előre-hátra támolyogtak megholt városok és felriasztott temetők felett. Évek múltak el közben. És a fegyverbe kelt orosz szántóföldek és mocsarak, a Volga mente, a Don, az Upal és a Kaukázus és Ázsia száguldó sivatagjai elvérzettek. Elvérzett a fehér cár birodalma és ami belőle megmaradt, az vörös lett, ahogy önvérében tiporva visszatöretett. A Kárpátok rejtélybe vesző fehér ormai alatt pedig ott állt győzedelmesen két faj: horpadt sisakjában a germán hős és holt lova mellett a turáni lovas. Csodát lett a két nép, aminőt népek még nem tettek a földön. I .egendáját majd új Homerosok dalolják át a halhatatlanságba és jövendő századok fogják bíborba és aranyba szőni képeit . . . Volt egyszer egy császár, Istenfélő és faját szerető, aki elment hat fiával, észak hat szőke hercegével, hős népe élén a világ ellen csatába. És egyszer volt, hol nem volt, hogy magyarok országában talpra állt a róna és mialatt vállával megtámasztotta a Kárpátokat, hogy be ne dűljenek, felkézzel odakapott, ahol az Isonzo vize a hegyekből kirohan. Kérges tenyerével sziklákat görgetett a Karsztokon és átnyúlt az Alpesek felett. Egyszer volt, hol nem volt . . . Amig az életét védte, ráúszított kis vérebek sebesre marták a térdét. Mégis lábon maradt. Élő testével torlaszolta el az erdélvi szó rosok nyílását, megrohanta a Lovcsen szakadékos halálhágóit, győzött az ontrantói öbölben, gúzsba kötötte a vad vizek sodrát a szerb partok alatt. Egyszer volt ... hol nem volt . . . Az évek pedig még mindig vérben gázolva jöttek és mentek. Sokszor volt nyár, mióta 1914 tragikus nyarán el mentek a legelsők, akik nem jöttek vissza. Porladó kedves arcok, gyermekkorom játszótársai, ifjúságom holt barátai. Lublin tövén, a satanovi mezőn, a duklai szorosnál, a lengyel mocsarak között, szerb földön és Asigio felett, mindenütt folyt a vér, amely rokon az enyémmel. I örzsökös fám kipusztult új hajtásai! És mint ti, .—- Tizennégyen, akik közül nyolcán nem jöttek vissza <—< úgy mentek a többiek is, évről-évre szüntelenül. Aztán már az iskolapadokba szólt a hívás és a napsütéses tornácokba, a kicsiny lócákhoz, amelyeken az öregek sütkéreznek az örök pihenőre pihenve, az életmunka után. Szinte nem maradt már idehaza a falvakban férfi és legény. A nagy fekete földön asszonyok vetettek, asszonyok arattak. Kínban fogant tavaszok, könnyben arató nyarak. És az őszi ködben ezüstfehér, füstösnyakú ökrök nyomán vánszorgó aggastyánok aszott keze fogta az eke szarvát. Kilométereket nyelt a kocsi az országúton, de férfi nem látszott a földeken, idegen ég alatt, vagy idegen föld alatt voltak valamennyien, míg a megürült városokat és falvakat tódulva lepte el a kaftános galíciai menekültek hada. Újszerű rajzás támadt a piacokon és a börze körül. A pesti gettó hemzsegett. Az áru eltűnt és az árak veszedelmesen szöktek a magasba. A nyomor halkan, nyöszörögve járt, az új hadimilliomosok szemérmetnül csörgették aranyukat, míg az arisztokrácia egy része és g dúsgazdag zsidóság bódultán táncolt az éhező város és sirató ország közepén. Olykor szívszorító sötét hírek jöttek a messze vérviharból. Olykor fellengtek a győzelmi zászlók és győzelmet mondtak a harangok. Egy reggel aztán elfeketültek a zászlók és halált mondtak a harangok: — Meghalt a király! . . . Éljen a király! Az agg uralkodó behúnyta régen virrasztó szemét/Öreg kezéből kihullott két birodalma, jogara. Császári temetés, fekete halotti jrompa Bécsben, ősi aranytól csillogó koronázás Budán. A felhők megszakadtak és lenn a szenvedő földön, mint egy látomásban, fátyolos, fehér királyasszonyával átvonult koronázó városán a fiatal király. Csak álom volt. A király sietett. Vára kapuja elé hiába hordta egy nemzet a szeretetét. Ö nem értette meg a percet, elment, mielőtt felszedte volna a fejedelmi kincset. És a szél széthordta egy nemzet otthagyott szeretetét. Valami megfa- 1 gyott a magyar ég alatt. És dermesztőén kijózanodva virradt a másnap. Hidegek voltak ekkortájt a telek Magyarországon. O- lyan veíőlfagyasztóan hidegek, mint soha azelőtt. Tüzelő a-' Iig akadt. A pesti házak fala mentén gyerekek, leányok, öregek kuporogtak a szenespincék lejáróinál. A kövezet peremén ültek rongyaikban és vártak. A lómészárszéknél, a községi bódék, a péküzletek, a tejesboltok táján hosszú, szomorú sorral asszonyok ácsorogtak, hajnali szürkületben és sötét este. Csendes, türelmesszemű asszonyok. Vártak, ők is vártak, mindenki várt. Életet, halált, hírt, visszatérőt. A kórházak zsúfolásig megteltek. És az egész országban véges-végig apró, száraz mankókopogás hallatszott valamennyi úton. Ez volt az egykor boldog Magyarország! De a reménység élt és a becsület is élt. És a nagyszerű magyar erőt megsüvegeitek még azok is, akik halálra szánták. Élni fogunk, mert élni akarunk . . . Elszánt kínban mondták ezt maguk között a szenvedők, az igazak. Mert aki magyar volt a mi országunkban, az tudta, hogy ezt a háborút elvesztenünk nem szabad. Egy hódító háború elvesztése csak visszatántorgást jelent a nemzetek számára. Egy önvédelmi háború elvesztése hosszú tetszhalált , vagy magát a nagy halált jelenti. A mi háborúnk önvédelmi harc volt! A világ e-~ gyetlen népe vagyunk, amely senkiét elvenni nem akarta. A magunkét akartuk megtartani és a véres esztendők alatt úgy rémlett, hogy az ezeréves szent Miénk a miénk marad. A fegyverek nem bírtak legyőzni . . . De benn az országban csatánál nagyobb csatát vesztett el a torzsalkodó politika. Személyi gyűlölet és irigység megbuktatta gróf Tisza Istvánt. A kormánykerék avatatlarí kezekbe került. Az erő, amely eddig markolta, megszűnt és mialatt az Alföld, Erdély, a Felföld és a Dunántúl vérben, becsületben odajárt messze csatatereken, az üres ország zsúfolt fővárosában történt valami. Csendes, alattomos aknamunka nyomai kezdtek átszivárogni az eseményeken. Mire szemügyre lehetett volna venni a nyomokat, már elmosódtak és beleenyésztek a minden-, napba. A sötét háttéren, mintegy színpadon, sötét alakok surrantak át. Az oldalfalak mögül láthatatlan súgók suttogása rémlett és az előtérben egyre élesebben körvonalazódott egy ember alakja, aki —. mintha a sajátja lenne — fennhangon mondta ki a homályból jövő sugallatokat. Ez az embegróf Károlyi Mihály volt. Felrezzentem. Egyszerre valami külső nesz hatolt be a gondolataim közé. Előrenyújtottam az arcomat. Eszembe jutott az éjjeli figyelmeztetés . . . Órák múlhattak el, mióta az íróasztalomhoz kuporodtam. Elsötétített lámpám fénye merev kis kévében vetődött elém egy fehér papírlapra. Ekkor vettem észre, hogy a fejemet még mindig a két kezemben tgrtom. Mereven, görcsösen egész idő alatt. Mi volt ez? . . . Megint az előbbeni zaj. Hirtelen, mintha önmagamat csúfolnám, gúnyosan félrehúzódott a szám: most már felismertem az üres hangzású furcsa nesz eredetét. Az ablakom mellett, az ereszcsatornában cseréptörmelék görgött le a tetőről, halkan, mintha a terhes, fekete éjszakában borzongás futott volna végig a magányos ház falán. Egy darabig még hallgatóztam, aztán megint csak beletámasztottam két kezembe a fejemet és a gondolataim ismét visszafelé indultak az utolsó idők útjain és felszedték a feledésbe dobált, elkallódó émlékeket. KÖNYV ELŐJEGYZÉS TOR MAY CECIL: BUJDOSÓ KÖNYV című könyvét két kötetben, vászonkötésben. A két kötet (kötetenként 500 oldal ón felül) bolti ára 25 dollár lesz vászonkötésben. Azoknak, akik a könyvet előjegyzik és az árát beküldik. 20% kedvezményt nyújtunk és a postadíjat sem számítjuk fel. Kérjük, támogassa ezt a könyvkiadásunkat. A legszebb karácsonyi ajándék lesz! * Az előjegyzési ár összegét 25 dollár helyett $20.00-t mellékelem. ß □ Tormay Cecil: Bujdosó könyv
