Magyar Újság, 1977 (67. évfolyam, 2-49. szám)

1977-10-13 / 38. szám

1977. OKTÓBER' 15.

MAGYAR Ü7SAO

5. OLDÄD

ormay Cecil;

BUJDOSÓ KÖNYV

r f v

*' ,| — Folytatás —

—} Hadd várjon, <— mondotta Károlyi >—< reggelizem >—> és nyugodtan tovább evett. Egy idő múlva megint jelentették ne|i, hogy Ambrózy gróf sürgősen szeretne vele beszélni, mejft el kell utaznia. Károlyi, akihez bejelentés nélkül mehetne Kéri, Jászi és Pogány, megint kiüzente az ország egyik ^ászlósyrának, hogy várjon. Szivarra gyújtott és a feketekávéjához ült. Ismét eltelhetett vagy egy félóra, mikor harmadszor üzent be a koronaőr.

Jg Hát ha nem várhat, akkor menjen, mondotta Károlyi Mihály. Pejacsevich kérlelni kezdte. Károlyi végre is engedett. <—■ Nem bánom hát, de két perc alatt végzek vele.

tóment, szivarral a szájában és két perc múlva csaku gy a n 'vissza jött/

«JEhnteztegi, /—< mondotta és nevetett hozzá. —> Azért jött Atnbrózy, hogy megkérdezze, mi történjék már most a koronával? Mondtam neki: tedd egy bankba, vagy dugd zsebre, bánom is én . . .

És á szemem előtt egyszerre megint felmerült a koronázó templom ájtatos homálya. Az oszlopok, az ívek és az oltár áelőtt, bíboron a korona sápadt aranya ... Egy vén paraszt galamősz fejét látom, éles turáni arcát, mintha vésővel vágták volna bele a templomi derengésbe, meghajlik és kérges keze keresztet vet a mellén.

* U November 25.

/^.nyám egy 'porcelánfigurát hozott be a szobámba.

A* Eftörqtt — mondotta és letette a sévres-i pásztort és letört, pírt kezét az asztalomra. Formája egy pillanatra elragacjjóan tükröződött a gondolataim közé. Vagy talán csak azért ívolt olyan meseszerü és szép, mert annyira csúnya és leverő volt mindaz, amire nekünk mostanában gondolnunk kelIetAaewíV < ,

!!— Úgyis tudom, hogy itt telel tynálad, mondotta >, egy kis szemrehányással, szinte utalva apró megira, melyekről időnként megfeledkeztem.- Azonnal elviszem . ..

Mem, hiszen ráér, ha valami más dolgod van. rszerre nem volt többé semmi más dolgom a világon, í kis porcelánfigurája. És elbúcsúztam tőle és mentedett. Elvétve, féllánggal égtek a gázlámpák, A )lt tegnapi szemetesládák álltak, melyeket nem fuöbbé senki sem. A ládákból erjedt, savanyú szag levegőbe és tápiá Ita a járványt, mely hetek óta városba# s befordul a söpretlen kapukon, feloson y.lépcsőkön és a fűtetlen szobákban ráteszi kezét ■ek* mellére.

^mJa-ytcába értem. Az utca jóformán egészen . Csak a boltok lámpái vetettek ki sárga kockákat a gyáfúlíjárórá. Az egyik szegényes kirakatban régi porcelánod álltak: Benyitottam az ajtaján. Odabenn a polcok, az asztal, minden tele volt törött porcelánnal és a ragasztómestgr kalappal a fején, télikabátban ott ült a hidegben a sok < serép között. Mintha egy németalföldi piktor festette volní oda. Az arca nemes Szabású volt és nagy ősz szakáll a eltak rta a mell §t. Mutatóujján régi címeres gyűrűt viselt. . . Egye er, ho y ott jártam nála» elmondta, hogy vidékről került :1 Pestre. Volt földje, iéh fák a att szép oszlopos udvarh za, négy lóval járt és kedvtelésből régi porcelánokat gyűj itt. Azfán elment a föld is, a ház is, a négy ló és á gyűj mgiiy & csak az a tudománya maradt meg, hogyán leheűaz eltört porcelánokat megragasztani. Most éhből éí. Szűklseai, valahogy . ..

§d(kpr kijöttem a boltjából, nem mentem mindjárt haza. Egyig üfca hívott a másik után s én ballagtam előre és szomorúan'gondoltam annak az őszfejű magyarnak magyar sorsára.. Bolt bolt mellett maradt el mögöttem. Weiszok, Braunok, Schwarzok, üzletei. Zsibárusok, edénykereskedők, szappanárusok, kis bazárok tulajdonosai. Nemrég még Galiciáhjhnv éltek, aztán egyszerre cipőzsinórt árultak a pesti utcáll szegletén. Téglát soha sem hordták, földet sem kapáltqK. Könnyen kerestek: vettek és eladtak. Ma már boltjuk van. Milliók bölcsője. Ök ott kezdik a szűk utcában, ahol a mieink tengődve végzik.

{Túl a Dob-utcán a Rombach-utca tájékára értem. És a bijaapesti gettó zsivajogva nyüzsgött körülöttem. Senki sem szabta ki az özönlő zsidóságnak ezt a városrészét. El múltjjk már azok az idők, mikor Buda és Pest területén nem hálhatott, meg zsidó, nem lehetett saját neve alatt se háza, se üMeté. Ötven év alatt birtokukba vették a várost. De azérs csirtá Itak maguknak még egy külön gettó is. Egész utcákat leptek el, házakat szálltak meg, amelyekben egymás között lehetnek. Az újonnan épített utcák és házak sebese» piszkolódtak. És a kapuk torkából ugyanaz a szag áradjf atűefyet az amszterdami, a római és a velencei gettóban éreztem . ..

Felpillantottam. Mintha egy idegen városban jártam volnp! melynek házai hangtalan tanácsot tartottak maguk közötjf a világított boltokon felül a sötétben . . . Amit eddig soha§g»vettem észre, hirtelen úgy rémlett: valaminő konok ellenséges élet él itt, amely nem közös a mienkkel,- amelyből mi kj&^S|yunk zárva. Köd szakadt és alatta látható lett az utcáik arcjátéka. A győzedelmeskedő idegen faj biztonságérzett! úgy megnövekedett, hogy szinte már elfeledte beburkolni/magát. Pedig sokáig titkolódzott. És mi itt éltünk és nem pállottunk, nem láttunk semmit: Nem kerestük az esemén^pÚfefedetét és míg ők fanatikusan fogták egymás kezét, faluyégi pálinkamérőkön, tömeglakásokon, szerkesztősége ken, »öltökön, bankházakon, palotákon át végig öt világrésze«, mi árva magyarok nem tudtuk megfogni egymás kezétfmég kicsiny országunkban sem.

jCsak most eszmél közülünk egyik-másik, pedig már tegnap is történt az, ami ma történik. Akkor titkos homályban, fnost világos nap alatt. A bevándorló kitúrta fajunknak az ajjfvonását az űrből, kivátja a lelkünket' a dolgokból és a saj'&t arcát, a saját lelkét tette a helyébe. Régóta tart már itt a ^baljóslatú mozgalom. Idegenből jöttek emberek, akik csak £iekünk voltak idegenek, de nem a gettó népének. Ők súgtc* egymásnak dolgokat, amelyeket mi nem hallottunk és oqebb mentek más városok gettóiba, ott is súgtak és onnan ifr.-*»d.ébb mentek. Trockij járt Budapesten. Évek előtt

lakott itt. Mások is jöttek, olyanok, akikről csupán a gettó népei tudták, hogy mit akarnak. Mi csak lárvákat láttunk, mely ek összehajoltak, de sohasem hallgattuk ki, amit egymásnak súgtak.

Ebben a percben egyszerre úgy éreztem, mintha az egész városnegyed beszélne, mintha lakóinak ősi könyvéből mondana valamit mi rólunk minden utca és minden ház: Szemük van és nem látnak, fülük van és nem hallanak’ .

Vándorló tekintetem hirtelen megakadt. Hárman voltak. Az egyik négerarcú volt. A másik nehéz, hájas képű. A harmadik egészen kicsi és a szemhéja vörös volt, a pillái Iehérek. Összedugták a fejüket. Egy kirakat elé’ álltam és úgy tettem, mintha azt nézném. Ők hárman elhallgattak. Láttam az üvegben, ahogy oldalt pillantottak, összeintettek és odébb mentek . . . Szemközt két kaftános jött. Prémes kalap volt a fejükön. Piszkos kezük hevesen mozgott a vál- Iuk magasságában. Az egyik mondott valamit, a másik a földre nézve hallgatta. Szurtos ujjával megfogta pájeszét és egyenesre húzta az arca mellett, le az áljáig. Egy darabig így állt töprengve és elvétve szavakat mormogott. Ekkor vehette észre, hogy figyelem. Hirtelen elharapta a szót és eleresztette a pájeszét. A tincs visszagöndörödött a füle mellé. Ezek is odébb mentek.

A Király-utca hemzsegett körülöttem. Fésületlen, kövér asszonyok álltak az egyik kapu aljában. A gyalogjárón selyemruhák suhogtak, a piszok szagával komisz parfüm szaga keveredett. Gyerekek visítottak. A héberbetűs vendéglőkből foghagymabűzös ételszag áradt. A kicsiny boltok ajtaja szüntelenül nyílt és csukódott és a rájuk akasztott holmik himbálóztak. Láncok, órák verődtek az üveghez: harisnyák, szalagok libegtek. Rosszul világított kirakatok, viselt ruhák, cukrászsütemények, kopasztott libák, ékszerek, cipők. Egy asszony gyerekkocsiban szappant tolt. Az utcaszegleten fügét árult valamiféle kaftános görbelábú kis rém és dülledt szemével felpislogott a tolongó emberekre. Egy vörösszakállú megállt mellette. Sebesén beszéltek és közben úgy mozgatták a szájukat, mintha forró ételt forgatnának benne. Amint közeledtem hozzájuk, a vörösszakállú sarkon fordult és beugrott egy aranyművesboltba. Utána néztem. A kirakatban furcsa öreg óra állt. Vajon mit kérhetnek érte?

Az ajtóra akasztott láncok csilingelni kezdtek, amikor benyitottam. A füstös mennyezetről ernyős lámpa lógott Iq mélyen a pult fölé, melyen üveg alatt gyűrűk és függők guggoltak a bársonypárnákon. A lámpa ernyője leverte a fényt és árnyékban hagyta az arcokat. A szegletben többen álltak, de ah ogy észrevették, bementek a bolt mélyébe. Csak egy/ lompos puhatesté leány maradt ott. Mialatt kérdezte, mit akarok, minduntalan borzas fekete hajába kapott és megvakarta a fejét. Közben az ajtót figyelte. Mikor nyílt, sebesen lehajolt a pultra es a nélkül, hogy felpillantott volna, maszatos hüvelykujjával hátrabökött a válla felett, mintha oda mutatna. Költekezőn öltözött 'prémkabátos férfi ment el mellettem; az arca végtelenül közönséges Volt. Hirtelen behúzódott'a többi után. Aztán egy tengerész jött, azt ig magukhoz hívták. Suttogva sok hang mormogott a homályos szegletben. Kétségbeesett kényszer hajtott. Előrenyújtottam a nyakamat. Hallani akartam valamit, egy mondatot, amit nem szánnak nekünk, amit maguk között beszélnek, de egv szót sem bírtam megérteni. . .

Az üzlethelyiség libazsírszagú fülledt melegé fojtogatni kezdett.

—' Nem, éz nem felel meg, vetettem oda a leánynak és az undor borzadásával kirohántam a boltból:

Sebesen mentem előre, szinte futva iramodtaíh1 a tömegen át, mintha egy összeesküvés hálójából menekülnék, an ely körülöttem hullámzott,-de amelyet meglógni még sem lehetett, mert ahol hozzáért az ember, szétmállott, mint a nyálka.

Sötét prédalesés volt az egész városnegyed. Utcáiban valaminő bűntény járt készülődve. Házaiban vad mohó élet virrasztott, mely sok ezer év óta sohasem húnyta le a szemét.

El, el innen, ki a szabadba! És közben szinte újra láttam a körúti kis zugszálló szobáját, a tanácskozó zsidókat, az orosz pénzt az asztalon, láttam az aranyevikkeres őrmestert, aki Kun Béla nevét mondta a katonáknak és felötlött Jászi és Kunfi és Hatvány Lajos arca és a kis görbelábú rém az utcaszegleten, a vörösszakállas és a lompos leány . . . Mind egyet akarnak, ők, akik fogják egymás kezét, mind, valamennyien és mi nem tudunk többé semmit sem akarni..,

Éjjel felhívást írtam Magyarország asszonyaihoz. Aszszonyok! Ne aludjatok, mert a gyermekeiteknek nem lesz hová lehajtaniok a fejüket. ..

November 26.

Délután volt. A Teréz-körút felé mentem.

Gróf Batthyány Lajosné telefonon üzente, hogy beszélni szeretne velem. Sűrű tömegen haladtam át. A várost feszítették a folyton özönlő menekültek és a hazatérő katonák ezrei. A körutakon napról-napra zsúfolódott az ember. I Szinte alig fértek már. Áradásuk beleömlött a mellékutcákba is, zsivajgott, tolongott és az újságvállalatok kirakata előtt összetorlódott, mint valami óriási görcs. Az Az Est” üvegalabkán belül fényképek lógtak. Az egyik kép alatt írás látszott: a katonatanács tagjai. A tömeg nem engedett közel, csak messziről, elmenőben láthattam egy pillanatig. Dicsőségben kifüggesztett arcok, emberek képei, akiket az októberi lázadás vádja illet, akiket egyszer talán még számadásra hívnak más idők.

KÖNYV ELŐJEGYZÉS

TORMAY CECIL:

BUJDOSÓ KÖNYV

□ Tormay Cecil: Bujdosó könyv

című könyvét két kötetben, vászonkötésben.

A két kötet (kötetenként 300 oldalon felül) bolti é~a 25 dollár lesz vászonkötésben. Azoknak, akik a könyvet elő;egy7ik és az árát beküldik. 20% kedvezményt nyújtunk és a postadíjat sem számítjuk fel.

Az előjegyzési ár összegét 25 dollár helyett $20.00-t nellékelem.

Kérjük, támogassa ezt a könyvkiadásunkat. A legszebb karácsonyi ajándék leszí /

i—- Mit szól hozzá? —< kérdezte az ácsorgók között egy hang.

A hadügyminiszter sikkasztás, gyilkosság és rablás miatt elfogatta Heltait.

,— Azt aki városparancsnok volt?

Azt... és most gépifegyveres vonaton lövöldözve jönnek a tengerészeti, hogy kiszabadítsák. Ebből még baj lesz. i—- Egyszerre szétfutott a hír. Halottá? i—< Nem igaz . . . De igaz! >—> Riadalom támadt. És a körúti nép lármázva; adta tovább: j—> Jönnek á tengerészek! Ott hagyták Fozsonyt is, a cseheket is . . .

Zsúfolt villamosok zúgtak el mellettem, belülről szinte szétnyomta a tolongás a kocsikat, köröskörül lógtak ra jtuk az emberek. Katonák jöttek szemközt. Egyszerre az egyik furcsán előrelódult, a saját lábában botladozott és hasra esett az utcai nép között. Senki sem törődött vele, bajtársai is odébb mentek. A háborús évek valaminő visszamaradt irgalmas mozdulatával odahajoltam hozzá. Talán műlőba van, talán nyavalyatörős? Mikor a karját megfogtam, hogy talpra segítsem, ocsmány öklendés bugyborékolt ki a száján. Visszarántottam a kezemet. Részeg volt és a bajtársai hátraröhögtek.

Az út hullámzása megint sodort tovább, de a gondolataim közé éles tüske akadt. Katonák, magyar katonák . .. Valamikor, de hányszor is, könnybe lábadt a szemem, Ka iájuk néztem. Hálát és tiszteletet éreztem irántuk, büszke voltam rájuk. Szerettem őket, mint az én gőgös fajomnak a bátorságát. Mi lett belőlük .!.

Már kinn jártam az Andrássy-út táján. A Batthyánypalota sötétre szürkült köveivel, mint a firenzei Palazzo Gondi idevetődött tükrözése állt a modern, jellemtelen körúti házak között. A rácsos kapu nyílott és a kapuboltozás mélyében egy földszinti folyosón át néhány lépcsőfokhoz értem. Kis téli szállásuk volt ez gróf Batthyány Lajoséknak. Fenn az emeleten az öreg grófné lakott, Batthyány Lajos anyja, a 48-as idők nagy vértanújának, gróf Batthyány Lajosnak egyik leánya. Az inas bejelentett.

A tágas, földszinti szalonban tompított félhomály szőtt vörhenyes derengést. Régi ünnepélyes bútorok között virágzó azaleák, világos brokátok, selyem lámpaemyők, puha párnák lágyították a sötét vonalakat. A kandallóban tűz égett és a világossága hátulról finoman körülrajzolta Batthyány Lajosné alakját. Magasan, nyúlánkan jött felém. Nem találkoztam vele áz októberi események óta. Szép volt most is, de a haja, mintha megőszült volna. Keskeny kezének ideges mozgásában elnyomott nyugtalanság látszott. Az események és szereplőik egy része oly közel áll hozzá, hogy mikor a keserűség szavakba forrott bennem, szinte kérdően néztem fel nemesvágású magyar arcába. Andrássy Gyula a testvérbátyja, Károlyi Mihályné a testvére lánya, Károlyi Mih ály az unokaöccse.. . De ő higgadtan, szomorúan látta a valóságokat. Nem tért ki előlük, nem akarta menteni, még önmaga előtt sem, szívének egykor dédelgetett szép kis Katusát, az emóciókra és izgálmakra falánk Károlyi Mihálynét, akinek nincs egyénisége, aki rabszolgamódrá felvette a degenerált Károlyi féktelen nagyravágyását és hisztérikus végletességben túlhajszolta őt még önmagán is.

Batthyány Lajosné Károlyi Mihályról beszélt. Elítélte, ázzál a kérlelhetetlen igazságossággal és szigorral, amellyel a romlásba hajszolt magyar faj kétségbeesése benne megnyilatkozott.

Kérdeztem tőle, tud-e a Diaz-féle fegyverszüneti feltételekről, tudja-e, hogy az a szerződés, ellentétben a belgrádival, csak arra kötelezte hadseregünket, hogy az 1914. évi határok mögé vonuljon vissza?

Mialatt beszéltem, nyílott az ajtó és Batthyány Lajosné fia, régi barátom, a festő Batthyány Gyula jött be a szobába. Egy pillanatig Szinte kételkedve hallgattak rám mind a ketten, olyan lehetetlen és őrült volt ez a hír.-—■ Határozottan tudom, a fegyverszüneti bizottság egyik tagja, Julier alezredes mondta a testvéremnek.

Az elképedés hirtelen csapott át lázadó haragba az arcokon.

<— Szerezze meg nekem a szöveget, mondotta Batthyány Gyula — adja’ ide, kiplakátoztatom egymás mellé a két fegyverszüneti okmányt és huszonnégy óra alatt megbukott az egész gaz rendszer.

Szép édesanyja kételkedőén tekintett reá:

— De hát azt hiszi, azt hiszi, hogy még van annyi szabadság ebben a városban? Összetépnék a plakátokat, mielőtt a falakra kerülnének.

— Sajtószabadságot, véleményszabadságot ígértek és nincs más, csak hazugság.

— Szervezkednünk kell ellene, csak így törhetjük át a hazugságokat, mondotta Batthyányné, azért kérettelek.

i— Az asszonyokra gondoltál?

— Igen---— Én is foglalkoztam ezzel a gondolattal. Többen vagyunk, akik ugyanazt érezzük. Valaminő összefoglaló programra lenne szükség, hogy eltakarja az igazi célt: csak az asszonyok révén lehet visszavinni az elveszett hitet.

— Csináld meg azt a programot és állj a mozgalom élére.

— Én csak közkatona akarok lenni, _> feleltem, »— művész vagyok, nem értek az ilyesmihez.

Pedig éppen neked'kell odaállnod. Téged követni fognak. Én is dolgozni akarok.

Megráztam a fejemet.

<—• Mindent megteszek, de nem vagyok hivatva az élen

járni.

— Dolgozunk mi is, r- vetette közbe Batthyány Gyula. '—1 Majd csak elkergetjük ezt a társaságot.

~ A mi szervezkedésünkről pedig beszélünk még >—* mondotta Batthyány Lajosné sajátságos, szomorú mosolyával.

— Hát ő is? — gondoltam elmenőben. Szétszórtan hányán éreztük már ugyanazt. Mintha a levegőben lenne, mintha csak arra várna, hogy közülünk valaki hangosan kimondja.

Az utca képe megváltozott, mialatt odabenn voltam. A lámpák nem égtek, villamos nem járt és sűrűn hullott a hó. Váratlan sztrájk ütött ki? Szénhiány van? Vagy pedig Heltai tengerészei miatt?

A kis mellékutcák félősen bújtak be a sötétbe. A havazáson át egy lovas, rozoga kocsi ügetett.

— Mennpiért vinne el a Kőfaragó-utcába?

<-« Hatvan koronáértI /—< kiáltotta le a bakról a kocsis.

RABTÁRS, ISTEN HOZOTT

(1971 szeptember 28-án érkezett Mindszenty bíboros Rómába. Erről emlékezik meg az alábbi cikk.)

Érkezésed váratlan és megrendítő volt. Valahol, a józanul méricskélő tudatunk alatt gyilkos zöld szemeivel pislogott a gyanú, hogy egyszer megérkezel közénk. Vártunk, s közben imádkoztunk, bogy ne váljanak valósággá a hírek, melyek évek óta jósolják jöttödet. S ma, bogy láttam a televízió képernyőjén a vatikáni titkár úrtól támogatott törékeny alakodat, amint lesegítettek a Rómába érkező repülőgépről, kimondhatatlan bánattal köszöntöttelek.

Isten hozott, rab Hazánk áldott, megszentelt rabja. Isten hozott, a szabadság földjére. Egy kicsit ugyan más ez a szabadulás, mint az a 15 évvel ezelőtti volt, amikor a Szabadság lázától égő ifjú harcosok nyitották meg hét éves börtönöd gyalázatmarta lakatját s egy Szabad Nemzet emelt a vállára .. . Most halkszavú diplomaták ügyeskedtek körülötted, s külön párnát tettek elkinzott vállad mögé, hogy a legnagyobb kényelemben történjen eltávolításod ... Akkor rongyos kis suhancok, elnyűtt melósok szaladgáltak körülötted, rádnevettek s talán meg is löktek, amint rohantak a túlsó oldalra, vagy a hatodik sarokra i—- védeni a kivívott Szabadságot. Most a vatikáni palota lépcsőjén nem volt tolongás, a Pápa ölelt magához s atyai szeretettel állt melletted, amig a fényképészek elvégzik munkájukat.

Mert, bármily csendben történt is érkezésed, azért nagyon nagy dolog ez a szabadulás. Nagyobb, mint a 15 évvel ezelőtti lázas, ujjongó gyönyörűség... Tulajdonképpen most kapunk szemléltető kioktatást arról: hogyan kell szépen, kultúráltan rabot szabadítani. Az, az 56-os lázadás nagyon csúnya dolog volt. Majdhogynem egészen elrontottuk a dolgot, amit Yaltában olyan simán elintéztek. Szegény, szabad Nyugat, azt sem tudta, merre forgassa fejét, hogy ne lássa hullahegyeinkét, szétlőtt házainkat, a deportáló vonatok hosszú sorát. .. Nagyon kényelmetlen volt ez a rabszolgalázadás és kimondhatatlanul sok ügyességet igényelt elkenni a sok vért és könnyet, ami ebből fakadt. El kellett tüntetni az Egyesült Nemzetekhez küldött segélytkérő táviratokat; a rommálőtt, meggyalázott városban fel kellett kutatni, lefényképezni és az amerikai világlapokban felnagyítva leközölni a három kivégzett ÁVO-s eltorzult bulláját (akiknek kezén száz és ezer megkínzott politikai fogoly vére száradt); Szuezért (és az olajért) kellett hatalmas lármát csapni, hogy meg ne hallja a világ egy ezeréves nemzet halálhörgését . . . igémi, biztatni s közben ügyelni arra, hogy a világért se nyúljon ki egyetlen kéz sem segíteni! Nehéz, nehéz idők voltak a nyugati diplomácia számára!

S minden olyan szép simán ment. A szabadvilág könynyezve keblére ölelte a menekülteket, rózsacsokrót, jégszekrényt s kissé szőrehullató, de még nagyon jól használható bundákat osztogatott s ezalatt odaát’ visszaállt a Rend. Az ifjú nyakakon megfeszült a kötél, az öreg szakik kezére visszakerült a bilincs s Nyugat finomított olaján szinte zajtalanul legördült volna a szabadság vérével mázolt vasfüggöny, ha . ..

De volt egy ’ ha ”, amitől úgy megnyikordult, hogy 15 évig zavarta nyikorgásával a mindenáron csendre vágyó füleket. S ez a ha Te voltál, Rabtárs! Ott feküdtél az akkor még legátusi, azóta követségre emelt küszöbön s nem voltál hajlandó elmozdulni. Kértek, fenyegettek, ígértek, s csak a Mindenható Atya Úristen tudja hányszor és milyen, erővel nyomták húsodba e gyalázatos függöny minden vasdarabját, hogy élve, vagy halva eltakarítsanak az útból! Mert útban voltál, jaj, de nagyon útban voltál. A megbékélés , a békés együttélés a koegzisztencia’ útjában!

Hányszor röppentették világgá a hírt, hogy már engedsz ‘makacsságodból az egyház, a nemzetközi diplomácia, vagy éppenséggel a kerülgető halál nyomására. A külföldi hírközlők szinte hibátlanul megtanulták kimondani nevedet az elmúlt másfél évtized alatt: Mindszenty megy, Mindszenty marad, Mindszenty halálosan beteg, Mindszenty meggyógyult. . . marad, megy, makacs, engedékenynek látszik . . . Mindszenty, Mindszenty nyikorogta a vasfüggöny . . . Mindszenty . .. suttogták imájukban a magyar szívek. ..

Rabtárs, áldott jelkép és kimondhatatlan akadály, Isten hozott. Önként vállalt rabságod csak nagyon kevesek által tudott, de egész népünk által átérzett szenvedését emlékké’ homályosítja majd az idő. Olyan sokan gondoskodnak erről, mint amilyen sokan próbáltak eltávolítani az útból. Neved már nem hozza izgalomba a kedélyeket a diplomáciai tárgyalásokon, mert nem is említik. Eltüntették az utolsó akadályt. Nyugodtan lezárulhat a vasfüggöny.

Rabtárs, bocsássad meg, hogy a fájdalom hangján tudom csak elmondani: Isten hozott! De'Iátod, fáj 15 évnek az a rettenetes tévedése, hogy azt hitted: lehet ottmaradni élő, vagy akár holt figyelmeztetőnek, jelképnek, reménységnek! 15 évig hagytak. Élj, kapaszkodj, pusztulj bele a nagy erőlködésbe, tartani a kis rést, amin még kiszűrődhet egy-egy könny, sóhaj, könyörgés a szabad világ felé. De most már megúnták a kerülgetést. Elhoztak közénk, szabad földre. S míg megtört, alakodat körültáncolják a nyugati újságírók, könnyeim mögött melléd álmodom a 15 évvel ezelőtti lázas kis srácokat. S imádkozom azért, hogy életed utolsó pillanatáig maradjon Veled annak a régi, igazi szabadulásnak minden drága emlé ke. Azt néped adta, önként szeretettel. S ezt ne feledd el soha!

Koósa Mária

<— Nemrégiben még két korona volt ennek az útnak az óra . . .

A kocsis káromkodva hajtott odébb, én pedig tovább gázoltam a hóban. Furcsa csend 'volt köröskörül. Kinn a szabadban, az erdők és a rétek hallgatásában valami mindig elpihen; a város hallgatásában pedig úgy rémlik, mindig ugrásra készül valami. Éreztem ezt. Szinte akaratomon kívül állón mindegyre magam mögé néztem és sebesen futottam ál a sikátorok torkolása előtt.

Hajdani világos tiszta utcák, rendőrök, védettség, biztosságérzet, hová lett mindez?

i—< Folytatjuk ***