Magyar Szárnyak, 1995 (23. évfolyam, 23. szám)
Balogh József: Átvevő berepülőpilóta emlékeimből
Chirke Jenő repülte a típust. Nosza, előkeríteni engem. Két autót indítottak útnak, egyet Borsodba, egyet Szatmárba. Eredmény : a gyár titkárja az egyik kocsival előbb érkezett a falumba, mint mi menyasszonyommal. Csak egy hajnali reggeli tartamáig voltam otthon, s szüléimét, menyasszonyomat otthagyva siettem vissza Győrbe. A bemutató napján alig 100 m felhőalap volt, egy km látás mellett. A Honvédelmi Minisztertől kezdve lefelé mindenki, aki számított, ott volt. A bemutató után Hadnagy Döme így szólt hozzám : — Jóska, meg vagy őrülve ? Ilyen időben repülni ezzel a géppel ? Ha sokat nem is lehetett, valamit csak kellett mutatni. Közben egy komikus eset is történt. A nagyérdemű közönség az egyik hangár előtt gyülekezett. A város felől jőve — szinte tapogatódzva a gyárkémények között — lefojtott motorral 15 m-en a hangár fölött "belapátoltam a szenet". Az üres hangár még felerősítette a dörrenést. Nagyon hatásos volt. Kedves cimborám, Gallos János mérnök százados nevetve mesélte később : — Jóska ! Ha láttad volna, hogy verték azok magukat a földhöz ! A bemutatót nagy ebéd követte a gyárban, amire nem kaptam meghívást, de még egy autót sem, amivel bemehettem volna a városba. Bementem Pattantyúshoz. — Bátyám — mondtam — nem várok kompenzációt szabadságom elrontásáért és a bemutató repülésért, de tudni akarom, hogy az ebédmeghívás elmulasztása szándékos volt-e ? Mert ha igen, akkor pofozás lesz ! Pattantyús meg volt döbbenve és biztosított, hogy csak valami tévedésről lehet szó. Rögtön felhívta a Repülő Osztályt és — tőle szokatlan zord hangon — mondta a titkárnak: — Olvassa fel az ebédre meghívottak névsorát! Nevem a névsor elején szerepelt. Pattantyús szégyenkezve mondta: — Látod, nem tehetek semmit. Körmönfont gazok voltak a Repülő Osztálynál. Az első gépek egyikének berepülésekor, mikor háthelyzetben vöt a gép, a kabin megtelt fémforgáccsal, ami bizony a szemüveg nélküli pilótára nézve veszélyt jelentett. Leszállás után az első szerelőnek, aki segíteni a géphez jött ezt mondtam : — Kérem, menjen el Csimma főmérnök úrhoz és mondja meg neki, hogy futásban jöjjön ide. Csimma Sándor a végszerelde vezetője volt, együtt végeztük elsőfokú pilótakiképzésünket. Mikor futva megérkezett, megmondtam neki, hogy miről van szó és hozzátettem : ha még egy ilyen gépet találok, a csendőrök vasra verve fogják elvinni. Nem volt több hiba. Ha szükség volt rá, tudtam nagyon goromba lenni. Az Endes utáni első pilóta alacsony műrepüléssel mutatkozott be. Elkaptam az ifjú titánt és megmagyaráztam neki, hogy a repülés és minden, ami azzal kapcsolatos, itt komoly munka. Különben is, jól vésse a fejébe, hogy ott ahol Endes Gábort és engem láttak repülni, ott ő nem tud újat mutatni. Durva bicskázás volt, de használt. Ő és a többiek a későbbiek folyamán nagyon fegyelmezetten repültek, szakmai tudásukat is fokozták. Mindenben segítettem őket s kitűnő viszonyban voltunk. Egyszer mégis elhagyott a béketűrés. Egyik reggel repültem egy gépet. Hibás volt. A következő is hibás volt. Nem nagy, tehát inkább hanyagságból eredő hibák voltak ezek. A harmadik gép is hibás volt. Ekkor már kifakadtam. — Hozzák ide rögtön azt, aki ezt a gépet berepülte ! Egy nagyon jámbor fiú került elém, akit úgy lekaptam, hogy a könnye csordult. Talán túlzásba mentem, de a lecke használt. Továbbra is jól végeztük feladatunkat, amit Hámory Bruno tömören így fogalmazott meg : — A csapatokhoz csak kifogástalan gépnek szabad kikerülni ! A Repülő Osztály legértékesebb egyéne Lampich Árpád volt, a Szerkesztési Osztály és a Focke Wulf FW.58-as gyártás vezetője. Rendkívül vonzó, szerény, jóhumorú ember volt, szoros barátságban voltam vele. Wiener Neustadtban, ahol korábban dolgozott, szeretettel emlékeztek rá és mutatták néhány általa tervezett és megépített repülőgép fényképét. Ő természetesen nem követte a Repülő Osztályon uralkodó liberális vonalat. Mindezek ellenére a Me.l09-es gyártása szépen haladt. Az első bombázás — 1944. április 13-a — idején a termelés napi két-három gép volt. A bombázás után a termelés erősen lecsökkent. Nem mulaszthatom el a berepülő szerelők méltatását, akik minden elismerést kiérdemeltek. Hivatásuk magaslatán álló kitűnő szakemberek voltak, akik mindig lelkiismeretesen, hűséggel és becsülettel végezték munkájukat. A németek elisimerték, hogy a magyar gépek jobbak. A MSZ 1993/94-évi számában Irányi Pál bajtársamtól kaptunk elismerést, ami annál értékesebb, mert a legilletékesebb helyről, a gép használójától jött köszönet érte. Bár a végső felelősség a gépek minőségéért az enyém volt, (jóváhagyásom nélkül egy gép sem hagyhatta el a gyárat), mindenki: mérnökök, munkások, ellenőrök, szerelők, pilóták együttes jó munkája eredményezte, hogy gépeinkre sohasem volt panasz. 85 Balogh József
