Magyar Szárnyak, 1995 (23. évfolyam, 23. szám)
dr. Szabó József: Egy új haderőnem, a légierő megjelenésének hatása katonai gondolkodásunkra
Trenchard vezérőrnagy vezetésével. Ez a ma is ismert és méltán híres Royal Air Force (RAF), vagyis a Királyi Légierő. A háború után a RAF-ot is meg akarták szüntetni, de egyrészt Trenchard herceg tekintélye, másrészt a fegyvernem Közel-Keleten és Ázsiában játszott jelentős szerepének figyelembevétele miatt a légierő önálló maradt, nem osztották fel a másik két haderőnem között, sőt Trenchard vezetésével kiépült a világ első olyan iskolarendszere, amely átfogta a pilótakiképzéstől a műszaki személyzet képzésén át a legmagasabb szintig a repülők szak- és parancsnoki képzését, s ebben a rendszerben a minőségre helyezték a hangsúlyt. Ez a helyzet jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy a légierő helye és szerepe elsőként az angol hadseregben került bele a katonai gondolkodás rendszerébe. Az első világháború alatt a légierő haderőnemként nem jelent meg egyértelműen a katonai gondolkodásban. Egyetlen nagyobb jelentőségű elmélet (amely a háború utáni években jelent meg), az ún. Douhet-elmélet említhető mégis meg. Ez az elmélet — kissé leegyszerűsítve — a légierő lehetőségeit és szerepét eltúlozva azt hirdette, hogy egyedül vívja ki a győzelmet, a másik két haderőnemnek a légierő által legyőzött ország megszállása lesz a feladata. A Douhet-elmélet természetesen sok olyan tételt is tartalmaz, amelyek helytállóak voltak, ma is azok, de ezzel most nem kívánok foglalkozni. Azt azonban hangsúlyozom, hogy az olasz tábornok elméletének a világ minden hadseregében akadtak hívei, ha nem is fogadták azt el egészen úgy, ahogy Douhet megalkotta, de elgondolásaik lényege ezen elméletből táplálkozott. Szükséges itt megemlíteni pl., hogy az USA katonai szakértői — köztük a repülők is — az első világháború végén és az azt követő években Európában tanulmányozták a háború tapasztalatait, s így találkoztak többek között a Douhet-elmélettel is. Az erős légierő hívei a 20-as években erőfeszítéseket tettek az önálló amerikai légierő megteremtésére (angol mintára), de ezt a próbálkozást a másik két haderőnem vezetői csírájában elfojtották, sőt a kezdeményezőket — William Mitchell tábornokot és Carl A. Spaatz alezredest — a hadseregből is eltávolították. Végül ugyan létrejött az AAF (Army Air Froce — Hadsereg Légiereje), a szárazföldi vezérkarfőnökség alárendeltségében, és a haditengerészet is fejlesztette repülőerőit, de az önálló légierő gondolata egyelőre zátonyra futott. Az erős, önálló légierő hiányát az USA először akkor érezte, amikor 1941. december 7-én a japánok súlyos csapást mértek Pearl Harbor kikötőjében a haditengerészet erőire, s az ott települő repülők jelentős részét is megsemmisítették. A háború alatt az AAF elnevezés ugyan még élt az USA-ban, de a szárazföldi csapatok széles látókörű, intelligens vezérkari főnöke, Marshall vezérezredes, Arnold vezérezredesnek, az AAF parancsnokának teljes önállóságot biztosított. A háború után, 1947. szeptember 18-án az USA-ban is létrejött — a nagy hadseregek közül utolsóként — az önálló minisztériummal rendelkező légierő, az USAF (United States Air Force). Az első vezérkari főnöke az a Carl Spaatz lett, akit 1925- ben a hadseregből eltávolítottak, majd a polgári repülésben ért el jelentős eredményeket, később pedig viszszahívták a hadseregbe. A jelentős hadsereggel rendelkező többi országban is létrejött a légierő a két világháború között, sőt, a kisebb államokban is önállóságot élveztek a repülőerők, és fejlesztésükre is nagy súlyt helyeztek. Németországban Hitler uralomrajutását követően nagy erővel láttak hozzá — az előzőleg folytatott titkos tevékenység eredményeire építve — a légierő fejlesztéséhez. 1939- ben Németország rendelkezett a világ legnagyobb légierejével és személyi állománya is a legjobban képzett volt. A Douhet-elméletet a páncéloscsapatok alkalmazásával ötvözve dolgozták át és alkalmazták a második világháború első, úgynevezett villámháborús időszakában. A fejlesztésnek nem volt akadálya, hiszen a légierő, a Luftwaffe főprancsnoka a birodalom második emberének számító Gőring volt, aki gyakran emlegette egy-egy probléma felmerülésekor, hogy "majd az én Luftwaffe-m megoldja". Azután eljött az az idő, amikor a Luftwaffe már nem tudta megoldani a feladatait, s a Führer mérgében elrendelte, hogy a repülőgépek helyett légvédelmi ágyúkat gyártsanak, s azok védjék meg Németországot a szövetségesek bombázásaitól. A második világháborúban — elsősorban a 30-as évek intenzív kutatási és fejlesztési eredményeire támaszkodva —a hadviselő felek mindegyike önálló, haderőnemi jogokkal felruházott légierővel rendelkezett. A légierő tehát elfoglalta az őt megillető helyet a katonai gondolkodásban. Az igaz, hogy a háborúra tudatosan készülő Németország (4000), Japán (3180), Olaszország (2600) légiereje 1939-ben több mint kétszerese volt a szövetségesek légierejének (4248), a termelési lehetőségek azonban — különösen az USA esetében — messze felülmúlták a központi hatalmakét. így 71
