Magyar Szárnyak, 1995 (23. évfolyam, 23. szám)
Kubicza János: Kecskemét városának és repülőterének végnapjai
ségben maradt, de pár óra múlva a szovjet tüzérségnek esett áldozatul.) Mivel hamarosan megkezdődött a robbantás, egységemet a repülőtér melletti légvédelmi óvóhelyre irányítottam. Ekkor tapasztaltam, hogy az előbbiekben említett német és magyar páncélelhárító egységeknek hült helye van, pedig bőven lett volna alkalmuk szakmai tudásukat bebizonyítani. Elhagyott tüzelőállásaikra erős aknavető- és tüzérségi tűz zúdult. Előttünk pár száz méterrel csak két német katonát láttam, akik az őket üldöző szovjet harckocsik elől menekültek. Szomorú végüket már nem láthattam, mert felfejlődtünk és megnyitottuk a tüzet. Természetesen minden aknavető- és tüzérségi tűz ránk irányult, mivel nem volt saját erő szomszédságunkban. A hatalmas túlerejű támadás miatt egységemet visszavontam a repülőtér város felé eső részén előkészített védőállásba (lövészárokban és gödörben nem volt hiány, csak nem volt aki azokat megszállja), erős szovjet aknavetőtűzben. Még reggel a támadás kezdetén a repülőtér túlsó oldalára küldtem egy rajt, melynek sorsáról a védőállásokba való visszavonáskor még semmit sem tudtam. Rövid idő múlva a repülőtér keleti részén egy erős szovjet páncélos egység vonult át, valóságos díszmenetben. A gyalogság a harckocsikra kapaszkodott, az oszlopot két "terepkutató" gyalogos előzte meg. A gyalogság valószínűleg a repülőtér közelében lévő tanyát és a repülőtér épületeit "kutatta át", mert — szerencsénkre — megszakadt velük a kapcsolat. Visszavonulás közben egyik harcosom egy üzemképes motorkerékpárt szerzett, s így egy jelentést küldtem a városparancsnoknak az ellenséges harckocsiegységről, mely időközben elérte a tanyás-ligetes területet. Nem tudom, hogy jelentésem következtében tűnt-e fel fölöttünk egy német Stuka (Junkers JU.87-es) páncélvadász század négy vadász kíséretében, akik valóságos iskolaköröket írva támadták a fent említett területre húzódott páncélosokat. Különösen a vezérgép volt eredményes. (Csak az 1970-es években tudtam meg, hogy a vezérgép pilótája minden valószínűség szerint a hires páncélvadász, Ulrich Rudel ezredes volt. Ugyanis emlékirataiban megemlékezett a kecskeméti beavatkozásáról.) Több füstoszlop jelezte működésük eredményét. (Sajnos azonban a Stukákkal csak késleltetni lehet egy páncélos támadást, de megállítani nem.) Nem sokkal ezután kaptam az utasítást a helyőrség parancsnokától, hogy osztagommal települjek át a város északkeleti, Nagykőrös felé vezető kijáratához s ott zárjam le azt. Áttelepülés közben, mintegy másfél km távolságon sem saját, sem ellenséges egységgel nem találkoztunk. Ebből tapasztaltam, hogy a város "védelmi vonala" milyen "nagy" mértékben volt megszállva. A kijelölt helyre érve egy kiürített útmelletti házban rendeztem be harcálláspontomat és lecsökkent egységemmel lezártam a Nagykőrös felé vezető út környékét. A műúttól délre egy — valószínűleg a Stukák által — kilőtt T-34-es harckocsit észleltünk, melyre egy fehér jelzés volt kitűzve. Sötétedés után a város felől — délről és nyugatról — mindjobban erősödő harci zaj volt hallható, előttünk azonban csak időnkénti harckocsi mozgás volt észlelhető. A fent említett irányokból az éjszaka folyamán a harci zaj mindjobban nyugat és északnyugat felé húzódott. Október 31 -én virradatkor a mellettünk lévő kertben egy német gépvontatású közepes ágyút fedeztünk fel tüzelőállásban, de a löveg nem tüzelt. A műúton egy német páncélgépkocsi nyomult előre Nagykőrös irányába, de meglehetősen rövid időn belül nagy sebességgel jött visszafelé. Senkit sem értesítettek a helyzetről, amiből arra lehetett következtetni, hogy a műút már le van zárva. A fent említett német löveg kezelői a libák nyakát tekerték és dobták fel a vontatóra, majd lövegűket otthagyva északi irányban "eltávoztak". Ezt látva bevontam Örseimet és mi is a "rugalmas elszakadást" választottuk. Ez azonban már a műút két oldalán előretört szovjet harckocsik géppuska- és ágyútüzében történt. Nagy szerencsénk volt, hogy csak két sebesülttel sikerült a 6-700 m-re északra lévő szőlősfás fedett területet elérni. Itt találkoztunk az ide menekült, megrémült lakossággal. Sikerült egy kicsit megpihenni és rendbeszedni az egységet. A szovjet harckocsik nem ütköztek nagy ellenállásba és folytatták támadásukat a város felé. Ismételten a Stukák támadása volt hallható onnan. Utunkat folytatva Lajosmizsére értünk, ahol a házak tömve voltak éneklő, vigadozó honvédekkel (15 km-re az agonizáló várostól), az utcákon a biztosítás legkisebb nyoma nélkül. A falun áthaladva, az út melletti bokros területről egy gyalogos ezredes tűnt fel törzskarával, aki leállított és kérdezte "honnan jövünk ?" Kecskemétről — válaszoltam —, mert a város elesett. Válaszomat kétségbevonta, mondván, hogy az lehetetlen, mert a várost egy lovagkeresztes német alezredes védi. Ebből a válaszból is tapasztalhattam az "összműködést" a magyar és német vezetés között. Tisztelegtem, mondván, hogy nekem sürgős az utam. Alig 10-15 perc múlva azonban már a község déli szegélye felől erős harci zaj volt hallható. A további eseményekről már nem tudok beszámolni. Nem tudom mi lett a sorsa a Lajosmizsén vigadozó honvédeknek, valamint a lovagkeresztes német alezredesnek és a városparancsnoknak. Estefelé, beérkezve a kijelölt szükségrepülőtérre tapasztaltam : a Légierők parancsnoksága olyan "előrelátó" volt, hogy már a délután folyamán egy utód parancsnokot küldött ki Ócsára, aki bizony meg volt lepve amikor engem életben talált, s másnapra eltűnt. Eddig elég a kecskeméti "csatáról", mely kb. 24-26 óráig tartott, s nem akadályozta meg, hogy a szovjet hadsereg két-három napon belül Budapest alá érjen. Végezetül még annyit: csak 1947-ben tudtam meg egy volt volt távolfelderítő bajtársamtól, hogy Bándy százados úr engem küldött helyette a "vágóhídra", mivel ő fiatal házas volt. 69 Kubicza János
