Magyar Szárnyak, 1995 (23. évfolyam, 23. szám)
Bánhidy Attila: Tóni bácsi visszaemlékezik
repülő műszavakat, amikről én azt sem tudtam, hogy micsodák. Borzasztóan be voltam gazolva, hogy hogy kerülök én ezek között be a tíz legjobb közé ?! Borzalmas szorgalmasan tanultam, minden előadáson jelen voltam s nagyon jó jegyzeteket készítettem, úgy hogy amikor már közeledett a vizsga ideje, Lampich Árpád is elkérte tőlem a jegyzeteimet. Hát bekerültem. Megvolt a vizsga, azután fölolvasták : Bánhidi, Lampich, Rotter. Hát lehet, hogy azért kerültem előre, mert alfabetikus névsorban hirdették ki az eredményt....Mindegy. Szóval mi hárman voltunk elől. Azután, hogy utána kik jöttek, nem is érdekes, mert azok később mind lemorzsolódtak, az egész társaság. Úgy eltűntek, amikor kisült, hogy nem lesz gyakorlati kiképzés — volt egy Pálffy nevű is meg voltak sokan, de most több mint hatvan év után nem is emlékszem a nevekre, később nem is találkoztam velük. Ott volt Püspöki. Ez a Püspöki a harmincas években bekerült a Légügyi Hivatalhoz mint valami gépépítési ellenőrző. Hárman maradtunk csak meg ebből a társaságból a repülésben, de hát ott is nehezen. Három hónapig tartott az esti tanfolyam a Műegyetemen, a központi épület 19-es számú tanársegédi szobájában. Kerestem mostanában ezt a szobát, nincs már meg, az ajtó is be van falazva. Tavasszal aztán már tudták, hogy baj lesz itten a gépek körül a békeszerződés miatt, mert majd el kell pusztítani a gépeket és akkor mi lesz ennek a tíz hallgatónak a kiképzésével ?! így a következő évre halasztódott a dolog. Szóval 1921 tavaszán még volt ez a tanfolyam, azután már nem volt. No dehát a mi tanfolyamunk, vagyis az első tanfolyam alatt és még utána is tudtunk időnként próbarepülni. Szoktatórepülések akkor még nem voltak. Háború után le is gyártottak 16 db. megrendelt repülőgépet, kétüléses felderítőket. Akkor még nem volt külön közel- vagy távolfelderítő gép, szóval felderítőgépeket : a Phönix gépeket. Aszódon a Lloyd gyár építette ezeket. Mikor ezeknek a gépeknek az átvételi berepülése történt a Légügyi Hivaltal részéről, akkor az átvevő pilóta — Albl István, később Ágotay-ra magyarosította a nevét — bennünket is megrepített. Szóval akkor belekóstoltunk a levegőbe. Rotter meg Lampich persze már előtte is repültek itt Pesten, dehát most már én is. így most már megszűnt "Amit nem ismer az ember, az után nem vágyik" mondás ránk vonatkozó érvénye. Mit mondjak ? Rettentően vágytunk. Ezek után jött még ráadásul a teljes repülési tilalom. Mert kitűnt hogy a békeszerződés után hat hónapig tartó teljes repülési tilalom nem attól számít — ahogy mi gondoltuk : a békeszerződés aláírásától —, hanem a békeszerződés rendelkezéseinek végrehajtásától, vagyis a repülőgépek teljes megsemmisítésétől. Ez pedig nem volt egyszerű dolog. Mert persze mindig voltak okosak a katonai parancsnokságon....hogy ezt is el lehet dugni, azt is el lehet dugni, úgyhogy volt hogy egész gépeket dugtak el vidéken, szénakazlakban, csűrökben, stb. Előzőleg volt egy kommunizmus, annak volt egy reakciója : a "jóindulat" kölcsönösen megvolt a polgárság és a katonaság között. Ennél fogva mindig volt egy feljelentő, aki megmondta, hogy ide van eldugva egy légcsavar, vagy oda van eldugva egy-két darab gyújtómágnes, szóval ilyen apróságok. Es az ellenőrző bizottság — angol, francia, olasz és japán, négyen voltak — teljesítette a feladatát és megállapította, hogy még mindig nincs vége a megsemmisítésnek..... és akkor a hat hónap újra kezdődött. Egyelőre beláthatatlan volt, hogy a hat hónapnak mikor lesz vége. Közben hírül jött, hogy Németországban már van vitorlázó repülés. És az nem esik a békeszerződés tilalma alá. Erre a hírre a MAeSZ Lampichot kiküldte : nézze meg, hogy mi van ott Rhőn-ben. Lampich kiment, megnézte és elmondta, mi van ott. Elmondta azt is, hogy az nem állami támogatásból megy, hanem a repülésért rajongó, részint háborús repülők, — akik öregeknek számítottak a maguk "húszegynéhány" évével ugye ?! — fiatal tisztek, meg azok után az egyetemi meg az ipari ifjúság is összeállt ilyen bandába, hogy úgy mondjam, egyesületbe. Az ilyen mozgalomnak különben Németországban úgyis termőtalaja van. Kezdtek tervezni és gyártani ilyen siklógépeket. Nem vitorlázógépeket, mert ezek nem tudtak vitorlázni, csak le tudtak siklani, mint a szánkó, a lejtő mellett. Szántalpuk volt, nem kerekük, s ha elérték azt a sebességet, ami a szárnyak és a súly szerint fenn tudta tartani őket a levegőben, akkor ott tudtak tovább csicsonkázni. Hát így lesiklottak, ugye ? Végeredményben folytatták azt, amit Lilienthal abbahagyott. Tehát Németországban újra kezdődött a repülés. Lampich előadásán felbuzdulva, Rotter így szólt — Hát akkor mi is csináljunk ilyen egyesületet! így született meg a Műegyetemi Sportrepülő Egyesület. (MSrE) Arra persze megvannak a törvényes előírások, hogy az ifjúsági sportegyesületek hogyan alakulhatnak. Legalább három egyetemi hallgatónak kell kérnie a rektortól. A három öreg, aki aláírta a kérvényt: Maier Jóska "Szepi", Lampich és Rotter. Akkor már másodéves voltam én is, mert ez 1921 őszén történt. Maier Szepi világháborús repülőszázados volt, vadászrepülő. De mert ő eredetileg műszaki (Mődlingben végzett utász) tiszt volt, így az első évet beszámították neki a Műegyetemen, mindjárt másodéves lett, tehát nekem osztálytársam volt. Ő volt köztünk az egyetlen, aki ült már gépben, mint pilóta. Ülni mi is ültünk már, de nem mint pilóták. így hát ő lett a mi nagy öregünk. Korban is ő volt az öreg. (1) Szóval hárman írták alá a beadványt a rektorhoz, beleírva ugyebár, hogy a repülés gyakorlati és műszaki fejlesztése megkívánja az Egyesület létesítését, stb., 36
