Magyar Szárnyak, 1995 (23. évfolyam, 23. szám)
Bánhidy Attila: Tóni bácsi visszaemlékezik
stb....így vágott a műszaki fejlődés a Műegyetem programjába, annál is inkább, mert a Műegyetemen ilyenfajta oktatás akkoriban nem volt. Mert a professzoroknak halvány lila gőzük nem volt a repülés gyakorlati részéről, jóllehet akkor még ott volt Bresztovszky Béla, aki a Szilárdságtant és a Mechanikát tanította, és Bánky Donát, aki áramlástannal foglalkozott. Mind a ketten már az első világháború előtt kijártak Rákosra csodálkozni, mert tanácsot adni ők sem tudtak, sem Kvasz Andrásnak, sem a többi mezitláb repülő iparoslegénynek, akik ott próbálkoztak. Talán még Zsélyi Aladárnak sem, de még Székely Mihálynak sem. Szóval — hogy biztosan megkapjuk az engedélyt — a beadványhoz még mellékeltek egy ívet, úgy, ahogyan most itt a "kopogtató céduláknál" szokták, amit aztán sokan aláírtunk — legalább ötvenen — mert hát a repülés nagy dolognak látszott. Én is persze mindjárt az elején aláírtam....na, mindegy......a lényeg az, hogy így alakult meg a MSrE. Nos, megalakult a MSrE és a műegyetemi szabályzat szerint kellett hogy legyen tanárelnöke. Ki legyen a tanárelnök ? Tudtuk, hogy a tanári karból senki nem foglalkozott repüléssel. Tehát arra nem is számítottunk, hogy nekünk segítsenek a repülésben. De tudtuk, hogy ha repülőgépet akarunk építeni, akkor a szilárdsági vizsgálatokat el kell valahol végezni. Mással elvégeztetni nem tudtuk, mert hiszen pénzünk arra nem volt. Viszont a Műegyetemen három anyagvizsgálati tanszék volt. Az egyik — ami elsősorban szóba jöhetett volna — a Mechanikai Technológiai, a Rejtő tanszék volt. Az kifejezetten anyagokkal, az anyagmegmunkálással foglalkozott. Igen ám, de ott egy baj volt, a helyiség. A tanár nagyon morózus ember volt, nagyon nehezen lehetett volna vele kijönni. Öreg bácsi volt és ennél fogva nagyon rigolyás. Nem bánt közvetlenül az egyetemi hallgatókkal. Nála például egy utóvizsga a következőképpen zajlódon le: Bementek hozzá mondjuk négyen. Rámutatott az elsőre: Beszéljen a fák liprokron sejtjeinek a fejlődéséről ! A gépészmérnök hallgatók nem gondolták, hogy ebből a témakörből esetleg kérdést kapnak az utóvizsgán, ezért az első csak annyit tudott mondani, hogy : — A fák liprokron sejtjei...., mert akkor Rejtő már a következőre mutatott. A következő másodpercben a harmadikra, a következőben a negyedikre és az ötödik másodpercben vízszintes szögben tartott tenyerével saját lába szerint balra intett, ami azt jelentette, hogy a társaság ki van seperve. Nem örvendett nagy népszerűségnek az öreg, pedig nagy tudós volt, nagyobb, mint Bresztovszky. Ott volt még Czakó professzor, az építész volt, annak is volt szilárdsági laboratóriuma, ami azonban főleg betonkockák és építési elemek vizsgálatára volt berendezve, azonkívül az öreg Czakónak soha semmi köze sem volt a repüléshez ellentétben Bresztovszky Bélával, neki is volt laboratóriuma. Volt hajlító-, szakító és nyírógépe, amire nekünk szükségünk volt. Nem volt ugyan rétes- meg szövetszakító-gépe mint Rejtőnek, de arra nekünk nem is volt szükségünk. Azonkívül Bresztovszky még a háború előtt az akkori Aero Szövetségnél társalelnök volt. Nem csinált ő ott semmit, csak kijárt Rákosra bámulni Simanekkel meg Bánkyval. De óvakodott nyílván már akkor is beleszólni a repülési dolgokba, mert valószínűleg gimnáziumot végezhetett s ismerte azt a latin közmondást : "Ha hallgattál volna, bölcs maradtál volna." Azonkívül Bresztovszky is gépészprofesszor volt. Bánky csinált egy stabilizátort, tehát ő is a "csecsén" kezdte. Bresztovszky politikailag is megfelelt, az Ébredő Magyarok egyik alelnöke volt. így aztán Bresztovszky mellett döntöttünk, őt kértük meg tanárelnöknek. Jól jártunk vele, mert ő majdnem hogy odaadta nekünk a laboratóriumi kulcsot, akkor mentünk be és azt szakítottunk, amit akartunk. Hát így kezdődött az egyesületi élet. A MSrE cím és név nemcsak azt jelentette, hogy mi effektive repülni akartunk, hanem arra is kötelezett bennünket, hogy a repüléssel kapcsolatos műszaki kérdésekkel foglalkozzunk és talán éppen ezen volt a fő hangsúly. Mert például ott volt a vitorlázó repülés. Vitorlázó gépet akkoriban venni nem lehetett, azt meg kellett csinálni. Ahhoz pedig érteni kellett, hogy lehet azt megtervezni és megépíteni. Ki a rátermett arra, hogy ezzel foglalkozzék, ha nem a műegyetemisták ? A műegyetemi hallgatóság régebben is két részből állt : az egyik tanult, a másik egyesületi életet élt. Persze egyelőre nekem is az volt a célom, hogy majd mi is csinálunk motomélküli repülést. Lampich akkor már negyedéves volt, Rotter harmadéves, én pedig másodéves. Ők már akkor tudtak mechanikát meg géptant, már én is kezdtem beleszagolni a dologba. A mechanikát, statikát, dinamikát már tanultam én is és tervezett egy gépet Lampich Árpád is, és egyet Rotter is. Meg kell jegyezzem : Rotter — hogy úgy mondjam — nyílván sokkal körültekintőbb volt és jobban odafigyelt arra, amit a németek csináltak. Természetesen nem úgy, hogy személyesen látta, hanem közleményekből, újságokból. A német napi- meg hetilapokban lehozták a Rhőn-i híreket, úgyhogy pofára — hogy úgy mondjam — az ő gépe sokkal komolyabb volt. Lampich a legkezdetlegesebb gépeket — amiket ő kint látott — akarta leutánozni. Viszont Rotter tovább folytatta a kutatást: hogy is néznek ki ezek a motornélküli gépek ? — s ezáltal ő maga is fejlődött. Ő már a legújabb fejleményeket vette mintaképnek, ami persze azt jelentette, hogy az általa tervezett gép várható költségei sokkal nagyobbak lettek. Mert az ő gépe már áramvonalasabb volt, ugye ? Az övé már nem téglányalakú szárny volt, hanem változó profilú. Jó meglátása 37