Magyar Szárnyak, 1995 (23. évfolyam, 23. szám)
Évfolyamtörténetek
lyamtársainkkal is. Október 1 -én reggel indultunk útba a Nyugati pályaudvarról a nyíregyházi repülőtérre egy nagyon lassú személyvonaton. Útközben egyes bennfentes évfolyam-társaink felvilágosítottak bennünket arról, hogy milyen is az a repülő élet ! Mezey Lajos, volt soproni cőgertár-sunk volt a legtájékozottabb. Előadásának lényege : matracos ágyban fogunk aludni és diétás kosztot fogunk enni. Ennek a hímek mindnyájan roppant megörültünk. Késő délután, de még világosban futott be vonatunk Nyíregyházára. Kellemes meglepetésként Esztó Miklós karpaszományos tizedes — már aranysas a mellén — fogadott bennünket a repülőtéri MAGOSIX kocsival, mely — mint utóbb megtudtuk — kettős célt szolgált: repülőüzem alatt segélykocsi volt, egyébként a tiszteket szállította a városból a reptérre és vissza. Esztó Micu még szabadkozott is, hogy két fordulót kell a sofőrnek csinálnia, mert 18-at egyszerre nem bír el a kocsi. Ez a fogadtatás teljesen beleillett Mezey "Lojás" előadásába. Kiérkeztünk a kb. négy km-re levő repülőtérre, ahol egy új kaszámyaépület második emeletére irányítottak bennünket. Ezen az emeleten három helyiség volt: egy nagy és egy jóval kisebb legénységi szoba, azon kívül egy kis tanterem. Az előtér, melyből a szobák nyíltak és ahová a lépcső felvezetett, egyúttal mozsdóhelyiségül is szolgált: egyik falára egy betonvályú volt építve, kb. nyolc-tíz csappal. No és természetesen egy "négyüléses" mellékhelyiség is rendelkezésünkre állt. A legénységi szobák teljesen üresek voltak, csupán az előtérben láttunk legénységi ágy alkatrészeket a falhoz támasztva. Bizonyára ezeket kihordták a szobákból, hogy a matracos ágyaknak csináljanak helyet — gondoltuk akkor még reménykedve. Közben alkonyodni kezdett és az eső is megeredt. Egyszer csak megjelent komisz ruhában egy jóképű, kissé szeplős, bajuszos karpaszományos tizedes, pipa a szájában, barna gyapjúsál a nyaka köré tekerve és - persze — arany sas a mellén. Elkezdett intézkedni: Na kérem ! Mindenki összeállít magának a legénységi szobában egy ágyat.....itt vannak az ágydeszkák, fejrészek, lábrészek, tudják hogy kell csinálni.... egykettő ! Ott vannak az üres szalmazsákok, mindenki fog egyet, lemennek a szénraktár mellé ott az udvaron..... ott a szalma.... s megtömik a zsákokat. Fél óra múlva szobaszemlét tartok, mindenki az ágya előtt áll! Végeztem 1 Hát ez volt Zwinz tizedes úr, Zwinz Karcsi, a nagyobbik legénységi szoba parancsnoka, aki egy pillanat alatt kiűzte fejünkből a matracos ágy gondolatát. Lementünk szalmazsákot tömni a szénraktár mellé, irgalmatlan sárban. A szalma is nedves volt az esőtől, de azért valahogy csak boldogultunk. Fél óra múlva mindnyájan ágyunk előtt álltunk, s Zwinz Karcsi katonás nyerseséggel, de jóindulatúan igyekezett bennünket szalmazsákostul "gatyába rázni". Zwinz Karcsi és 16- an évfolyamunkból voltunk a nagy legénységi szobában, Tihanyi Béla karpaszományos, aranysasos tizedes és ketten közülünk aludtak a kis szobában. Mikor nagyjából elkészültünk, Karcsi harsány vigyázz-t kiáltott és az ajtón belépett egy kis szikár emberke, alacsony mivolta azonnal szembetűnt. Kincstári rövid bőrkabátot viselt, nyakában a barna gyapjúsál, melynek rojtjai elől kilógtak a bőrkabát alól. Zwinz Karcsi katonásan jelentett. A kis emberke megszólalt: — Szakály őrmester vagyok. A többit megtudják a Zwinz tizedes úrtól. Hát ez nem hangzott valami barátságosan. Ekkor már a diétás kosztban is kétkedtünk. Szakály folytatta : — Először is mindenki vesz suvikszot, amire pökni kell. A bakancsnak még a talpát is ki kell suvikszolni, hogy úgy ragyogjon az, mint a tükör ! Suvikszot vehetnek itt a Wéber kocsmában, a kerítésen túl. — Másodszor : van mindenkinek fogkeféje ? Az egész társaság fölényesen válaszolt: hogyne.... hát mit képzel ez az ember, az őserdőből jöttünk ? — vélekedtünk magunkban. — Mert ha egy körömfeketényi piszkot találok a padlón — folytatta Szakály — akkor a fogkeféjükkel súroltatom fel az egész legénységi szobát ! Van valakinak valami kérdeznivalója ? — Igenis ! — szólalt meg Vámos Győző, "Cickány" évfolyamtársunk. — Őrmester úr alázatosan jelentem, szeretnénk kimenni a városba. — Micsodaaaaaa ?! — emelte fel hangját Szakály — Még ide se érkeztek, s már ki akarnak menni a városba ! Jegyezzék meg maguknak, hogy az újonckiképzés végéig kimenőről szó sincs. Még csak azt akarom mondani : holnap mindenki kopaszra nyíratja a fejét, itt a Wéber kocsmárosnak van nyírógépe, az majd megnyílja magukat. Hát ez a parancs olyan csapás volt számunkra, amit nem tudtunk elviselni. Rábeszéltük rangidősünket, Irányi Palit, menjen el parancsnokunkhoz — akit ugyan még nem láttunk, de nevét megtudtuk —, Tamássy Miklós hadnagy úrhoz és kérje meg : hatálytalanítsa Szakály parancsát. Pali csak másnap tudott Tamássyhoz elmenni, de most csak maradjunk a jelennél. Szakály otthagyott minket, de rögtön utána bejött Váradi Sándor szakaszvezető úr, szintén aranysassal a mellén. Kihirdette, hogy másnap reggel megkezdődik a komisz ruhával való felszerelésünk, majd jóságosán hozzátette: — Vacsorára van vagy szalonna, vagy lecsó. Mit akarnak ? Egész nap utaztunk, semmi meleg étel nem volt fiatal bendőnkben. Kórusban válaszoltunk: — Lecsót! — Jó, hát akkor kapnak szalonnát ! — volt Váradi válasza. 245
