Magyar Szárnyak, 1995 (23. évfolyam, 23. szám)
Benkó Béla: A Repülő Lövész Ezredben harcoltam
Cserkészút, amely kis híján az "égbe" vezetett. Már alkonyodni kezdett, amikor elindultam szemügyre venni a kinézett folyószakaszt. A magas partról lecsúsztam a jeges árterületre. Ezen haladtam célom felé. Közben átsétáltam egy védővonalon, amely az árterület felől északi irányból a folyóra támaszkodva oldalunkat kívánta biztosítani. Köszöntem a bajtársaknak. Nem láttam akkor közöttük ismerőst. A folyópart magassága észak felé egyre csökkent, kb. egy m magas lehetett, de felül bokrok szegélyezték, amelyek elfedtek az ellenség szemei elől. Szöges utászcsizmámmal a síma jégen csúszkáltam, poroszkáltam a malomhoz, amely kb. egy km távolságra lehetett. Odaérve megállapítottam, hogy az átjutás vizi alkalmatosság nélkül lehetetlen. Ugyanis a duzzasztóművet facölöpök alkották, sűrűn egymás mellé — talán két sorban is — leverve, rőzsefonatokkal erősítve, tömítve. Talán alacsonyabb vízállás mellett át lehetett volna mászni rajta. Az adott időpontban, sajnos nem. A folyó bővízűen áradt, teljesen kitöltve a tárolómedencét. Úgy látszik a zsilip nem tudta levezetni a fölös vízmennyiséget, s a felduzzasztott víz átbukott a gáton. A cölöpök fejét vastag jégréteg borította, s rajta teljes szélességben zuhogott át a jégtáblákat is magával sodró víz. Tehát könynyen megállapíthattam, hogy ez nem járható út ! Sikertelen küldetéstudattal, szomorúan bandukoltam visszafelé. Az alkonnyal együtt némi páraréteg gyülemlett a földközelben, de még — legalábbis számomra — jónak mondható látási viszonyokkal. Ahogy magányosan bandukolok, csúszkálok a nagykiterjedésű jégmezőn a védővonal felé, kiáltást hallok — Állj ! Ki vagy ? Bár elég furcsának tartottam : már nem emlékeznek arra, hogy nemrég ők engedtek tovább, feleltem : — Jóbarát!...Saját....magyar katona ! De az őr, mintha nem hallotta volna, újra felszólított: Állj ! Ki vagy ? Ekkor már kiabálva válaszoltam neki, de úgy látszik most sem értette, pedig a hang élesen cseng a síma jégfelületen. Ismét kérdezett: — Jelszó ? — Harmincnyolc ! — kiáltottam vissza. (Ez volt az aznapi jelszó.) Nem érthette, mert hallottam a závárzat csattanását. Ez a süket ráismételt! —jutott el az agyamig. Még egy újabb jelszó kérés. Kiabálom, de hiába ! Egyszerre csak vörösen felvillanó torkolattüzet látok a távolban, elvágom magam a jégen. Lelapulok, ahogy ez csak egyáltalán lehetséges, s fejemet oldalt fordítva, torkom szakadtából üvöltözöm a jelszót: — Harmincnyolc...Harmincnyolc....Harmincnyolc ! A lövedékek ott fütyülnek a fejem felett. A sorozatok nem szűnnek. Felismertem a jó öreg Schwarzlose géppuska jellegzetes kelepelő hangját. — Mi lenne velem, ha ez a hülye jól is célozna ? — kérdeztem magamtól. — Harmincnyolc...Harmincnyolc ! — üvöltözöm tovább. Ki lehet ez az őrült, aki a síma jégmezőn egy magányosan közeledő alakra géppuskatüzet nyit ? Nemsokára megtudtam. Bajtársaim, akik már "tűkön állva" várták visszatérésemet, felfigyeltek a lövöldözésre és észretérítették az illetőt. Kiderült, hogy az éber géppuskás egy budaörsi újonc évfolyamtársam volt, S. Rudi. Mikor beértem az állásba, úgy letoltam, hogy alig tudott megállni a lábán. Csak dadogott. — Te hülye, gyáva kukac ! Aki megijed egy magányosan közeledő embertől ?! — mondtam neki mérgemben. A körülöttünk állókból kitört a röhögés. Ettől kezdve Rudi barátomat "kitüntetőleg" a hirtelenjében ráragasztott nem éppen szalonképes becenevén szólítottam, még a háború után is, amikor találkoztam vele, emlékeztetve őt nagyfokú "kötelességtudására". Egy kisebb élmény. Lassan teljesen besötétedett. Hó nem volt, de azért a közeli tárgyakat ki lehetett venni, meg lehetett különböztetni. Ácsorogtunk az árokban. Mivel az aknázás szünetelt, csak távolabbi szórványos robbanások és lövöldözés hallatszott, kisebb "felfedező" utakra indultunk : bajtársaink keresésére, szűkebb alakulaltunk fellelésére. Egy-két ismerős bajtárstól megtudtuk, hogy a mieink a hídtól délre eső folyóparton tartózkodnak. Nagyon örültünk, hogy megtaláltuk őket. Gondoltuk, majd ha kivilágosodik, felvesszük velük a kapcsolatot. Fáztunk. Az éhség egyre jobban kínzott bennünket. A figyelést megszerveztük, megosztottuk magunk között. A hideg kezdett elviselhetetlenné válni. A második, folyamatosan a szabad ég alatt eltöltendő éjszaka közelgett, várt ránk. Hogy mozoghassak egy kicsit, szóltam Jóskának és a fiúknak : — Elmegyek valami "kaja" után nézni ! Idejövet ugyanis, amikor a terepet megszemléltük és kiválasztottuk a védőkörlet helyét, tőlünk nem messze, talán a második-harmadik telek kertjében, a kidőlt fakerítés mellett egy szétlőtt méhest láttam. Erre céloztam a fiúknak, mikor mondtam, hogy megyek megnézni, nem maradt-e a közelben valami ehető ? Elindultam. Mint már említettem, előttünk a kertek szomszédságában szántóföld terült el. Jó fekete föld, frissen szántott benyomását keltette. Persze most már átfagyott, kemény felületű, de a barázdáknak megfelelő hepe-hupákkal. Óvatosan mentem, nehogy megbotoljak a sötétben. Feltűnt, hogy lépéseim nyomán csengett a talaj ! Csizmám jancsiszögei és patkósarkai minden lépésnél acéldarabba ütköztek. Aknarepeszek ! — vágott agyamba a felismerés. Lehajoltam és csak úgy találomra lenyúltam a sötétben. Úgy volt ! Rögtön repeszdarab, aknaszilánk akadt a kezembe. Ujjaim közé fogva felemeltem. Tapintásommal, fogásommal éreztem, hogy kb. egy-másfél cm széles, úgy 10-12 cm hosszú és kb. egy cm vastag fémdarabot tartottam a kezemben. Ele, mint a beretva, törésvonala sűrű fűrészfogszerű felület, amint az esztergakés durva fogásai kialakították. Súlya kb. 10 dkg lehetett. Elengedtem. De 142
