Magyar Szárnyak, 1995 (23. évfolyam, 23. szám)
Benkó Béla: A Repülő Lövész Ezredben harcoltam
gasítottam, erősítettem. Ez árkon-kívüli földmunkával járt. Természetesen az ellenség ezt észrevette, egyrészt a mozgást, másrészt a friss "vakondtúrás" növekedését. (A frissen kitermelt föld színe elüt a környezettől.) Aknázni kezdtek. Az elején nem valami jól céloztak, meglehetősen messze, mármint nekünk "elviselhető" távolban csapódtak be az aknák. De a tüzelés folyamatossá vált, a becsapódások egyre közelebb hangzottak és gyakoriságuk is megnövekedett. Még egy ! Még egy ! És így tovább ! Már közvetlen közelünkben robbantak a különböző űrméretű aknagránátok....Nyolcas, tizenkettes, vagy talán tizenötös ? — Jóska ! — szóltam — Ez már nem tréfadolog ! Ezek kiszúrtak minket ! Reánk céloznak ! A tűz nagyon közelít felénk ! Húzódjunk le a gödörbe ! Lebújtunk az árok fenekére. Összefogódzkodva vártuk, figyeltük a fejelményeket. Ekkor egy újabb sivítás, de a jól ismert, mélyülő hanggal. — A kutyafáját! Ez idejön ! Jóskával egymásraborulva dekkoltunk az árok mélyén. A süvítő hang fülsiketítő robbanásba torkollott. A föld is rengett körülöttünk, s a lélegzetünket is belénkfojtotta a légnyomás. A repeszek sírtak, dongtak a fejünk felett mint a darazsak, s a föld zuhogott reánk, a rohamsisakunkra, ruhánkra, az árokba. Ez nyolcas volt ! Talán két méterre tőlünk potty anhatott le — saccoltam meg magamban. S ahogy elült a zaj és a föld záporozása, kissé felemeltük fejünket Jóskával és csak néztük egy darabig egymást. — Na ! Ezt megúsztuk ! — törtem meg a pillanatnyi csendet. S az aknázás folytatódott ! Sivítás, mélyülő hang, robbanás....Egyik a másik után. Jöttek, mint a jégeső. Ha "csak" sivított, rá se kaffantottunk. Ez túlszáll felettünk. De a következetes, szűnni nem akaró területtűz arra a belátásra késztetett bennünket, hogy hosszabb ideig leszünk tétlenségre kárhoztatva. Kényelmetlen helyzetünkön változtatni kellene. "Fészkünket" megpróbáltuk egy kicsit "otthonosabbá" tenni. Két-két lőszeres rákászt úgy helyeztünk el az árok alján, hogy egyik páron Jóska, a másikon én, helyet foglalhattunk, s egymással szemben ülve, egymás hátát átkarolva, rohamsisakos fejünket egymás vállára hajtva, "várakoztunk". Még beszélgettünk is a hangzavarban, "méltatva" az ellenség tevékenységét, mert abban nem volt hiányérzetünk. Úgy látszik, felismerhették a hídfő fontosságát és azt, hogy mi annak a védelmével, megerősítésével foglalkozunk. A közvetlen közeli aknabecsapódástól kezdve számoltam a hozzánk közel eső robbanásokat. A "közelséget" természetesen a mélyülő hang erősödéséből és az azt követő detonáció nagyságából becsültem meg, kb. 50 m-es sugarú körben. Másnap, december 23-án, napvilágnál aztán szemmellátható bizonyosságot is szerezhettem értékelésem helyességéről. A becsapódások kisebb-nagyobb kráterei, helyenként az aknagránátok robbanásakor letört vezetőszámyai, s a csillogó repeszek tömege mutatták az elmúlt napi "haddelhadd" erősségét. Különösen kellemetlen érzés volt — ahogy visszagondolok — a nehézaknagránátok közeledését hallani. A robbanások kivárása, átélése közben szívünk a torkunkban dobogott. Némelyik robbanás majd' belénkfojtotta a szuszt. Ezek a 8 cm-es aknánál hatalmasabb hangerővel közeledtek és a becsapódás pillanatában a detonáció közepette is hallani lehetett az acélköpeny szétrepedését, amint azt a robbanás ereje szétfeszíti és szilánkokra hasítja. Ez az igen kellemetlen recsegő, de mégis acélosan csengő fémes hang ilyenkor átborzasztott bennünket. Nem kívánom a szót szaporítani.Tény az, hogy egy "röpke" negyedóra leforgása alatt több mint 140 becsapódást számoltam meg közvetlen közelünkben. Mi saját csöveinken még közelről sem láttunk ennyi lövedéket kirepülni, nemhogy ilyen rövid időtartam alatt, de egész eddigi alkalmazásunk alatt sem. Ez az arány is jellemző volt az ellenség óriási túlerejére. Másnap reggel, az előzőnapi becsapódások nyomait vizsgálva láttam, hogy a legközelebbi tőlünk pár arasznyira vágott be. Ekkor a légnyomás megszűnte, a föld-, kő- és repeszzápor elülte után, ahogy Jóska barátom vállán pihentettem fejem, súgva kérdeztem : — Mit gondolsz Jóska !? Megérjük-e még a karácsonyt ? Persze a nagy tűz alatt már nem nagyon, vagy csak igen ritkán dugtuk ki orrunkat az árokból. Hadd higyjék — mozgást nem látva —, hogy tüzük eredményes volt. Talán akkor felhagynak vele. 140 A másik: Az aknázás ismét folyt. A közel s távoli környéket számolatlanul verették gránátjaikkal. A hidat a túlsó (nyugati) parton egy német katona őrizte. Pár órával elébb, mikor az ezredparancsnokságon jártunk, láttam őt közelről. Egy idősebb gyalogos katona volt, őrmesteri rangban, Mauser karabéllyal a vállán. Ő az aknázás elől lesétált a hídról, s a hídszerkezet alatt, annak vélhető védelmében, a parti pillér mellé húzódott. Jött egy akna, hallottuk közeledését, de kevés figyelmet fordítottunk rá, mert tőlünk távolabb, a híd felé irányult. Azért szemünk sarkából láttuk a robbanás nyomán felvágódó hatalmas fehér jég- és víztölcsért. Ez a híd déli oldala mellett, kb. a folyó középvonalában történt. A közelben (pl. a híd alatt és az innenső parti árterületen) tömegesen gyülekező mieink szerencsére időben fedezték magukat, hasravágódtak. A német őr — úgy látszik — biztonságban érezte magát a híd alatt, s a pillérnek dőlve, állva maradt, nem mozdult. Amint az akna robbanásának felhője elült az őr sehol sem volt ! Eltűnt a
