Magyar Szárnyak, 1995 (23. évfolyam, 23. szám)
Benkó Béla: A Repülő Lövész Ezredben harcoltam
zal arrább fekszik. Az előző kis étek csak olaj volt a tűzre. Sóvárogtunk a meleg, kiadós étel után. Szóltam Jóskának • Gyere, próbáljunk az udvaron át odajutni. Nem lehet 50-100 m-nél messzebb az a ház ! (Ahogy azt Móricka elképzelte !) A sors újra meggátolta tervünket. Kiléptünk az udvarra. Hatalmas kert, kopott fűszőnyeggel tárult elénk és egy igen masszív, magas rácsos drótkerítés. Az épülettel szembeni oldalon kezdtük körbejárni a drótkerítést, hátha találunk rajta egy hézagot, egy lyukat, amelyen átbújhatnánk. Tán pár lépést tehettünk csak. Aknasüvítés ! Azonnal eldobtuk magunkat, de még láthattuk, hogy az országúton — amely a "vámépület" előtt húzódott — a falu felé eső kanyarulathoz közeledve egy kerékpáros katona (valószínűleg küldönc az ezredparancsnokságtól) tekerte nagy iramban a pedált. A lövedék az út és közöttünk csapódott be. Mi akkor még tátott szájjal feküdtünk a földön. A robbanás villanásán, füstjén át is láttuk : a kerékpárost mintha forgószél söpörte volna le ! Úgy repült a töltésről az út túloldalán lévő, mélyebben fekvő terepre. Onnét hallottuk segítséget kérő nyöszörgését. Sajnos az út felől is a kerítés akadályozott bennünket abban, hogy segítséget nyújthassunk. Megindultunk az épület felé, ahonnan a robbanás dörejére több kitört ablakon is kiváncsiak nézelődtek ki. Ők semmit sem láthattak, mert az eset az épület homlokzatáról lett volna észrevehető. Már a bejáratnál voltunk. N. őrnagy úr is megjelent és visszaparancsolt minket: — Itt nagyobb biztonságban lehettek ! Tartózkodjatok a közelemben ! Kértük engedélyét, tegye lehetővé eltávozásunkat egy fél órára. Már harmadik napja nem ettünk meleg ételt. Itt van az egyik szomszédos házban az ebédünk. Oda szeretnénk menni. Utána azonnal visszajövünk. N. őrnagy nem engedett el bennünket. Tán tíz percet ülhettünk a pádon, mikor N. őrnagy visszarohant: — Ellentámadást indítunk ! Szedelődzködjetek ! Menjetek át a hidon és a túlparton foglaljatok tüzelőállást a hídfő védelmére ! Nehogy a visszaözönlő csapatainkkal az ellenség is átjuthasson a hídon ! Kötelességtudóan, de nagy szomorúsággal vettük tudomásul, hogy kb. fél óra leforgása alatt háromszor változott meg a parancs. Páncélosok sehol sem voltak. Ellentámadás szétszórtan visszaözönlő csapategységek mellett, vagy azokon keresztül ? Akikkel hírösszeköttetés nincs, akik helyzetét nem ismerik, akik előtt még a visszavonulási parancs érvényes ?! Hol vannak az "ellentámadó" egységek ?! Kikkel akarja N. őrnagy úr az elgondolását kiviteleztetni ? Mit szól ehhez Heinrich alezredes úr ?! — Semmit ! — Ő is ott volt. Némán szemlélte N. őrnagy intézkedését, aki szinte habzó szájjal üvöltözött: — Támadás ! Mindenki, aki itt van és nem az ezredtörzshöz tartozik, fogjon fegyvert ! Támadunk (Idő : 13:00 óra.) Körülbelül 20-30-an lehettünk, akik visszaindultunk a hídon. N. őrnagy nekünk külön a lelkünkre kötötte • Védjétek meg a hídfőt! Ez mind nagyon szép volt, csak a veleje hiányzott! Parancsot ugyan kaptunk, de parancsnokot nem ! Átmentünk a hídon és mindenki a saját belátása szerint cselekedett. Mi — mint az később beigazolódott — aránylag jól felismertük a helyzetet. Letkésen, a hídfő északi oldalán, a szélső házak mellett, a folyótól nem messze, annak magas partján foglaltunk és építettünk ki tüzelőállást egy már régebben megkezdett futóárokrendszer kialakításával, alkalmasabbá tételével. Jól belátható, nyílt terepszakaszok voltak előttünk. Északról a folyó és széles, jeges árterülete, keletről szántóföldek, egészen a Börzsöny hegyvonulatáig. Néhol bokros, fás részek, így a tőlünk észak felé lejtő magaspart szegélye is. Mellettünk kelet felé a kilátás déli szegélyén a falu szélső telkeinek kerítései voltak láthatók. Ezenkívül jó rálátás nyílt a hídra, valamint az alatta elhúzódó árterületre. Néhányan csatlakoztak hozzánk. Közösen ástuk ki az árkokat. A föld felső rétege fagyos volt, de lejjebb, a homokos talajban már könnyebben ment a munka. Most lett igazán becsülete a sokat ócsárolt, felesleges koloncnak tartott gyalogsági ásónak. Aki elhagyta a sajátját, az összetett kézzel könyörgött, hogy kapjon egyet kölcsön. Mindenki úgy ásta, mélyítette állását, mint a vakondok. Folyton túrtuk a földet. Sohasem volt olyan jó a fedezékünk, hogy azon javítani, bővíteni, ésszerűsíteni ne kellett volna. Közlekedő árkokat is építettünk, több elágazással, kilövési hellyel. így bizony besötétedett, mire elkészültünk állásunkkal. A visszavonulók pedig egyre áramlottak, sokasodtak. Láttuk, amint a folyópart árterületén gyülekeztek. Ez a gyülekezőhely előttünk is azonnal veszélyes húzásnak tűnt, mert az ellenség erősen aknázott. Bár a folyó keleti, magasabb partja eltakarta csapatainkat az ellenség közvetlen figyelésétől, aknavetőik mégis lőtávolságon belül voltak. Ne adj' Isten, egy aknagránát becsapódás a folyóparton összezsúfolt tömegbe, katonáink között rendkívül nagy és elkerülhető veszteséget okozhatott volna. Epzódok a fenti megfigyelések alátámasztására. Az egyik: Még fedezékünk építése közben, mikor már géppuskafészkünkben állva is elfértünk, a jobb kilövés és a védettség biztosítására, a mellvédet szélesítettem, ma139
