Magyar Szárnyak, 1995 (23. évfolyam, 23. szám)
Benkó Béla: A Repülő Lövész Ezredben harcoltam
védelme alatt meggyorsítottam lépteimet és nemsokára megpillantottam a falu szélső házait. 11:00 óra volt. Elértem a falut. Ahogy közelebb értem, géppisztolyos, karabélyos katonák integettek. A mieink ! — Siess ! — kiáltozták. Ők már a község biztosításával voltak elfoglalva. Várták a visszavonulókat. Amint beértem közéjük, hamarjában elmesélték, hogy kb. 09:30 óra tájban egyikük szállásának kertjében szükségét készült elvégezni. Közben észrevette, hogy a szomszéd kert végében géppisztolyos orosz katonák lopakodnak befelé a faluba ! Azonnal visszafutott, riasztotta a többieket és parancsnokát. A meglepetésszerű támadást így sikeresen viszszaverték. Ilyen semmiségen múlott, hogy nem vágták el a szovjet erők alakulatunk visszaútját a hídhoz ! Azóta harcban állnak az ellenséggel. Tudták, hogy csapataink jönni fognak. Velük együtt figyelve, géppuskámmal tüzelőállásba helyezkedtem, így vártam be a többieket, Jóskáékat. Sorra érkeztek. Már jó sokan voltunk. Parancsnok sehol. Szórványos lövöldözés, aknabecsapódások a közelben. Akik ott összegyűltünk, megindultunk a híd felé. Amerre mentünk, szomorú látvány tárult szemünk elé. Az úttest közepén szétlőtt parasztszekér. Előtte az egyik ló a földön mozdulatlanul hevert, a másik félig szétszakadt istrángon állt némán, értetlenül, sebekkel borítva a kocsi előtt, s oldalából, hátából négy-öt sebből sötétpiros sugárban ömlött a vér, amig össze nem rogyott. Borzasztó volt látni a magatehetetlen állat haláltusáját, utolsó vonaglásait. Utunkat megrövidítendő, udvarokon, kerteken vágtunk keresztül. Az egyik ház udvarán szélesre tárt konyhaajtó mellett haladtunk el. Ahogy bepillantottunk az ajtón, terített asztalt láttunk, gőzölgő tányérokkal. Leves vagy főzelék ? És senki sem ül a székeken. Minden úgy volt, ahogy a bombázás elkezdődött, vagy közeledett. A háziak sebtében összekapták magukat és lerohantak a pincébe, verembe, vagy egy ásott óvóhelyre, ahol az aknázástól viszonylagosan biztonságban várhatták ki a tűzharc végét. Az éhség már nagyonis kopogtatott szemünkön, a nyál is összegyűlt a szánkban a terített asztal láttán. De arra még gondolni sem mertünk, hogy bemenjünk a konyhába falni egyet a szabadon hagyott ételből, mert az másé ! Akárhogy is kínzott minket az éhség, annál erősebbnek bizonyult a belénk nevelt fegyelem, a mások tulajdonának, az emberéletnek a tisztelete, a katonai becsület. Éhség ide vagy oda, mentünk tovább a híd irányában. Fél tizenkettő volt. Egy-kettőre átértünk a falun. A hídhoz siettünk. A hidat őrző katonák először nem akartak átengedni bennünket, de aztán mégis átmehettünk. Ahhoz a házhoz szerettünk volna eljutni, ahol előző nap az ebédünket hagytuk. Talán még maradt valami belőle !? Jó lett volna egy kis meleg ennivalóhoz jutni ! Ez az óhajunk sajnos nem teljesülhetett. Folyamatos aknázás és fegyverropogás közepette loholtunk át a hidon. Nem volt kellemes érzés a robbantásra előkészített hidon tartózkodni. Az ezredparancsnokságon. ✓ Épp a folyó túlpartján álló emeletes — volt vámépület elé értünk, mikor erélyes hangot hallottunk : — Gyertek ide ! Megálltunk. Kerestük az ismerős hang forrását, míg észre nem vettük, hogy az épület ablakából N. őrnagy ezredsegédtiszt hajol ki és integet felénk. Ő kiáltott nekünk. Ez parancs volt. Mit tehettünk ? Teljesítettük. Bementünk az épületbe. Déli tizenkét óra volt. Azonnal Heinrich alezredes ezredparancsnok elé vezettek minket. Ezt kérdezte : — Miért jöttetek vissza ? Vigyázz-ba kaptam magam és szabályosan jelentkeztem : Alezredes úr ! Benkó Béla szakaszvezető alázatosan jelentem : visszavonulási parancsot kaptunk. — Ez igaz ! — felete. — És hogyan történik a viszszavonulás ?! — Alázatosan jelentem, nagy a zűrzavar. Parancsnok nincs. Rengeteg lőszer, fegyver és felszerelés van elhagyva, eldobálva. A völgytorokból a Letkés felé vezető úton több gépkocsit kilőttek. Az ellenség az utat folyamatos akna-, gépuska- és puskatűz alatt tartja ! Veszteségeink ?! — Sajnos, vannak ! Sok a sebesült és halott katonákat is láttam ! — Na ! Pihenjetek le fiaim ! — szólt Heinrich alezredes, majd N. őrnagyhoz fordult: — Ha az utolsó katonánk is átért, a hidat azonnal fel kell robbantani!! N. őrnagy elsietett. Mi leültünk a folyósón lévő egyik padra. Nemsokára visszatért N. őrnagy és Heinrich alezredesnek jelentette: — Táviratoztam a németeknek harckocsi erősítésért. Amint megérkeznek, ellentámadást indítunk. Amig ezek történtek, Jóskával csendesen beszélgettünk. Heinrich alezredes hozzám fordult: — Éhesek vagytok ? — Igen ! — feleltük. Azonnal hozatott nekünk egy-egy szelet kenyeret, egy db. 10-15 dkg-os füstölt kolbásszal, amit ott helyben befaltunk. Megköszöntük az alezredes úr gondoskodását, ami nagyon jól esett lelkileg is nekünk. Mig a pádon várakoztunk, azon törtük a fejünket, hogy juthatnánk el a házhoz, ahol előző nap az ebédünket kaptuk volna. Tudtuk hogy az tőlünk csak pár ház-138
