Magyar Szárnyak, 1995 (23. évfolyam, 23. szám)
Benkó Béla: A Repülő Lövész Ezredben harcoltam
irányában, az oldalbiztosítást elfelejtették, vagy nem kellő erőkkel hajtották végre a mieink. Az éjszaka folyamán az ellenség elfoglalhatta a hegygerincet, s beáshatta magát. Minden esetre jól rejtőzködtek. Most meg "páholyban ülve", röhögve lesik menekülésszerű visszavonulásunkat, sorra puffogtatják le embereinket. Mi pedig meresztgethetjük szemeinket, mégsem látunk belőlük semmit. Azt se tudjuk, vannak-e ott előttünk a mieink közül, vagy nincsenek. Semmilyen mozgás nem volt, legalábbis semmit sem láttam. Vaktában, felelőtlenül lődözni nem akartam, nehogy véletlenül saját embereinket veszélyeztessem hátulról. Ezzel csak fokoznám a zűrzavart, a pánikot. Úgy is már zúgolódtak a hátam mögött. Oldalt néztem, balra, ahonnét eljöttem. Minden, mindenki úgy, abban a helyzetben volt, mint amikor a lövészgödörhöz visszahúzódtam. Mögöttem torlódott az egész tömeg. Senki nem mert előre menni, csak kiabáltak. Lökdösték egymást, szitkozódtak. Bíztatták egymást: — Mire vársz ?! Menjél már a....-ba ! Megkíséreltem felvilágosítani a közelben lévőket az előállt bonyodalomról: — Vigyázzatok ! Ellenséges géppuska van belőve ott, az előttetek látható fa tövénél a töltésperem magasságában. Ha mozgást észlelnek, azonnal tüzet nyitnak ! Két baj társunk fekszik már ott sebesülten ! Testük szinte eltorlaszolja az árkot. Rajtuk kellene segíteni ! De hogyan ? Azt se tudom, hol, melyik testrészükön sebesültek meg ? Súlyosan, de mennyire ? A fegyveremet el nem hagyhatom. Erre esküdtünk. Ez jelenti a védelmünket, viszonylagos biztonságunkat, erőt ad és a helytállás lehetőségét. Ha a gyereket a hátamra veszem, szitává lövik. Ha a földön vonszolom — mit tudom én, milyen veszélyes az állapota, felszakadhat a sebe és elvérzik....Nem ! Ezt nem lehet. Tán még rosszabb lenne nekik, ha dilettáns módjára megbolygatnánk őket. Talán ha faágakból tákolnánk saroglyát és azon a földön húzva juttatnánk el őket egy segélyhelyre. Ismét előrekúsztam Bedi Jóskáig. Elmondtam neki, mit tartok a helyzetről és tervemet is, hogy mit kívánok tenni. Kértem, figyelje, amit csinálok. Folytatom az utam. Hátulról már valósággal üvöltöttek : — Menjetek már !....Mire vártok ?! Nem tehettem mást, kockáztattam. Úgy cselekedtem, ahogy Jóskát előkészítettem. Lehúztam fél kesztyűmet és az előttem fekvő sebesült bajtársak felett átdobtam. Úgy történt, ahogy számítottam. Abban a pillanatban a fa töve mellett porzott a föld és fütyültek a lövedékek. Bedi Jóska, aki közvetlenül mögöttem hasalt, látta mindezt. Újból átdobtam a másik kesztyűmet is. A jelenség megismétlődött. Amint a lövedékek fütytye elhalt, már ugrottam és mint egy béka terültem el az árok alján. Ahogy a sebesülteken túlestemben hasravágódtam, még hallottam a lövedékek fütyülését, az újabb géppuskasorozat ropogását. Megigazítottam felszerelésemet, amely az ugrás alatt szétzilálódott, géppuskám vállszíját jobbkaromra fűzve, kenyérzsák, gyalogsági ásó, tartalék csövek, rohamkés a fenekemre, kézigránátokat kétoldalt beszorítva a derékszíj alá, stb. és előre kúsztam jó tíz métert, várva Jóskát, mikor jön utánam. De nem jött ! Igyekezni akartam, mielőbb beérni a községbe, segítséget szerezni a sebesültek részére és tűztámogatást a visszavonulás biztosítására. Intettem Jóskának és elindultam egyedül. Még hosszú út állt előttem. — Csak el ne vágjanak a hídtól bennünket ! - morfondíroztam magamban. Az árok egyre sekélyebb lett. Közben elhaladtam, helyesebben elkúsztam az egyik szétlőtt és kiégett Rába-Botond gépkocsi mellett. Kenyérdarabot láttam a földön. Bár éhes voltam, mint a farkas, e pillanatokban a kenyér sem érdekelt. Bejutni a faluba minél előbb és segítséget kérni ! Már messzire elkerültem Jóskától, úgy 2-300 m-re lehettem. Hátranéztem. Nem jött. Nem mer ? Vagy nem akar követni ? Mindegy ! Előre ! (Vagy hátra ?) Egyszerre csak egyre erősödő, egyre mélyülő zúgásra lettem figyelmes. Úgy látszik, aknatűzbe kerültem. Aknagránátok közelednek! Lelapultam a fagyott, sárral félig telt árok aljára. Oldalt fordítva fejemet, tátott szájjal vártam a következményeket. A mélyülő hang erősödése jelezte a közelgő becsapódásokat. Mintha a pokol nyílt volna meg körülöttem. Azt hiszem, az ellenség észlelte mozgásunkat és lőni kezdte az utat. (Mint ezt az éjszaka folyamán a Bolondokkal tehette.) Jól bent lehettem a szórási területben, mert körülöttem minden irányból észleltem a becsapódásokat. Valósággal dübörgőit a föld. Sírtak a repeszek és hullottak az ágakat tördelve vissza. Az egyik aknarepeszgránát úgy nyolc-tíz m-re előttem az út közepébe vágódott, kb. egy magasságban lehetett a hátammal. Azt hittem, a légnyomás, a robbanás kimozdít a helyemből. De nem ! Tíz körmömmel kapaszkodtam a talajba, de a légnyomás is leszorított. Úgy éreztem, hogy az alattam lévő sárba fagyott csizmanyomok a köpenyemen keresztül is kirajzolódnak a mellemen. A föld, kődarabok, repeszek csak úgy záporoztak körülöttem. Porfelhő és füst mindenhol. így ment ez egy darabig. Majd mikor a tűz lanyhulni kezdett, megmozdultam. Egy kis földréteget ráztam le magamról. Mindjárt éreztem, nem történt semmi bajom az ijedtségen kívül. Csak a fülem csengett-zúgott. Pár percig tartott még az egyre ritkuló, halkuló tűzijáték, becsapódások, robbanások. Sűrű porfellegbe voltam burkolva. Ahogy Jóska később elmondta, azt hitték odavesztem, mert mikor a füst kissé eloszlott, mozdulatlanul láttak feküdni ott az árokban. Ők akkor — úgy mondta — 150-200 m-re lehettek tőlem. Azután újabb aknázás következett. A gránátok Jóskáék és köztem csaptak be, ami ismét eltakart Jóskáék elől. A jótékony porfelleg 137
