Magyar Szárnyak, 1995 (23. évfolyam, 23. szám)
Holéczy Dániel: Magyar vadászok a Nyugati Fronton
nálások után, csoportunkat egy helyi vonattal visszairányították a 28 km-re fekvő Hildesheim-i repülőtérre. Hildesheim 1944. május 8-tól július 8-ig. A lebombázott Hannoverrel ellentétben, itt teljes béke és egy nagykiterjedésű, gondosan ápolt repülőtér fogadott minket. Egy szép, tiszta épületben, központi fűtéses, hideg-meleg folyóvízzel ellátott szobákban szállásoltak el minket és az 1. Átrepülő ezred kiképző osztályába nyertünk beosztást, melynek parancsnoka a magyarokkal szimpatizáló Zander őrnagy volt (Luftflotte West, Flugzeugüberführungsgeschwader, 1. Ergänzungsgruppe). Oktatóink közül a félszemű Kurt Schlack főhadnagyot becsültük a legjobban. Az egyik szemét a Keleti fronton egy alacsonytámadás alkalmával veszítette el. Félszemmel repülte az osztálynál lévő összes géptípust. Nagy meglepetéssel vettük tudomásul, hogy rajtunk kívül van itt még egy magyar bombázó csoport is, Ádám Lóránd százados parancsnoksága alatt. Ők Messerschmitt Me.l 10, Me.210, Me.410 és Junkers Ju.88- as kiképzést kapnak. Sajnos velük, miután mind az étkezdéjük, mind a szállásuk egyészen máshol volt, csak ritkán jöttünk össze. A vadászok étterme — ahol mi is étkeztünk — fényűzően volt berendezve szőnyegekkel, festményekkel, fotelokkal, zongorával. Az étkezéseknél ukrán nők szolgáltak fel. Egy nagy "U" alakú asztalnál, az egyik oldalon mi magyarok, velünk szemben pedig német egyenruhás orosz (vagy ukrán ?) tisztek ültek, akik szintén vadászgépekre kaptak kiképzést. Hogy hadifoglyokból, vagy pedig a német oldalra önként átállt repülőtisztekből válogatták-e ki őket, azt nem tudom, mert csak oroszul beszéltek. Az asztalfőn Zander őrnagy és a német tisztek ültek. Velük rövidesen nagyon barátságos viszony alakult ki, ami részben a magunkkal hozott barackpálinkának volt köszönhető. Az elegáns tisztiétkezde varázsa azonban csak néhány napig tartott, mert élelmezésünk sem mennyiségben, sem minőségben, nem volt a magyar gyomornak való. Különösen a vacsora volt gyenge és kevés, így gyakran éhesen feküdtünk le és vágyakozva emlegettük az otthoni szerény, de bőséges és jóízű kosztot nyújtó étkezdénket. Kiképzésünk egyhónapos elméleti oktatással kezdődött. Tantárgyaink : motor- és műszertan, navigáció, rádió- és gépismeretek voltak. Gépismeretből a Messerschmitt Bf.108 "Taifun", Me.l09G és a Focke Wulf FW.190A-8 típusok műszaki leírását kellett bemagolnunk. Problémánk egyedül csak a navigációval akadt. Tanárunk, Obernautiker Hüttmann, egy nagyon precíz, polgári életből bevonultatott hajóskapitány, hamarosan rájött, hogy néhányunk navigációs tudása "vadászos", főleg a vasútvonalak követéséből áll. így azután a navigáció lett a "mumus" és a főtantárgy. Heteken át, napi három-négy órát töltöttünk különböző navigációs feladatok megoldásával. Ennek az lett az örvendetes következménye, hogy a későbbi írásbeli vizsgákon mindenki átment. A várva-várt repülés csak május végén kezdődött el a Messerschmitt Bf.108 "Taifun"-nal. Néhány oktatóval repült iskolakor után mindenkinek 15 egyedüli kört kellett repülnie, ami persze jó néhány napig eltartott. Csak ezután jöttek az érdekes és tanulságos vándorrepülések, amelyeket gyakran mélyrepülésben kellett végrehajtanunk. Az ilyen, kb. 500 km-es utakra kettesével mentünk a "Taifun"-nal, a gépvezetést és a navigációt megosztva. Oktatóink nem voltak szívbajosak az időjárást illetően és gyakran elég rossz, felhős időben is útnak indítottak bennünket. Június elejére a légiriadók mindennaposak lettek, ami kiképzésünket nagyon lelassította. A repülőtéren volt ugyan elég óvóhely, de ezeket a németek csak éjjeli riadók esetén használták. Nappal, nagy bosszúságunkra, mindenkinek el kellett hagyni a repülőteret és a közeli erdős dombok közé kiszaladni. Innen figyeltük azután a fejünk felett a kondenzcsíkokat húzó B-17 "Flying Fortress" és B-24 "Liberator" kötelékek seregeit. Ilyenkor akaratlanul Apám búcsúszavai jutottak eszembe : "Vigyázz magadra Fiam ! Ne csinálj butaságot és ne hősködj, mert ez a háború már Sztálingrádnál elveszett!" A repülőtéren sok fiatal, a Luftwaffe egyenruháját viselő csinos nő is dolgozott, akiket mi egyre vágyakozóbb szemekkel nézegettünk. A németek "Blitzmädchen"-eknek — Villám-lányoknak — nevezték őket, mert a legtöbbjük telefonos és egyéb híradós szolgálatot teljesített. A velük való barátkozás szigorúan tilos volt ! Mi ezt nem, de — sajnos — a lányok szigorúan betartották, így vágyakozásunk csak "plátói" maradt. Szerencsénkre, a repülés megkezdésével nemcsak élelmezésünk javult meg jelentősen, hanem sokkal több szabadidővel is rendelkeztünk. Ezt mi az alig két km-re levő patinás Hildesheim város megismerésére használtuk fel. Fiatal korunk szolgáljon mentségül arra, hogy néhányunkat a sok műemlék közül a két zenés kávéház, a "Café Otto" és a "Wiener Café" érdekelt a legjobban. Itt volt a társadalmi élet központja és a fiatalság találkozóhelye. Eleinte ismeretlen egyenruhánk nagy feltűnést keltett, de amint kiderült, hogy magyarok vagyunk, nagyon népszerűek lettünk és hamarosan törzsvendégnek számítottunk. A rossznyelvek szerint ugyan a női nemnél elért sikereinket nem annyira szépségünknek, hanem a repülésért járó extra élelmiszernek, de főleg italjegyeinknek — ezekért finom francia bort is lehetett kapni — köszönhettük. 115
